A ruhák az egyéniségünk részét képezik, de ahogy elérünk egy bizonyos kort, rájöhetünk, hogy fogalmunk sincs, ezek után mit vehetünk fel. Doree Shafrir írónő visszaemlékezése arról, nála mikor jött el ez a pont – és hogyan lépett túl rajta.
Negyvenéves vagyok, és még mindig ugyanazokkal a problémákkal küzdök, amikkel már hosszú ideje: hol van a helyem a világban, és mivel járulhatok hozzá, hogy jobb hely legyen? Ahogy betöltöttem a negyedik X-et, rengeteg különböző érzelem kavargott bennem. Mindenek felett pedig ott volt a tény, hogy még mindig nem estem teherbe. Hiába volt sikeres a könyvem bemutatója, identitásválsággal küzdöttem. Összetörtem, amiért nem lettem várandós, úgy éreztem, elbuktam egy olyan alap dologban, amit évszázadok óta több milliárd ember meg tudott csinálni.
A belső vívódásaim pedig a külső megjelenésemre is kihatottak. Kiderült, hogy fogalmam sincs, a jövőben hogyan öltözködjek. A harmincas éveim legnagyobb részében egyenruhában jártam: virágos vagy mintás selyem felső, szűk farmer, bokacsizma. Néha megfordítottam, és mintás nadrágot hordtam szolid színű felsővel; vagy ritkán gombolós, kockás inget vettem szűk farmerrel, mert – tudatosan vagy sem – be akartam illeszkedni a többiek közé. De most, ha szűk farmert és felsőt veszek fel, nem érzem már magam önmagamnak. A farmer nem kifejezetten kényelmes, és reggel növekvő kétségbeeséssel szelektáltam ki minden pólót egymás után a mindennapos viseletre szánt darabok közül.
A vásárlás is csak gondot okozott, pedig korábban az egyik kedvenc elfoglaltságom volt, talán túlságosan is. De most, amikor bementem a kedvenc üzleteimbe – a Madewellbe, a TopShopba, a Club Monacoba, a Zarába vagy a H&M-be – kifejezetten nehezemre esett olyan dolgokat találni, amik tetszettek, és méretben is megfeleltek. Mire negyven lettem, divatba jöttek az egyvállas és váll nélküli felsők, amiket csak pánt nélküli melltartóval lehetett felvenni, és sajnálom, de ha D kosárnál nagyobbat hordasz, nincs a világon olyan pántnélküli melltartó, ami kényelmes lenne (ha van, kérlek, küldjetek egyet nekem is.) Viselhettem volna egy ilyet a bézs Maidenform melltartómmal, de az kilátszott volna alóla, ami pont a felső lényegét vette volna el. Az pedig nem lehetett opció, hogy ne vegyek fel melltartót, hiszen az nem lett volna kényelmes. Fájdalmas, ha csak úgy szabadon hagyom őket lengedezni a szélben (az izzadásról nem is beszélve).
Sosem voltam az a típus, aki úgy érezte, a „korának megfelelően” kell öltözködnie, és most hirtelen mégis hajlandó lettem volna rá, de fogalmam sem volt, hogy az milyen. Mégis hogy kellene kinéznie egy negyvenéves nőnek?
Mindig is érdekelt, hogy nézek ki, meg hogy az emberek mit gondolnak rólam. És a körülöttem lévőkön is mindig megfigyeltem, mit viselnek. Négyéves koromban, a napköziben az egyik lánynak volt egy sárga klumpája, amit én is nagyon akartam. Könyörögtem anyukámnak, aki (nagyon bölcsen) nemet mondott, mert csak eltörtem volna a bokám benne. A klumpát tehát nem kaptam meg, de ettől kezdve borzasztóan érdekelt, hogy menő ruháim és cipőim legyenek. Ez az érzés harmadik vagy negyedik osztályban hágott a tetőfokára, amikor végre meggyőztem anyukámat, hogy vegyen nekem egy Benetton rugby pólót, ami a legvagányabb dolog volt akkoriban. Ne feledjük, a nyolcvanas években jártunk, amikor valami ördögi lángelme meggyőzött mindenkit arról, hogy a rugby póló, óriási logóval a közepén, menő. „Ez tulajdonképpen csak egy póló egy óriási márkanévvel” – mondta anyukám, én pedig bőszen bólogattam. Nem ez volt a lényeg, hogy megmutassuk mindenkinek, mi is tagjai vagyunk a klubnak?
