Párkeresés vs. Covid – így ismerkedtünk a járvány idején

„Nem értem, miért nem akart senki maszkban randizni velem...”

„A szabadidőmben a barátaimmal olyan helyekre tudtam elmenni, ahol ismeretlen emberekkel találkoztunk, táncoltunk, beszélgettünk. Meg tudtam állapítani, hogy a villamoson mellettem álló férfi vonzó-e számomra, vagy tetszik-e a boltban a pénztáros mosolya. Ha valaki szimpatikus volt, akkor úgy tudtam vele sétálni, hogy láttam, nevet-e a vicceimen. Nem gyalogoltunk teljesítménytúrát az erdőben, ha hosszabban beszélgetni akartunk, be lehetett ülni egy vacsira is. Nem kellett meghatározott időpontra hazaérni, így eldönthettem, ha jól érzem magam, meddig szándékozom a másik társaságában lenni – és együtt aludni sem kellett rögtön az első estén, hiszen mindenki haza tudott menni, amikor akart. Aztán jött a Covid.”

Valahogy így lehetne megfogalmazni, hogyan telt az elmúlt egy évünk.  A koronavírus-járvány hatására a korábban kimeríthetetlen ismerkedési lehetőségeink tárházát elvesztettük, vagy azok radikálisan átalakultak. Az előbbi mondatokban Emese tűpontosan leírta, milyen fájdalmasan érintette mindennapjait a social distancing, a mindennapos maszkviselés vagy a kijárási tilalom.

Nincs mit mesélni

Utánajártam, hogyan alakultak át párkeresési szokásaink a Covid-19 hatására, de akárkit is kérdeztem, hogyan ismerkedett a karanténban, a válasz szinte mindig ugyanaz volt: sehogy. A legtöbben egyszerűen elengedték a témát, és kanapéjukon végignyúlva az Instájukat görgették, vagy tréninggatyában Netflix-kapcsolgatás közben a Tinderen dobálták jobbra-balra a reménybeli randipartnereket – akikkel azonban hiába matcheltek, végül nem volt kedvük chatelni, sokszor még annak sem válaszoltak, aki nekik írt.

A rendkívüli helyzet ugyanis sokaknál depresszív hangulatot és negatív gondolatokat eredményezett. Gyakorivá vált a szociális kapcsolatok online fenntartásának és ápolásának visszautasítása, és mivel a szingliket különösen rosszul érintette a korábban büszkén viselt szabadságuk és kötetlen életük korlátozása, a magány mellett a kiszolgáltatottság érzése is megjelent.

„A nagy semmit tudnám elmesélni, de komolyan – panaszkodott Anna. – A szerelmi életem megszűnt létezni. Szoktam is mondani, hogy a koronavírus-naplóm így fest: Karantén 6. hónapja. 1 éve nem szexeltem." A viccet félretéve, ő azt fájlalta a legjobban, hogy teljesen kiveszett mindennapjaiból a spontaneitás. „Korábban, ha mentem valahová, mindig ott volt a levegőben az a bizsergés, a lehetőség izgalma. Kicsíptem magam, mert nem tudhattam, a napi ügyintézés, posta, sorban állás folyamán hol botlok bele egy jóképű fiúba. Elég volt csak egy összemosolygás, máris szebb lett tőle a napom. Ma? Ülök a BKV-n, lefüggönyözve, és ha valaki hosszabban néz rám, mindjárt ellenőrzöm, nem csúszott-e le az orromról a maszkom.”

„Vírustagadókkal nem tudok mit kezdeni"

Persze voltak, akik azért a járványidőszakban is találékonyak maradtak az ismerkedés terén, még akkor is, ha megváltoztak annak bizonyos szabályai, és sok dologban korlátok közé szorultunk. Az online társkereső oldalak és applikációk forgalma brutálisan megugrott, a négy fal közé szorult szinglik sminkelés vagy borotválkozás helyett profiljuk csinosítgatására fordították energiájukat. A beszélgetések azonban már nem voltak olyanok, mint a Covid előtt.

„Jóformán a nevét se tudtam még megjegyezni a lánynak, mikor megkérdezte, van-e friss PCR-tesztem, anélkül ugyanis kár beszélgetnünk. Nem nagyon értettem a dolgot, hiszen telefonon keresztül nem lehet elkapni a vírust, ezt viccesen meg is írtam neki. Valahogy nem ment át a dolog, mert gyorsan lezárta a beszélgetést, hogy nem hisz az online ismerkedésben, ő csak találkozni szeretne, de a vírustagadókkal nem tud mit kezdeni. Majd letörölt. Arra se volt időm, hogy reagáljak valamit. Mondjuk az ilyenért nem kár” – mesélte az informatikusként dolgozó György, aki úgy tapasztalta, a járványidőszakban türelmetlenebbek, és kevésbé nyitottak voltak az emberek, mint általában.

