Ideje átírni az amerikai történelemkönyveket

Ilyasah Shabazz kalauzol el minket a szükséges reformok világába, és azt is elárulja, hogy a következő generáció miként tudja továbbvinni szülei, dr. Betty Shabazz és Malcolm X örökségét.

Gyerekkoromból emlékszem egy szoborra a házunkból, kb. 180 centiméter magas lehetett. Egy gyönyörűen kifaragott nőalakot ábrázolt, kosárral a fején, amint kéz a kézben sétál egy gyerekkel. Mindenféle erőlködés nélkül végzett egyszerre több cselekvést is: cipekedett, gondoskodott valakiről és közben haladt előre. Édesanyám biztosra ment, hogy mind a hat lánya pontosan tudja, milyen módon járultak hozzá a nők, az iszlám vallás és az afrikai diaszpóra a világhoz. Ösztönös oktatásban részesültünk – nem volt formális vagy előre meghatározott tanterv, sokkal inkább nevezhetjük a szeretet és tudás folyamatos áramlásának. Ezeknek a tanításoknak köszönhetjük, hogy a testvéreim és én is szilárdan hittünk magunkban és szerettük önmagunkat.

7 éves korom körül anyám elhívta Shaykh Ahmad Tawfiqot az otthonunkba, hogy a nővéreimmel együtt oktasson engem. Valószínűleg ekkor hallottam először a tanterv fogalmáról, ahogy arról az alapvető módszertanról is, miszerint az emberek akkor tudnak jól tanulni, ha képesek azonosulni a számukra bemutatott szereplőkkel és fogalmakkal. Shaykh Ahmad Tawfiq szépséggel és színekkel átitatott történeteket mesélve tanított nekünk Afrikáról. Szavainak hatására megelevenedtek előttünk Futajalo, Benin, Ghána, Mali, Egyiptom ősi királyságait. Beszélgettünk az arab nyelvről és az ősi Timbuktu Egyetemről, amely már jóval az európai egyetemek előtt épült, és máig az afrikai ösztöndíjak központja. Megismerkedtünk a kifinomult és szorgalmas afrikai emberekkel, akik tudósok, papok és földművesek voltak. Egyszer csak megértettem, hol is állok én a történelem nagy árapályában. Ám amikor iskolába mentem, összezavarodtam. Amit ott tanítottak nekem, az drasztikusan különbözött attól, amit otthon tanultam.

A fekete, az őslakos, a barna, az ázsiai és a latin történelem hanyagolása nem mellékes. Ezek mellőzése eltávolítja az embereket saját örökségüktől, származásuktól és végső soron saját önérzetüktől is. A kifehérített tanterv erősíti azt a mítoszt, miszerint a másfajta bőrszínűek és rasszok között soha nem voltak tudósok, gondolkodók, újítók, gondozók, lázadó ikonoklaszták, művészek vagy forradalmárok. Gondoljunk csak az ősi afrikai királyságokra, amelyek elképesztő ütemben fejlődtek, színültig tudományos műveltséggel és ismeretekkel. Ha ugyanúgy tanulnánk róluk, mint az ókori Görögországról és Rómáról, képesek lennénk értékelni a fekete civilizáció jelenlegi összetettségét, és egyben elejét vehetnénk a részrehajló és generációról generációra örökített gyűlöletnek és diszkriminációnak. Tiszteletet parancsolnának.

Azért lettem tanár, mert az oktatásnál nincs jobb módja az empátia terjesztésének. Mind a fiatalkorúak büntetésvégrehajtási intézményeiben, ahol mentoráltam, mind a csoportokban, ahol tanítottam, gyakran láttam, hogy a fiatalok és a hallgatók kiüresedtek, és már nem tudnak kapcsolódni a tanuláshoz. Ez nem is csoda, hiszen meg sem próbálják számukra biztosítani, hogy azonosulni tudjanak a tananyaggal. 1926 februárjában Carter G. Woodman kezdeményezte az első fekete történelmi hét megtartását. Sajnálatos, hogy egyáltalán tenni kellett azért, hogy létrehozzanak egy, kifejezetten a fekete történelemről való gondolkodást népszerűsítő időszakot. Pedig az afroamerikai történelem is amerikai történelem. Noha a kezdeményezést először a feketék elért eredményeinek ünneplésére hozták létre, ma már más világot élünk, mint 1926-ban. Bizony, csaknem egy évszázaddal később a fekete történelmet nem lenne szabad elválasztani attól, ahogyan az amerikai történelemről gondolkodunk. Bele kellene olvasztani a tantervben a nagy egészbe.

