Ideje túllépni azon, hogy a varrás női munka

A fenntartható öltözködés felelőssége nem csak a nők vállát nyomja. Ám amíg varrásra szigorúan női munkaként tekintünk, addig nehéz lesz közelebb kerülni a kitűzött célhoz. Lauren Bravo elmondja, miért kellene mindenkinek tűt ragadnia csakúgy, mint az édesanyáinknak.

Mindig sok előnye van annak, ha az ember anyukája szeret kézműveskedni. Ha mondjuk önkifejezésként virágokat akartam hímeztetni a Converse-emre vagy dalszövegeket vasaltatni a szoknyámra, anyukám varrótudományában sosem csalódtam. Mostanában azonban az otthon, „anyu által” készített ruhák a fast fashion csillogó darabjaihoz képest nagyon retrónak tűnnek.

Anyukám nem tartaná magát a fenntarthatóság példaképének, mégis tőle tanultam a legtöbbet a tudatos öltözködésről. Trendéhes tiniként megtanultam, hogyan csinálhatok a midikből minit, és hogy a farmereket fel lehet hajtani vagy le lehet engedni, annak megfelelően, éppen hogyan változik a divat. Míg korábban úgy gondoltam, a privilégium azt jelenti, hogy megveheted az összes boltban fellelhető dolgot, ami tetszik, ma már tudom, hogy az anyukámtól kapott bölcsesség is egyfajta örökölt vagyon.

A divat feminista kérdés

A modern feminizmus sok más kérdéséhez hasonlóan keskeny a vonal aközött, hogy tiszteljük az előttünk járó nőket, és hogy meghaladjuk az általuk követett értékeket. Ahogy a szupermarketek levették a mindennapos bevásárlókörök terhét az ötvenes évek háziasszonyairól, a megfizethető, készen vehető ruhák nagyban hozzájárultak a nők felszabadításához. De lehet egyszerre kampányolni a fenntarthatóság mellett, elutasítani, hogy a varrás kizárólag női munka lenne, valamint elismerni a varrás és kézműveskedés hozzájárulását a nők felszabadulásához? És hogyan harcolhatunk egy fenntarthatóbb jövőért és tanulhatunk meg kézműveskedni anélkül, hogy elárulnánk azokat a nőket, akik letették a tűt, és az egyenlőség jegyében kiléptek a nyilvánosság elé?

Természetesen az öltés, varrás és a fenntartható öltözködés felelősségének nem csak a nőkön kellene nyugodnia – a helyzet azonban úgy tűnik, mégis ez. A textilipari dolgozók körülbelül 80%-a nő, és ahogy a Labour Behind the Label kampánycsoport is rámutat, a legnagyobb részük még csak nem is szabad választásából dolgozik ilyen állásban, hanem a nemi alapú megkülönböztetések miatt. „A nők keresettek a textiliparban, mert a munkáltatók hasznot húzhatnak a kulturális sztereotípiákból, például hogy a nők passzívak és rugalmasak, ehhez pedig nekik alkalmazkodniuk kell.” Otthon is többnyire a nők készítenek jelmezt farsangra vagy varrják vissza a gombot a kardigánra – az Iowa Állami Egyetem egy 2019-es felmérése szerint a háztartások 70%-ában a nők varrnak.

„Eredetileg tényleg női munka volt – mondja Orsola de Castro, a Fashion Revolution társalapítója. – Komplex rendszereket dolgoztak ki a ruhák elkészítéséhez, festékekkel kísérleteztek, a folklórt belevitték a mintákba, vagyis a kreativitásukat és a háztartási technológiájukat hozták a közösségbe, a nők évszázadokon keresztül foglalkoztak ezzel. De azt is megértem, hogy miért hagyta hátra sok nő a tűt és cérnát a melltartókkal együtt az emancipáció nevében. Mostanában viszont azt érzem, készek vagyunk rá, hogy újra felvegyük a fonalat, ami összeköt minket.”

A háború háziasszonyainak csinál-készít-javít takarékoskodásától a kézműves hagyományokat fenntartó közösségekig rengeteg sztorit lehetne mesélni a gardróbunkra ható matriarchális tényezőkről. Néhány közülük szegénységből és szükségből született, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennének stílusosak.

A nők fenntarthatósághoz való hozzájárulását évszázadokon át lebecsülték, a varrásra, mint lélekölő háztartási munkára vagy mint finom hobbira gondoltak, míg a férfiak vért izzadva dolgoztak a gyárakban. De Castro rámutat, hogy a varrótudomány nemcsak a varrónők és háziasszonyok sajátja, a sebészeknek is szüksége van rá. És ha lerántjuk a leplet a varrás szerepéről a történelemben, az rávilágíthat azokra az erős nőkre, akik a textilt a hatalom és a változás eszközeként használták, vagy rajta keresztül szóltak, amikor senki sem hallgatta meg őket.