„Olyan érzés, mintha kényszerűségből beszélgetnénk csak online, hamar le kell zavarni,  mert a Tinder valami bűnös dolog. Pár mondat után – ami semmire sem elég –, vagy máris kilépnek a beszélgetésből, vagy át akarnak menni Viberre, Messengerre. Még jobb, ha bekövetem őket Instán, gondolom, a számok miatt. Sokszor elég egy rossz mondat, vagy kevésbé vicces megjegyzés, és nincs második esélyed, pedig korábban ez nem volt jellemző”.

Csak legyen kihez szólni

Persze ez a fajta hozzáállás abból is fakadhat, hogy ebben az időszakban sokan csak unalmukban, a magányosság érzésének elkerülése vagy önbizalomerősítés céljából mentek fel társkereső applikációkra. „A felhasználók között bőven akadnak olyanok, akik nem valódi kapcsolatot keresnek. Vannak, akik csak szórakoznak, a szabadidejüket ütik itt el, vagy éppen visszaigazolást keresnek” – erősíti meg Lindák Linda párkapcsolati tanácsadó, pszichológus.

„Olyan emberek is regisztrálnak, akik párkapcsolatban élnek. Náluk vagy nem is valódi cél a párkeresés, vagy szimplán csak szeretői szintre korlátozódik a dolog. A párhuzamosan többekkel chatelgetés, egyszerre több emberrel szórakozás különösen jó lehetőség annak, akinek alacsony az önértékelése. Mert minél több pozitív reakciót kap az illető, annál inkább úgy érzi, hogy ő jobb nő vagy férfi, és ez legyezgeti a hiúságát. Van, akinek csak ennyi a célja az egésszel, hogy visszaigazolják, mennyire kelendő, vagy mennyire tetszik az embereknek.”

Kata is nagyon hasonlót tapasztalt ismerkedés közben. „Csak pár napja beszélgettünk, amikor kiderült, hogy a jóképű srácnak felesége van. Kérdőre vontam, hogy akkor minek írogat, de az az igazság, hogy még neki állt feljebb: örüljek, hogy nem kell unatkoznom a karanténban, mert ő szórakoztat, és legyünk őszinték, ez mindkettőnknek jó. Szerinte az nem megcsalás, hogy váltunk néhány flörtölős üzenetet, én meg legyek boldog, hogy otthon ülve is van kihez szólnom" - mesélte.

Rövid szünet után kissé szemlesütve vallotta be:„szégyen, nem szégyen, egy darabig még válaszolgattam is neki, mert annyira kikészített az egyedüllét. Aztán egyik nap rádöbbentem, hogy ez mennyire gáz, és töröltem a fenébe. Sajnos azóta is sokszor érzem, hogy hiányzik..."

Felbukkantak az exek IS

Talán ez lehetett az oka annak is, hogy rengetegen tekintettek a múltba és vették fel újra a kapcsolatot exeikkel. A Kinsey Institute kutatása meglepő eredményt hozott: a világjárvány alatt a vizsgálatukban részt vevők egyötöde egy, közel 10 százalékuk pedig több exét is felkereste. Lindák Linda szerint ez azért történhetett így, mert az emberek úgy vélték, „biztonságosabb olyannal kezdenem, akit már ismerek, mint egy teljesen idegennel, és kevesebb erőfeszítést is igényel – hiszen őt már egyszer meghódítottam, már egyszer beletettem az energiát, tudom, hogy mire számíthatok.”

A pszichológus megjegyezte: „egy párkapcsolatban élő embernek egészen más, némileg könnyebb ezt az időszakot átélni, elviselni, mint egy egyedülálló embernek. Mindannyiunk igénye az, hogy társas kapcsolataink legyenek, kapcsolódjunk, ha nem is feltétlenül egy párhoz, egy partnerhez, hanem egyszerűen a munkatársainkhoz, a bennünket körülvevő emberekhez is. Ha valaki azonban unalomból ismerkedik, akkor nem úgy indul neki, hogy az élete párját keresi. A könnyű ellenállás irányába mozog, tehát arra, aki reagál rá egyáltalán”.

Az ismerkedés izgalmát felváltotta a félelem

Nem bagatellizálhatjuk el a megbetegedéstől való félelem érzését sem. Eszter az a típusú ember, aki mindent megtett, hogy elkerülje a fertőzést, ez pedig megnehezítette számára az ismerkedést. „Az elsők közt vonultam önkéntes karanténba még tavaly. Mivel egy ideje szingli vagyok, így természetesen nem zárkóztam el a társkereséstől, ám nagyon meglepett, hogy a legtöbb férfi azt kereste, hogyan tudná kikerülni a korlátozásokat vagy egyszerűen csak semmibe venni azokat. Megmondtam nekik, hogy fedetlen arccal nem megyek sehová, ebbe beleértve a saját lakásukat is. Ha érdeklem őket, az egészségem is legyen fontos nekik. Nem értem, miért nem akart senki maszkban randizni velem” – panaszolta.

