Kedves Elle! - A pronatalizmusról jutott eszembe

Fülöp Hajnalka olvasónk levele

A decemberi lapszám Gyerekmentes forradalom című cikkének olvasása után arra gondoltam, milyen reménytelenül infantilizálódik a jóléti társadalmakban élő ember. Ez az írás infantilis harcos női röpirat.

A hangnem a lázongó nagyóvodás toporzékolását juttatta eszembe, a tudományos kutatások eredményeire való hivatkozás pedig (mint valami varázsige szerepel itt a „kutatás”) egyenesen nevetséges. Ma mindenre és mindennek az ellenkezőjére is lehet adott állítást igazoló kutatási eredményt találni. Ha a kutatás jó nevű amerikai egyetemhez köthető, akkor ugye komolyabbnak tűnik, meg kell hajolni (?) a tekintélye előtt. De a lényeg: nem tudjuk pontosan hol és mekkora népesség körében végezték a kutatást, milyen szempontok szerint válogatták a vizsgált csoport tagjait, stb., tehát így, általában hivatkozni kutatásokra meglehetősen gyermeteg módszer.

Tény, hogy nagyvárosi értelmiségiek körében gyakori a túlzásba vitt kérdésfeltevés és bizonytalankodás az élet alapvető problémáival, családalapítással, gyermekszüléssel kapcsolatban. Holott egészségesebb lenne, ha az ösztöneinkre (is) hagyatkoznánk, és egyszerűen csak tennénk azt, amit a felmenőink tettek. (Ezt is alátámasztja számtalan kutatási eredmény, de ezek közlésétől most eltekintek.)

A gyermekszülést elutasító döntéssel az a legnagyobb gond, hogy az, aki dönt, nem tudja, mert nem tudhatja, miről mond le. Ez a döntés nem hasonlítható semmilyen más döntéshez, mivel az illetőnek nincs tapasztalata, milyen is az, ha van gyermeke. Semmilyen, a környezetében megismert minta nem releváns: saját gyermeke soha nem olyan lesz és nem úgy fog vele élni, mint azt a látott példák alapján elképzeli. Egyénileg különböző és megismételhetetlen folyamatot indít el egy gyermek születése nemcsak a szülőben, de a környezetében is. Nem lehet előre sem megjósolni, sem pontosan megtervezni, hogyan alakul az élet gyermekkel. Attól kezdve, hogy a baba megszületik, az anyának és apának naponta újabb és újabb döntéseket kell hoznia. De éppen az új helyzetnek, a döntéseknek köszönhetően a szülő lelkileg rengeteget fejlődik, belső világa folyamatosan színesedik, olyan kötődések alakulnak ki gyermeke és társa iránt, amelyek másképp nem jönnének létre, ezeket másképp nem lehet megélni. Természetesen mindez nem „rózsaszínű menetelés”, de nagyon emberi és reális.

A vállalt gyermektelenség és a szülői lét között tulajdonképpen a látszólagos racionalizmus, a kontroll szükséglete (az egyéni élet feletti irányítás elvesztése miatti félelem?) és a világhoz simulás, a természetbe való beilleszkedés áll szemben egymással. Egyik meg akarja tartani magát önmagának, a másik átadja magát a világnak. Az egyik többnyire elvesz a világból, a másik többnyire ad a világnak.

Sajnálom, hogy a szerző gyermektelen (illetve sajnálom, hogy ennyire provokatívan, tudatosan túlzásokba esve írt), ugyanis ebből adódóan cikke inkább önmagát magyarázó, elfogult röpirat hatását kelti. Aki egyetlen gyermeket is világra hozott, pontosan tudja, hogy a „minden nap az Anyaság szent ünnepe”- jelenség a valóságban nem, legfeljebb egyesek, e témára hiperérzékenyen reagáló lelkében létezik. Sőt, a média folytonos „valósítsd meg önmagad” harsogásába ritkán keveredik normális gyermekhang, inkább csak szezonális jelleggel: júniusban és decemberben.

Üdvözlettel,

Fülöp Hajnalka

U. i. „Asszonynak kötelesség, lánynak dicsőség”? Úgy látszik, ez a gondolat máig sem ment ki divatból.” Az idézett mondat a rossz emlékű 1940-50-es évekből távolról sem érvényes napjainkban. Egy nagy és igényesnek mondott női magazin szerkesztőségében ülve valóban nem lehet azt tudni-látni, hogy leányanyák otthonaiból nagyon nagy a hiány? Azért van szükség leányanyák szociális otthonára, mert nincs igazi otthonuk? Magasan képzett szülők utasítják ki a családból, cipelik abortuszra leányaikat, ha az házasságon kívül teherbe esik? Erről valóban nem akarnak tudni és írni??? Semmiféle dicsőségről nincs szó, csak fájdalomról, elesettségről, reménytelenségről és sértett presztízsről (már ami a jólszituált szülőket illeti). Tessék csak megkérdezni egy-egy gyakorló védőnőt vagy pszichológust erről. Lehet, hogy amit mondanak, az nem jelenik meg egy könyv borítói között, nem kutatási eredmény, mégis napi tapasztalat.

Rovatfotó: Getty Images