Miért esik nehezedre elfogadni a dicséretet?

Képzeld el a helyzetet. Épp végeztél egy fontos prezentációval. Felkészültél, dolgoztál rajta, izgultál. Amikor mindenki kimegy a tárgyalóból, odalép hozzád a főnököd, rád mosolyog, és azt mondja: „Nagyon jó volt. Pont erre volt szükségünk.” És ekkor valami történik benned.

Nem öröm, nem megkönnyebbülés – inkább feszültség. Amikor megdicsérnek lefagysz. Viccelődsz, legyintesz, gyorsan hozzáteszed, hogy igazából nem is volt akkora szám, vagy elkezded sorolni, mit rontottál el. A lényeg ugyanaz: nem engeded meg magadnak, hogy a dicséret megérkezzen.

Ha ez ismerős, fontos rögtön az elején tisztázni valamit: ez nem jellemvonás, nem félénkség, és nem azt jelenti, hogy nincs önbizalmad. És ami még fontosabb: nem állandó. Ez egy tanult reakció, amin lehet – és érdemes – változtatni.

Miért olyan kényelmetlen a dicséret?

Sokan meglepődnek, amikor rájönnek, hogy a dicséret nem mindenkiben vált ki örömöt. Egyeseknél inkább feszültséget, zavarodottságot, sőt szorongást okoz. Mintha hirtelen reflektorfénybe kerülnél, amikor te inkább a háttérben maradnál.

Ennek egyik oka kulturális. Sokunkat úgy neveltek, hogy a szerénység erény, az önmagunkkal való elégedettség pedig gyanús. Gyerekkorunktól halljuk: ne dicsekedj, ne szállj el, ne gondold magad különbnek. Ezek az üzenetek idővel belső hanggá válnak, és felnőttként már automatikusan működésbe lépnek, amikor elismerést kapunk.

Kutatások szerint az emberek jelentős része kifejezetten kellemetlenül érzi magát dicséret hallatán. Ez nem feltétlenül alacsony önértékelés kérdése. Sokkal inkább arról van szó, hogy nem tanultuk meg, hogyan lehet elfogadni az elismerést anélkül, hogy bűntudatunk lenne miatta.

Amikor a dicséret nyomássá válik

A dicséret nemcsak pozitív visszajelzés, hanem – a fejünkben – elvárás is lehet. Megjelenik a gondolat: Mostantól mindig ilyen jónak kell lennem. Vagy: Mi lesz, ha legközelebb nem sikerül? A dicséret így nem megnyugtat, hanem terhel.

Mások számára az elfogadás azért nehéz, mert azt jelentené: el kell ismerniük, hogy amit csinálnak, az valóban számít. Ez viszont sebezhetővé tesz. Könnyebb kisebbíteni a sikert, mint felvállalni, hogy igen, ebben jó vagyok.

Ehhez gyakran társul az a belső hang is, ami azt súgja: Csak szerencséd volt. Bárki más is meg tudta volna csinálni. Nem érdemled meg igazán. Ez a gondolkodásmód lassan aláássa a pozitív visszajelzések hatását, és megakadályozza, hogy valódi megerősítéssé váljanak.

Miért számít, hogyan reagálsz a dicséretre?

A dicséret elutasítása nemcsak rólad szól. Amikor valaki elismerést ad, kapcsolódni szeretne. Megnevezi azt, amit benned értékesnek lát. Ha ezt rendszeresen lepattintod, akaratlanul is azt üzened: Nem számít, amit mondasz.

Pedig számít.

A dicséret elfogadása nem beképzeltség, nem önzés, hanem kapcsolati készség. Munkahelyi környezetben különösen fontos: azok, akik képesek elfogadni az elismerést, nagyobb eséllyel vállalnak felelősséget, bátrabban lépnek előre, és hosszú távon elégedettebbek a munkájukkal.

Hogyan lehet ezt másképp csinálni?

A változás nem nagy gesztusokkal kezdődik, hanem apró döntésekkel. Az első és legfontosabb lépés: hagyd abba a magyarázkodást.

Amikor legközelebb dicséretet kapsz, próbáld ki, hogy csak ennyit mondasz:
Köszönöm.

Nem köszönöm, de…, nem igazából szerencsém volt, nem nem is volt olyan jó. Csak egy egyszerű, tiszta köszönöm. És utána tarts egy rövid szünetet, még akkor is, ha kényelmetlen. Ez a szünet az a tér, ahol az új szokás kialakulhat.

Segíthet az is, ha a dicséretre ajándékként tekintesz. Az ajándékot sem elemzed, nem vitatkozol vele, nem bizonygatod, hogy nem érdemled meg. Egyszerűen elfogadod. A dicséret is ilyen – nem kér magyarázatot.

Sokan tudatosan gyűjtik is a pozitív visszajelzéseket: egy jegyzetben, egy e-mail mappában, egy füzetben. Nem dicsekvésből, hanem kapaszkodóként azokban az időszakokban, amikor újra előjön a kétely.

Nem kell tökéletesnek lenned

Talán ez a legfontosabb felismerés: a dicséret elfogadása nem azt jelenti, hogy hibátlannak tartod magad. Csak azt, hogy elismered: ebben a pillanatban valami jól sikerült.

Nem kell kisebbítened magad ahhoz, hogy szerethető maradj. Az önbizalom nem hangos magabiztosság, hanem csendes elfogadás. Legközelebb, amikor valaki azt mondja, hogy jól csináltad, próbáld meg nem elmenekülni előle. Nézz rá, vegyél egy levegőt, és mondd azt: „Köszönöm, jól esik.”

Eleinte furcsa lesz. De idővel ugyanolyan természetessé válik, mint másokat megdicsérni. És onnantól nemcsak elfogadod az elismerést – hanem el is hiszed.

Via