A kiskapuk keresése természetesen nem egyedi jelenség. Hallottunk olyanról, amikor szingli szülők szabadtérre szerveztek gyerekeikkel összejövetelt, és ott próbáltak ismerkedni, rendkívül sok titkos házibuli, de még illegális, zártkörű party is elérhető volt a legnagyobb korlátozások idején is. Évát is meghívták az egyikbe, de ő nem ment el. „Teljesen kiakadtam a barátaimon, akik ezt szervezték. Válogatás nélkül beeresztenek 20-30 embert, akik ki tudja, kivel találkoztak, hol jártak az elmúlt időszakban. Engem felemésztene a félelem. Nem a betegségtől, inkább a lebukástól.”

Inkább úgy döntött, megpróbál valamit kihozni az egyik új online ismeretségéből, de nem sok sikerrel járt: „A randin már az kellemetlen volt, hogy meg akart csókolni. Hiába tetszett, az egész annyira erőltetett, hogy lehúzom a maszkom, meg minden. Közben az járt a fejemben, hogy vajon megérti-e, ha nem akarom még felhívni a lakásomra... Őszintén, mi van, ha nem akar elindulni a kijárási tilalom vége előtt, és utána azzal érvel, hogy már itt kell aludnia? Végül nem lett folytatása a dolognak, mert sikerült összevesznünk azon, hogy ki mit gondol az oltásról...”

Az online rózsaszín köde

A netes párkeresésnek természetesen már a járvány előtt is megvolt az az árnyoldala, hogy hajlamosak voltunk csak beszélgetni egymással a végtelenségig és soha nem jött el a találkozás ideje. „Ha csak chatelünk, nagyon könnyű azt gondolni, hogy megtaláltam az igazit. Mennyire figyel rám, hiszen napközben többször is rám ír, akkor biztos mindig rám gondol. Az állandó üzenetváltások mellett olyan érzése van az embernek, mintha folyamatosan együtt lennének. Könnyű úgy válaszokat adni egymásnak, hogy az ember azt érzi, a másik szinte olvas a gondolataiban, de ez nem a realitás. Egy online kapcsolatban az ember csak a jót kapja a másikból, nem látja az idegesítő szokásait, nincsenek ott a hétköznapok, amikor problémát kell megoldani, és ez nagy csalódást jelenthet, ha végül kiderülnek dolgok vagy személyes találkozásra kerül a sor” – figyelmeztet Lindák Linda pszichológus.

Klaudia, aki korábban nem nagyon preferálta az online appokat, hasonló történetről számolt be. „Az elején azt hittem, Péterrel megfogtam az Isten lábát. Külsőre is csodás volt képek alapján, és egy rugóra járt az agyunk, mintha a másik felem lenne. Egy idő után úgy éreztem, bármit elmondhatok neki, bármit megtennék érte. Ekkor jöttek a furcsa kérései, eleinte csak hiányos öltözékben kért fotókat, aztán már rövidebb videókat önkielégítés közben, majd fura linkeket kezdett küldeni. Erőltetni kezdtem a videochatet, amibe nem ment bele, ekkor jöttem rá, milyen marha voltam.”

SZERELEM COVID IDEJÉN

Legtöbbünknek a munkahelye maradt az egyedüli platform, ahol megmaradt a személyes ismerkedés lehetősége. Petra egy olyan kollégájával kezdett el beszélgetni, akivel korábban egy szót sem váltottak. „Az életemet az otthoni munka, online meetingek és esti Zoom-csapatépítők töltötték ki. Mintha a főnökeink féltek volna, hogy megőrülünk otthon egyedül... Mivel heti egy alkalommal be kellett menni a céghez, így csak itt találkoztam ismerősökkel. Ekkor kezdtünk ismerkedni Gáborral is, akivel ugyanakkorra rendeltek be minket."

Néhány együtt töltött nap után már megvoltak a közös poénok és kialakult egy kávézási rituáléjuk is. „Jó érzés volt valaki olyannal chatelni esténként, akivel találkoztam is bizonyos napokon. Óriási lelkesedéssel vetettük bele magunkat ismerkedésbe, hamar megnyíltunk egymásnak, és egészen gyorsan eljutottunk az ágyig is. Csak pár hét után vált nyilvánvalóvá mindkettőnek, hogy ez egy igazi karantén-kapcsolat, jól érezzük magunkat, de ha az egésznek vége, nem lesz folytatás. Nem vagyok csalódott, végülis mindketten jól jártunk."

Voltak azonban, akik még így, a Covid árnyékában is megtalálták a romantikát. Kriszta és Béci története szerelem volt első látásra. A korlátozások miatt pedig egy hét ismeretség után úgy döntöttek, összeköltöznek. „Nem bántuk meg – állapította meg mosolyogva Kriszta. – Minden felgyorsult, olyan dolgokat is megtudtunk egymásról, ami másoknak évekbe telik, a rózsaszín köd mögött hamar felsejlett mindkettőnk valódi énje. Ettől csak még erősebb lett a kapcsolatunk. Nem tudjuk, mit hoz a jövő, mert én alapvetően bulizós, itthonról eljárós ember vagyok, Bécit meg jobban lekötik a számítógépes dolgok, de azt gondolom, meg fogjuk tudni oldani akkor is, ha újraindul az élet. Ha ezt túléltük, bármit túlélünk.”