Pokolba a szerelemmel!

Eljött a romantikus kompetencia kora

Felejtsük el a romantikát! Pszichológusok, párterapeuták és házassági tanácsadók küldik ezt a kétségbeesett üzenetet a 21. század társkereső lakóinak, akik a kétszemélyes boldogság zálogát hajlamosak makacsul a szerelemben, és csakis a szerelemben látni. Manapság szabadabban választhatjuk meg a párunkat, mint valaha, mégis, a próbálkozásunkkal gyak-rabban vallunk kudarcot, mint valaha. Magyarország az ezer főre eső válások éves számában még egészen jól áll, ez az úgynevezett nyers válási arányszám az Eurostat szerint 2014-ben nálunk 2 volt, ráadásul a 2012-ben mért 2,2-höz képest javuló tendenciát mutatott. Az EU-n belül a legrosszabb adatot 2014-ben Dánia produkálta 3,4-es, illetve Litvánia 3,3-as aránnyal, míg a legjobbat 0,8-cal Málta, ott azonban 2011-ig a törvény nem engedélyezte a házasság felbontását. A világ válási statisztikáját amúgy a Maldív-szigetek vezetik: 10,97-es mutatójukkal a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerültek, és a szigetországban a becslések szerint az átlagos nő harmincéves korára már a harmadik férjének is búcsút intett. Szintén magas a szakítási kedv Oroszországban (4,5), Arubán (4,4), a Belarusz Köztársaságban (4,1), valamint Lettországban és az Egyesült Államokban (3,6).

Rendületlenül válunk tehát, miközben nagyon is kíváncsiak lennénk a hosszú, boldog párkapcsolat titkára. Mi sem igazolja ezt jobban, mint hogy tavaly a New York Times weboldalán az egyik legtöbbször megosztott cikknek Alain de Botton Miért a nem megfelelő személlyel fogunk összeházasodni? (Why You Will Marry the Wrong Person) című írása bizonyult. Mint a szerző rámutat, az emberiség történetét évezredeken át az észszerűségen alapuló házasság alakította: két ember azért kötötte össze az életét, mert egymás mellett feküdtek a birtokaik, mert a vőlegény jól menő aranyművesműhelyt vezetett, mert a menyasszony apja volt a polgármester, vagy mert a jegyespár szülei hasonlóképpen értelmezték a szent szövegeket. Mindezek a racionális megfontolások azonban közismerten nagy gyakorisággal eredményeztek hűtlenséget, családon belüli erőszakot, magányt és úgy általában boldogtalanságot. Joggal váltotta hát fel a párválasztásban a logikát az érzelem, az észt a szív.

Az egyetlen probléma, hogy az utóbbi évtizedek tapasztalatai szerint a szerelmi házasság sem működik. De Botton szerint azért nem, mert mindannyian egy sor lelki terhet hurcolunk magunkkal, mert a választásunkat a magánytól való félelmünk motiválja, mert azt hisszük, a szerelmi mámor előidézte boldogság örökké tart majd, és főként mert nem ismerjük és nem értjük egymást. A témáról a szerző könyvet is írt A szerelem útja (The Course of Love) címmel, amelyben meggyőzően mutatja be, milyen átalakuláson megy át a házasság az idők folyamán, hogyan éleződnek ki a konfliktusok és tűnik el az intimitás. A két főszereplő, Rabih és Kirsten kezdetben csak a másik pozitív jellemvonásait látja, lassan azonban ugyanezeket az adottságokat kezdik kimondottan zavarónak érezni. Kirsten kiváló szervezőképessége így válik a férje szemében mindent kézben tartani akaró, idegesítő kontrollvággyá, míg Rabih igényességét a felesége idővel már túlzott maximalizmusnak találja. Következik a kölcsönös frusztrálódás, az állandó veszekedés, a fokozatos elhidegülés, és nagy eséllyel a válás.

A jó hír azonban, teszi hozzá De Botton, hogy nem baj, ha úgy találjuk, nem megfelelő házastársat választottunk. „Nem őt kell elhagynunk, hanem azt a romantikus elképzelést, amelyen az utóbbi 250 évben a házasság nyugati felfogása alapul, miszerint létezik egy olyan tökéletes lény, aki megfelel minden igényünknek és kielégíti minden vágyunkat.” A romantika helyett az általa pesszimizmusnak nevezett felfogást javasolja, amely szerint nincs olyan emberi lény, aki olykor ne idegesítene, zavarna, bosszantana vagy ábrándítana ki minket, ahogyan mi is ezt tesszük másokkal. Ez azonban még nem ok a válásra. „A leginkább hozzánk illő személy nem az, akivel mindenben megegyezik az ízlésünk (ilyen ember nem létezik), hanem aki intelligensen tudja kezelni az ízlésbeli különbségeinket – aki jól menedzseli a nézeteltéréseket. A »nem túlságosan rossz« személy igazi jele nem az, hogy megfelel a tökéletes összeillés elméleti elképzelésének, hanem hogy képes nagyvonalúan elviselni a különbözőséget.” Tanuljuk meg tehát elfogadni a „helytelenséget”, és törekedjünk rá, hogy megbocsátással, humorral és kedvességgel tekintsünk a megnyilvánulásaira, önmagunkban és a partnerünkben egyaránt.

(...)

Mörk Leonóra

A cikket teljes terjedelmében az ELLE magazin 2017. júniusi számában találjátok!