Hetedik osztályos koromra magamnak vásároltam a ruháimat, ugyanis pénzt kerestem bébiszitterkedéssel. Akkoriban teljesen normális volt, hogy 11-12 éves gyerekek mások kisebb gyerekeire vigyázzanak. Ez tehát azt jelentette, hogy elég pénzem volt elmenni a trendi bevásárlóközpontba, hogy vegyek egy szűk, koptatott Guess farmert 60 dollárért. Akkor úgy tűnt, senki nem költött még többet farmerra a világon, ezért nagyon lassan és büszkén számoltam a pénzt, és még büszkébben viseltem aztán a Nike Airemmel és a frufrummal, egészen addig, amíg hirtelen be nem ütöttek a kilencvenes évek, és kimentek a divatból. Azután mindenki flanelinget, Doc Martenst és vintage overallokat viselt. Gondolhatod, milyen tragikus volt – mintha kisétáltunk volna egy John Hughes filmből, és beléptünk volna egy Nirvana videoklipbe.
Tinédzserként néha olyan, mintha életed filmjének jelmeztervezője lennél (de persze az igazi filmek, mint a Spinédzserek vagy a Kölykök, amik azon a nyáron jöttek ki, amikor elballagtam a középiskolából, szintén nagy hatást gyakoroltak). Minden alkalommal, amikor elhatároztam, hogy másképp fogok öltözködni, szinte az egész gardróbomat le kellett cserélnem, kivéve például a flanelinget, ami a preppy fázisomból gond nélkül átvándorolt a grunge-ba.
Az egyik legnagyobb divatikonom abban az időben a barátnőm, Beth lett, akivel a középiskola befejezése utáni nyáron találkoztam, amikor mindketten egy étteremben dolgoztunk Bostonban. Beth egy évvel idősebb volt, fotózást és filmkészítést tanult az NYU-n, és nagyon menőnek láttam. A nyáron a bátyjával élt egy lakásban Cambridge-ben – szintén menő, főleg, hogy én még a szüleimnél laktam. Munka után a Tower Records előtt ültünk, és órákig magazinokat olvastunk, kávéztunk, ruhákat és cipőket próbálgattunk. Csatornaláncot hordott nyakláncként, babydollt pólóként, bő nadrágot és türkiz körömlakkot. Egyik este a bátyja lakásánál találkoztunk, és elmentünk szórakozni. Nagyon odafigyeltem arra, mit fogok felvenni, ezért egy zebramintás velúr miniszoknyában és rövid ujjú, fekete, poliészter galléros pólóban mentem, ami vintage-nek tűnt, de nem volt az. Ezenkívül neccharisnya, John Fluevog csizma és piros lakkbőr tüskés karkötő volt rajtam.Ez aztán stílusos.
Persze a „stílus” más jelent, ha 18 éves vagy, és pajzsként használod, hogy felvegyél egy olyan egyéniséget, amire még nem állsz teljesen készen. De most, negyvenévesen ismét új identitást kerestem, csak ezúttal egy széles lábfejű, lapos talpú cipő képében. Naivan azt gondoltam, ahogy öregszem, mindig lesz egy csomó trend, amik között válogathatok, és nekem majd csak választanom kell egyet. És bár mindig is kerültem, hogy „a koromnak megfelelően” öltözködjek, egyszerűen csak… a koromnak megfelelően akartam öltözködni. Nem voltam hajlandó semmi szűket, átlátszót vagy túl rövidet viselni; kényelmesen akartam érezni magam, de nem úgy, mintha már nem foglalkoznék azzal, hogy nézek ki, mert foglalkozom vele, és nem akarok úgy tenni, mint aki nem. De egyetlen holmit sem szerettem volna felvenni azok közül, amiket magam körül láttam.
Később aztán egy boltban vásároltam nem messze a házunktól, és megláttam egy ujjatlan, oversized, fekete vászon overallt, és felpróbáltam. Lazább volt, mint szinte bármi, amit eddig megvettem, de szellőzött, és szabadnak éreztem benne magam. Megmutatta a felkaromat, amit mindig is takargattam, mert… miért is? Hirtelen nem is tudtam. Eszembe jutott, hogy a testemmel kapcsolatos bizonytalanságok – a „petyhüdt” felkarom, a „pocakom”, a „túl vékony” lábaim, a „túl vastag” derekam, a „lapos” fenekem, a „nagy” melleim – mind meghatározták, hogy mit viseltem, és ami valószínűleg ennél is fontosabb, mit nem viseltem. Hirtelen kimerítőnek tűnt ez az automatikus rákattanás az „előnyös” ruhákra, és hogy eltakartam a testem olyan részeit, amiket nem kellett volna.
Szóval megvettem az overallt, és az egyik legtöbbet hordott darabommá vált. Kicsit gyerekesnek tartottam, és a kellemes szövet miatt egyben valahogy kifinomultnak is. De sokkal inkább önmagamnak éreztem magam benne, mint bármikor az elmúlt években.
Forrás: Elle
Az általad megtekinteni kívánt tartalom olyan elemeket tartalmaz, amelyek az Mttv. által rögzített besorolás szerinti V. vagy VI. kategóriába tartoznak, és a kiskorúakra káros hatással lehetnek. Ha szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot!