Beszéljünk magáról a problémáról, ne rögtön a nemekről – interjú George Horne-al, a férfiak egészségének szószólójával

George Horne, a The Tin Men néven ismert tartalomkészítő, a férfiak mentális és fizikai egészségének szószólója olyan témákkal foglalkozik, amelyek a férfiak nehézségeire koncentrálnak. 

Többek között arról beszélgettünk George Horne-val, hogyan lehetséges, hogy miközben a politikai hatalom továbbra is nagyrészt férfiak kezében van, számos területen éppen a fiúk és férfiak kerülnek hátrányba. Miért teljesítenek rosszabbul a fiúk az oktatásban? Milyen segítség működhet jobban a férfiaknál, és hogyan lehet úgy beszélni minderről, hogy a férfiak és nők problémái ne egymással versengő ügyekké váljanak? 

ELLE: Azt mondtad, hogy a férfiakat és fiúkat érintő társadalmi problémák strukturálisak. Közben a világ politikai vezetőinek nagyjából 85 százaléka férfi. Ha ennyire felülreprezentáltak a döntéshozatalban, miért nem foglalkoznak jobban a férfiakat érintő problémákkal?

George Horne: Bárcsak tudnám a választ, mert akkor talán én is hatékonyabban tudnám megszólítani őket. Sokan abból indulnak ki, ha férfiak vannak hatalmon, az automatikusan hatalmat jelent az átlagos férfi számára is. Nem igazán fair az átlagos férfi életét ahhoz a nagyon szűk réteghez mérni, amely kiemelkedő sikereket ért el, és jelentős hatalomra tett szert. A tények azt mutatják, hogy eközben a férfiak és fiúk számos területen lemaradtak. Attól, hogy a férfiak felülreprezentáltak a politikai hatalomban – és én is jobban örülnék az 50-50 százalékos aránynak –, még nem gondolom, hogy ebből az következne, hogy minden férfi privilegizált.

ELLE: Az oktatásról azt mondtad, hogy a jelenlegi rendszer sok szempontból jobban kedvez a lányoknak. Hogyan alakulhatott ez így, amikor történelmi léptékben a nők csak nagyon rövid ideje férnek hozzá ugyanazokhoz az oktatási lehetőségekhez, mint a férfiak?

George Horne: A mai oktatási rendszer nagyrészt hosszú ideig tartó, csendes, elmélyült, szövegalapú tanulásra épül. Nem állítom, hogy ez minden lánynak ideális, de úgy tűnik, a fiúk különösen nehezen alkalmazkodnak hozzá. Én is ilyen srác voltam. Sokunknak nehéz hosszú ideig csendben ülni és könyvből tanulni, különösen pubertáskorban. Az Egyesült Államokban ennek van egy olyan vetülete is, hogy fiúkat ADHD-val diagnosztizálnak és gyógyszereznek, miközben bizonyos esetekben szerintem serdülőkori viselkedésükről van szó. Vannak érdekes adatok arról, hogyan lehetne fiúbarátabbá tenni az oktatást: több térrel, több gyakorlati feladattal, több testmozgással. Nem akarok olyan képet festeni, hogy a lányokkal minden rendben van, a fiúkkal pedig minden rossz.

Azt viszont látjuk, hogy a nyugati világban a fiúk az oktatás nagyon sok mérőszáma alapján lemaradnak. Engem kevésbé érdekel, hogy ezért férfiakat vagy nőket hibáztassunk. Sokkal fontosabb kérdés, hogy kit ér hátrány, és mit tudunk ezzel kezdeni.

ELLE: Miért válik mégis ilyen könnyen a beszélgetés a férfiak és nők szembeállításává?

George Horne: Ez sokszor ösztönös reakció. Öt-hat évvel ezelőtt én magam is azok közé tartoztam, akik így reagáltak. Ezek a kérdések nagyon személyesek. Gondoljunk például a családon belüli erőszakra vagy a szexuális erőszakra: rengeteg embernek, különösen sok nőnek van ezekről közvetlen tapasztalata. Közben a politikai nézeteink egyre inkább az identitásunk részévé váltak. Sokszor már nem bizonyítékok és adatok alapján alakítjuk ki a véleményünket, hanem intuíciók és személyes tapasztalatok alapján. Ezek is fontos tényezők, de az is sokat számít, ha valaki egész felnőtt életében egy bizonyos politikai identitás köré építette fel a világképét, és ehhez kötődnek a baráti kapcsolatai, esetleg még a munkája és a karrierje is. Ilyenkor érthető, hogy erős reakciót vált ki belőle, ha valaki azt mondja: nem feltétlenül tévedsz, csak érdemes figyelembe venni, hogy az éremnek van egy másik oldala is. Éppen ezért szeretném depolitizálni ezeket a kérdéseket. Beszéljünk magáról a problémáról, ne rögtön a nemekről.

Beszéljünk családon belüli erőszakról, hajléktalanságról, függőségről, öngyilkosságról. Ha túlságosan nemek szerint osztjuk fel ezeket a problémákat, könnyen megfeledkezünk azokról a nőkről és férfiakról, akik nem illenek bele az általunk kialakított képbe.

ELLE: Az elmúlt években közben azt is láttuk, hogyan szerveződhetnek közösséggé az elszigetelt vagy frusztrált fiatal férfiak az incel- és red pill-kultúrában. Hol húzódik a határ aközött, hogy beszélünk a férfiakat érő valós problémákról, és aközött, hogy ugyanezeket a problémákat egy nőgyűlölő világkép igazolására használják fel?

George Horne: Van egy híres politikai mondás: ha létezik egy probléma a társadalomban, és a felelős szereplők nem beszélnek róla, akkor majd beszélnek róla a felelőtlenek. Én szeretnék a felelős szereplők közé tartozni. Ezekről a problémákról beszélni kell, méghozzá lehetőség szerint bizonyítékokra támaszkodva, befogadóan, megértően és szükségtelen ellenségeskedés nélkül. Mert ezzel teret veszünk el Andrew Tate-től és a red pill-közegtől, amelyet én magam is gyűlölök.

Andrew Tate elképesztő felemelkedése szerintem részben annak a következménye, hogy nem sikerült felelősen megszólítanunk ezeket a fiúkat. Ezért lenne szükség több férfi tanárra és több, a gyereknevelésben aktívan jelen lévő apára. Ha mi nem vagyunk ott, a fiúk máshol keresnek példaképeket – és nem mindig olyanokat találnak, akik jó irányba terelik őket. Ebből pedig könnyen kialakulhat nőgyűlölet és számos más probléma.

ELLE: A férfiak mentális egészsége is visszatérő téma a munkásságodban. Gyakran halljuk, hogy a férfiak azért kerülnek válságba, mert nem kérnek segítséget, miközben az általad idézett kutatás szerint az öngyilkosságot elkövető férfiak 80%-a kért, csak nem kapott hatékony segítséget. Hogyan lehetne a terápiát jobban a férfiak igényeihez igazítani?

George Horne: A jelenlegi terápiás gyakorlat leginkább a terapeuta és kliens kettősére, a szemtől szembeni kommunikációra épül, ami természetesen fontos, de sok férfi nem érzi kényelmesen magát egy ilyen helyzetben – különösen az idősebbek. Ami inkább működhet, az az ún. shoulder-to-shoulder time, vagyis a vállvetve töltött idő. Lehet, hogy inkább egy nyolc-tíz fős férficsoportban szeretnének lenni, ahol senki nem kényszeríti őket arra, hogy azonnal beszéljenek. Lehet, hogy az első néhány héten csak ülnek és hallgatják a többieket, figyelik, hogyan beszélnek mások. Nem feltétlenül klinikai környezetre vagy a terapeuta és kliens közötti hierarchiára vágynak. Nagyon érdekes például, hogy egy férficsoport tagjai lehet, hogy egy szobában ülve alig szólalnak meg, de ha elviszed őket sétálni, hirtelen levegőt sem vesznek beszéd közben. Ezért én a terápia tágabb értelmezésében hiszek. Szükség van a klinikai segítségre és a szemtől szembeni terápiára is, de ugyanígy kellenek a közösségi, alulról szerveződő megoldások is. Nagyszerű példa erre a Men's Sheds. Kis műhelyeket működtetnek, ahol főként idősebb, magányos férfiak találkoznak, építenek és javítanak dolgokat – gyakran például játékokat helyi gyerekek számára. Itt mindenki nyer!Aa férfiak kevésbé érzik magukat egyedül, a közösség is kap valamit, és hosszabb távon az egészségügyi rendszer terhei is csökkenhetnek.

ELLE: Azt képviseled, hogy ezekről a kérdésekről bizonyítékokra és együttérzésre építve kellene beszélnünk. A bizonyítékokon alapuló megközelítés viszonylag egyértelmű, de hogyan találhatunk több együttérzést egymás iránt?

George Horne: A beszélgetések jelentős része ma a közösségi médiában zajlik, és szerintem nagyon nehéz együttérezni valakivel, amikor egy online avatárral beszélsz. Ha viszont leültök szemtől szemben, sokkal könnyebb észrevenni, mennyi közös van bennetek. Sokkal több, mint amennyi elválaszt. Ezért szeretném ezeket a beszélgetéseket visszahozni az offline térbe, és olyan közeget teremteni, ahol az emberek nem félnek kimondani, amit gondolnak, és meghallgatják a másikat. A politikai nézeteinkre nem kellene úgy tekintenünk, mint egy futballcsapatra. Én életem végéig ugyanannak a helyi csapatnak fogok szurkolni, akármilyen rosszul játszik, de a politikában megváltoztathatod a véleményedet. Mondhatod azt, hogy ebben már mást gondolok, vagy több különböző nézőpontból rakom össze a saját álláspontomat.

Van egy szó, amit nagyon szeretek: sonder. Annak felismerését jelenti, hogy körülöttünk minden egyes ember ugyanolyan gazdag és összetett saját életet él, mint mi. Nem pusztán háttérszereplők a mi történetünkben.

Ezt nagyon könnyű elfelejteni, különösen olyan témáknál, amelyekben ennyire magasra csapnak az indulatok. Talán egy kicsit többet kellene hallgatnunk, és egy kicsit kevesebbet beszélnünk.