A mai feministák keresztszemes öltéseiből az első szálat 1830-ra vezethetjük vissza, amikor a tizenhét éves Elizabeth Parker, egy szolgáló, rávarrta egy anyagra élete történetét, beleértve az általa elszenvedett szexuális erőszakot. Mindeközben Elizabeth Smith Miller, az első amerikai nő, aki a nadrágot népszerűsítette, készített egy török divat által inspirált darabot 1851-ben, miután elege lett abból, hogy hosszú szoknyája lassította a kerti munkában. A Black Panther Party nőtagjai fekete öltözéküket az összefogás és az ellenállás eszközeként alkalmazták, míg az 1970-es évek Argentínájában a Mothers of the Plaza de Mayo anyukái fehér fejkendőkre hímezték eltűnt fiaik és lányaik nevét, és ezt viselték csöndes tiltakozásként. Amikor Katharine Hamnett designer kezet fogott Margaret Thatcherrel 1984-ben, egy kézzel készített, „58% nem akar Pershinget” feliratú pólót viselt (utalva a nukleáris robbanófejekkel felszerelhető rakétákra), ezzel fejezte ki tiltakozását a nukleáris fegyverekkel szemben. A tervező később azt mondta a Guardiannak: „Az a póló volt a hangom.”

De a fércművek készítése már régóta a politikai ellenállás egy formája. A szüfrazsett transzparensekre például a bebörtönzött nők neveit hímezték. A rabszolgává tett afroamerikai nők pedig „szabadság-zászlókat” használtak, hogy jelezzék a védett házakat, és figyelmeztessék egymást a veszélyre.

Miután 2016-ban megkapta a CDFA Fashion Icon díját, Beyoncé is a varrás erejéről beszélt, utalva varrónő nagymamájára és anyukájára, akik számos ruháját készítették. Azt mondta, a varrás útján megtalálhatjuk saját identitásunkat, erőnket és kifejezésmódunkat. A varrás stílust alkot és igazi időkapszulája a divat legnagyobb mérföldköveinek. A punkoktól kezdve a drag jelmezekig, mindig is a konvenciókkal való szembeszállás eszköze volt.

Egy másfajta ipar

A varrás ma is egy lehetőség a nőknek, hogy pénzügyi függetlenségre tegyenek szert. A Mayamiko és Sika Designs etikus márkák például támogatják a Malawiból és Ghánából származó bennszülött nőket, valamint értékelik kézügyességüket és közösségeiket ahelyett, hogy – más márkákhoz hasonlóan – kihasználnák őket.

De a készítés, javítás vagy átalakítás folyamata önmagában – a pénzügyi hatások nélkül – is elégedettséggel tölthet el. Amikor az Iowa Állami Egyetem felmérésében megkérdezte a nőket, hogy miért varrnak, a személyes kiteljesedés volt a fő motiváció. Ahogy túljutunk a #hustling és a #girlboss korszakán, jó tudni, hogy puszta élvezetből is elsajátíthatunk egy készséget, ha azt szeretnénk.

Természetesen maga a kézműveskedés lehet privilégium is. Nem mindenkinek van ideje, tehetsége vagy erőforrásai hozzá. De míg küzdünk azért, hogy a világ textilipari munkásai felszabaduljanak a szolgaságból, a cél nem az, hogy a jövőben egyetlen nő se akarjon varrni. Épp ellenkezőleg, azt kellene elérni, hogy a textilkészítést értékeljék és nagy becsben tartsák. Arra lenne szükségünk, hogy a varrás és a kézműveskedés akkora tiszteletnek örvendjen, hogy fehér ciszhetero férfiak is akarják csinálni. És talán nem is vagyunk már olyan messze ettől. Augusztusban az Esquire beszámolt a „a varró férfiak koráról”, vagyis hogy a lezárások egyre több férfit inspiráltak arra, hogy beszerezzenek egy varrógépet, és élvezzék a saját készítésű ruhák örömeit.

„Meghajlok az új generáció előtt, akik a DIY-t, varrást, stoppolást, javítást nem nélkülinek és forradalminak tekintik – mondja de Castro. – Hogy legyőzzük a fogyasztói társadalmat és lelassítsuk a túlfogyasztást, csak annyit kell tennünk, hogy a meglévő ruháinkat addig használjuk, ameddig csak lehetséges. Ráadásul, úgy gondolom, ha egy ruhát vissza tudsz vezetni egy emberre, akár csak a címkéje alapján, nagy valószínűséggel jobban és tovább fogod szeretni, mint a fast fashiont.”

De még ha tiszteljük is azokat a nőket, akik évszázadokon át életben tartották a varrás hagyományait, a fenntarthatóság terhét nem viselhetjük egyedül. Túl sok megvarrandó folt van a rendszerben, és túl sok mérgező minta. Mindenkire szükségünk van, nemre való tekintet nélkül, hogy lelassuljon, felkészüljön, és csatlakozzon a harchoz.

Forrás: Elle UK