„A fekete történelmet nem lenne szabad elválasztani attól, ahogyan az amerikai történelemről gondolkodunk. Bele kellene olvasztani a tantervbe.”

Kik vagyunk mi, és mi az értékrendünk? Történelmünk megismerése ezt a fajta önvizsgálatot segíti elő. Nem a fehérségnek és a történelem nyugati változatainak kellene annak középpontjában állni, ahogyan hazánk és társadalmunk jelentéstartalmát meghatározzuk. A történelem– a valódi, nem a kifehérített vagy átfestett történelem – folyásának megismerése a személyes és kulturális értékek megismeréséről szól, melyek közelebb visznek minket a harmonikus társadalom kialakításához szükséges lépésekhez. Amikor a rabszolgaságról, a Jim Crow-törvényekről, vagy a Tulsai mészárlásról beszélünk, ugyanolyan amerikaiakként kell azonosítanunk ezeket a pillanatokat, mint a Bostoni teadélutánt. Ha ezt tesszük, és a történelemnek ezt a részét is átéljük, akkor több polgár érti majd meg a jóvátétel szükségességét. Ez a fajta oktatás biztosítja az igazság, az őszinteség és az emberi együttérzés értékrendjét a fiataljaink számára. Az oktatás és az igazságosság egymás szinonimái. Az Egyesült Államok évi 81 milliárd dollárt költ a bebörtönzési rendszerre. Mi lenne, ha ezt a pénzt inkább az oktatási rendszerbe fektetnénk?

Ma a John Jay Büntető Igazságügyi Főiskolán tanítok egy „Perspektívák az igazságszolgáltatásról az afrikai világban” című kurzust. Ahogy a diákjaimnak is mindig mondom, az óra a kritikai gondolkodás ösztönzéséről szól. Biztonságos hely, ahol megbeszélhetünk bármit, amit tapasztalunk; nincs jó vagy rossz válasz, és arra biztatom a hallgatóimat, hogy lépjenek túl előítéleteiken. Arra kérem őket, hogy hagyják maguk mögött az esetlegesen merev berögződéseiken, és ne pusztán fekete-fehérként tekintsenek a dolgokra, hanem rugalmasabb, bonyolultabb erkölcsi perspektívából – a kölcsönös gondoskodás szemszögéből, ami a történelmi tényekhez kapcsolódik. Csodálatos, gyönyörű és bensőséges így a hallgatók között lenni, és ez az év különösen élesen rávilágított a kurzusom tananyagára. A büntető igazságszolgáltatási rendszer felbukkanása a hírekben és a médiában közelebb hozta hozzánk a történelmünket. Az igazságtalanságnak ez a tömeges leleplezése (bár természetesen sokan már régóta ismerjük ezt az igazságtalanságot) segítette a fiatalokat abban, hogy megértsék azokat a kihívásokat, melyekkel elődeinknek kellett szembenézniük. Azok a történelmi pillanatok, amelyeket korábban csak az újságcikkekből vagy az órai előadásokból ismertünk, most életre keltek. Valós időben kell viszonyulnunk hozzájuk és reagálnunk rájuk, és a jelen pillanatban is megtestesülnek. Ha elődeink megtehetnék a szükséges lépéseket, vajon mik lennének azok, és melyeket kell ezekből nekünk megtenni?

Amit az oktatóként eltöltött időm során tanultam, az az, hogy a diákjaim vágyakoznak az ilyen jellegű információkra. A történelem megismerésének vágya egyben annak vágya is, hogy megtudjuk, az életünk hogyan lehet céltudatosabb. Az oktatás igazságosság, mert a történelmi tények ismerete teszi lehetővé a jóságot. Amikor a hallgatók felfedezik a valódi történelmet annak teljességében, ami tele van olyan hozzájuk hasonló emberekkel, akik teljes, gazdag, érdekes életet éltek; emberekkel, akik rendszeresen előforduló akadályok felett voltak képesek diadalmaskodni, az igazi, jól megalapozott perspektívát ad számukra, és egyben lehetőséget nyújt arra, hogy a saját életüket is ugyanebből a helyzetből szemléljék. Az oktatás, és kifejezetten a történelemmel kapcsolatos kritikai gondolkodás tanítása nagyszerű módszer arra, hogy segítsünk az embereknek megtalálni a hangjukat. Mert általa tudni fogják a történelmük igazságát, a felmenőik elért eredményeit és a különböző dolgokhoz való hozzájárulását, valamint azt is, hogy mindannyian értékesek. Az a társadalom, amelynek a középpontjában emberek vannak, akik tenni tudnak a céljaikért, egy olyan társadalom lehet, amelynek állampolgárai önmagukat és egymást is elfogadják és szeretik majd.

Forrás: ELLE