Mit jelent ma egy kapcsolat? A vonzás szabályai 2019-ben

Inog alattunk az egész randitalaj. De mit tehetünk?

„Mit csinálsz, ha egy pasi belenyomja az ujját a szádba?” kérdezte egyik barátnőm a minap, amikor egy bárban iszogattunk. „Leharapod?” -  javasoltam.

Elmesélte, hogy a dolog egy harmadik randis vacsorán történt, és a fickó, egészen addig, nagyon rendes volt, sőt, elbűvölő és beszédes. Csókolóztak is. Aztán a pasi a mutatóujjára kent némi habot, és a csokis massza már ott is volt a barátnőm szájában, mielőtt felfoghatta volna, mi történik. „Még le se nyeltem a saját falatomat” - mondta. „És az ujja elég sokáig ott volt a számban… Szerinted ez már zaklatás?” Nevetett, ahogy én is, de azért nyilván elgondolkoztunk azon, hogy egy férfi, akinek természetes, hogy nyilvánosan megujjazza a szádat, mit csinál, mikor egyedül maradsz vele.

A barátnőm minden esetre nem találkozott vele többé.

Én egy másfél évvel ezelőtti randiról meséltem neki, amikor a pasi tiltakozásom ellenére ragaszkodott hozzá, hogy ne velem szembe, hanem mellém üljön vacsoránál. Az irodám közelében, egy csöndes kis koreai étteremben voltunk, ahol jó a kaja. „Olyan, mintha testvérek lennénk” mondtam félig nevetve, amikor mellém ült. „Olyan puha a bőröd” mondogatta ő, időről időre megérintve a karomat. Később, szex után azzal vádolt, hogy érzéketlen vagyok. „Hogy tud valaki egyszerre ennyire intim, aztán ilyen távolságtartó lenni?” kérdezte, miközben a másik oldalára fordult és drámaian magára húzta a takarót. Ez volt a második találkozónk, szóval rámutattam, hogy abszurd dolog csak azért duzzognia, mert nem akarok vele alvás közben összebújni. Nem találkoztam vele többé.

„Van valami nyugtalanító azokban a férfiakban, akik feljogosítva érzik magukat, hogy befurakodjanak a személyes teredbe” értett egyet a barátnőm. „Nem veszélyesen nyugtalanító, csak furcsa.”

Volt-e valaha még egy olyan korszaka a történelemnek, amikor ekkora figyelmet szenteltünk a romantikus kapcsolataink legelemibb részleteinek is? Nem csak maguknak az eseményeknek – hogy mit mondott vagy tett a másik – de a legárnyaltabb erőviszony-mozgásoknak, a feltételezéseknek és a normáknak, melyek kiváltják ezeket a cselekvési mintákat.

A kapcsolatoknak szinte valamennyi területe – az ismerkedéstől az elköteleződésig, a hűségtől és monogámiától az intimitásig – olyan állandó mozgásban van, mint még soha korábban.

Kezdjük a MeToo-val (Hol máshol kezdhetnénk?).

A MeToo nem csupán felhívta a figyelmet a zaklatásra, de kiváltotta belőlünk, hogy a kellemetlen és az illegális között húzódó szürke zónából korábbi élményeket hozzunk a felszínre és megvizsgáljuk őket.

Nemrég egy, a beleegyezés témáját körüljáró egyetemi kurzuson ültem, figyelve a kurzusvezetőből és a tizenkét diákból álló csoportot, amint olyan témákra vonatkozó szabályokat illetően próbálnak valamiféle közmegegyezésre jutni, amik korábban meghatározhatatlanul elvontnak számítottak volna. Megdöbbentő volt látni, hogy ezek az óra alatt e-cigiző, számomra alig érthető szlenget használó  18–19 évesek sokkal jártasabbak a témában, mint én valaha is voltam.

Például arról beszéltek, hogyan kérhetjük a másik beleegyezését testi közeledésben anélkül, hogy lerombolnánk a hangulatot (megegyeztek abban, hogy például a „a felsődre szeretném csúsztatni a kezem” szexibb kezdés, mint a „megfoghatom a melled?”). Vagy arról, hogy mikor vehető non-verbális beleegyezésnek egy jel. Visszagondoltam azokra az évekre, amikor annyi idős voltam, mint ők (most 30 vagyok). Soha nem voltak hasonló gondolataim.

De a forradalom nem csak a tantermekben zajlik.

Odakint, a randik vad világában, emelkedik azoknak a szexfelvételeknek a száma, amelyek azért születnek, mert férfiak a nők videón vagy hangüzenetben rögzített beleegyezését kérik, még mielőtt nekiállnának az aktusnak. Ez arra enged következtetni, hogy létezik a férfiaknak egy csoportja, akik ugyan nem egészen értik, miről szól a beleegyezés, de szeretnék magukat bebiztosítani.

Ez történt nemrég egy barátommal, a 32 éves Dáviddal is a második randin. Az iszogatás vacsorába fordult, aztán a lakásán kötöttek ki. A levegő bormámortól és szexuális fesztültségtől izzott. Dávid keze felcsúszott a lány combján, aztán megállt, és megkérdezte: „Felmondanád egy hangüzenetre, hogy te is akarod?” A lány – jogosan – rámutatott, hogy ennek semmi értelme, mert a beleegyezés bármelyik pillanatban visszavonható.

Ugyanakkor, nem csupán a MeToo által kirobbantott, hatalomról és beleegyezésről szóló viták azok, melyek egy új randiterep kialakulását segítették elő.

A legújabb koncepciók, mint a non-monogámia, a poliamoria (ahol mindenki tudja, hogy mindenkinek van több szerelme is) vagy a kapcsolatforradalom (a kapcsolatok egy antihierarchikus felfogása, ahol minden azonos súllyal esik latba a barátságtól a szerelemig) mind-mind formálják azt, hogy néznek ki ma a kapcsolataink – és mit akarunk tőlük.

Épp erre példa a saját helyzetem. Közel két évig éltem nyitott kapcsolatban

Samu (30) és én a lehető legkonvencionálisabb módon, egy nyári, vidéki esküvőn találkoztunk. Akár egy tankönyvszerű románc is lehetett volna, de akkor alig fél éve hagytam magam mögött egy tízéves (monogám) kapcsolatot, és úgy tűnt, Samu sem szeretett volna különösebben megállapodni, mégis, fantasztikus volt, ami köztünk alakult. Őszinte, izgalmas, és – két olyan ember számára, akik szerették volna lazára venni a figurát – kissé kellemetlen módon szinte azonnal több, mint csupán egy futó érzelem.

Szóval, néhány hónap kényszerkorlátozás után – mellyel egyikünk sem értett egyet teljesen – ajánlottam egy megoldást: lefekszünk másokkal is, ha szeretnénk és úgy hozza a sors, de nem keresgélünk célirányosan szexpartnereket randiappokon.

Olvastam valahol az etikus non-monogámiáról (eddig ezt nyitott kapcsolatnak hívtuk, nem?) és elsőre elég fellengzősnek, sőt, bugyutának, szinte viccnek találtamt az egészet. De szinte azonnal megkedveltük a dolog non-ságát – ami, valójában nem írja le igazán azt, hogy mi ez, sokkal inkább azt, hogy mi nem.  Finoman fogalmazok, ha azt mondom, ez egy teljesen új terület volt számomra.

Első alkalommal, mikor Samu lefeküdt valaki mással, akit egy bárban ismert meg, olyan érzés volt, mintha éles medúzacsípés érte volna a büszkeségemet. Volt, hogy úgy éreztem, ez mégsem járja, például, amikor feküdtem a sötétben és bámultam az alvó Samu arcát, azon tűnődve, vajon miért nem jött haza tegnap éjjel.

De azért legnagyobb részt mégiscsak jó.

Aki bármit is tud a polilétről, jól tudja azt is, hogy ez azért nem egy mindent szabad állapot. Szabályok vannak, határok és színkódokkal ellátott Google-naptárak. Az igazat megvallva, némi borzongást érzek a kapcsolatunknak ezen oldalától. Tapasztalataim szerint azért elég sok megbocsátás kell annak elfogadásához, hogy a partnerem talán valaki máshoz is vonzódik.

Ha azt gondolod, hogy „szép, szép, de én soha nem tudnám ezt csinálni a féltékenykedés, a paranoia, a birtoklásvágy miatt”, akkor megértem, miért gondolkodsz így. De azt is láttam, miként kezdte el befolyásolni a polilét a legtöbb monogám gondolkodású barátom randizási tapasztalatait.

Vegyük a 32 éves Livit, aki nemrég poli rendszerben randizott egy férfival. „Először hajtott a kíváncsiság – olyan érdekesnek, megnyerőnek tűnt. De a barátnője… tényleg túl kellene tennem ezen magam?” A válasz eleinte stabilan nem volt, de most? Már csak megvonom a vállam. „Attól függ, mit vártok az együtt töltött időtől.”

Mármint, ha mindketten az együttlét tiszta öröméért vagytok együtt, és semmiféle birtoklási vágyat nem éreztek a másik iránt, akkor az egyfajta nagylelkűség.

A poliamoria azon a hiten alapszik, hogy a szerelem nem véges, és – ahogy én a non-monogámiát látom – nem szűnsz meg szeretni valakit csak azért, mert mással is jól érzed magad. A poliamoristák definíció szerint a szerelemnek egy sokkal szabadabb, kevésbé feltételekhez kötött formáját gyakorolják. Kívülről az én poliamor kapcsolatom nem egyéb, mint hogy két köldökbámuló, elköteleződésfóbiás összejár szexelni, aztán utólag megpróbálják ezt az egészet intellektualizálni, de az antropológus-neurológus Dr. Helen Fisher – akinek három, a modern szerelem témájában készült TED Talk videója több mint tíz milliós nézettséget ért el –, ezt azért cizelláltabban szemléli.

„Ezt úgy nevezem, lassú szerelem” mondja Fisher. „Ez a generáció tényleg rengeteg időt fordít rá, hogy találjon egy társat, és számos állomást fejlesztett ki magának, mielőtt akár a leglazább értelemben is elköteleződne, bármi mellett. Korábban vagy randiztál, vagy nem. Most viszont, a párok sokkal több időt szentelnek a másik megismerésének, és bevezettek egy randizás előtti randizási rendszert.”

A szakember mindezt az alapján állítja, hogy egy felmérésből kiderült – melyen a match.com-mal együtt dolgozott –, a válaszadók harmincnégy százaléka már szexelt partnerével az első hivatalos randevú előtt. Igen, antropológiai értelemben a „csak barátok” küszöb ma már olyan gyakori, hogy a kapcsolatok egyik hivatalos lépcsőfokává vált.

Ami érthető.

Az átlag Y generációs több mint száz évig él majd.. „Az emberek tovább élnek” véli Fisher, „tehát több idejük lesz, amit a választott partnerrel töltenek. Rászánják az időt, hogy eldöntsék, ki legyen az.”

A digitális forradalomnak köszönhetően a monogámia pedig csak még bonyolultabbá vált. Az Oxfordi Egyetemen emberi kapcsolatokat kutató Dr. Anna Machin evolúciós antropológus egyszer úgy fogalmazott, hogy „ahhoz, hogy a hosszútávú kapcsolatok virágozzanak, fel kell adni azt a tévhitet, hogy létezik egy személy, aki számodra tökéletes.”

Komoly probléma, hogy a randiappok épp ezt igyekeznek elhitetni velünk.

„A randiappoknak köszönhetően ma már végtelen készletünk van lehetséges partnerekből – ami azonban épp a választás paradoxona. Miért ragaszkodnék a már meglévő társhoz, ha a következő, talán még kiválóbb jelölt épp csak egy hüvelykujj-pöccintésnyire van tőlem? Ezek az appok határozottan kihatnak a párkapcsolatokra – és nem vagyok benne biztos, hogy ez a hatás pozitív.”

És még ha el is határoztad magad valaki mellett, manapság sokkal bonyolultabb tető alá hozni a happy endet.

Kapcsolatról akkor beszélhetünk, ha – akárcsak korábban – két ember előre meghatározott keretek között él együtt. Ám amíg életünknek jelentős részét online éljük, addig ezeket a kereteket egyre nehezebb meghatározni és megóvni.

Tavaly Dr. Martin Graff, a South Wales Egyetem pszichológiai kutatócsoportjának vezetője tanulmányt készített a mikrocsalások felbukkanásáról. Úgy határozta meg ezeket, mint szürke zónát a flörtölés és a hűtlenség között, s a leírásához olyan példákat hozott, mint a kapcsolaton kívül állókkal folytatott beszélgetésben romantikus töltetű emojik használata. Például lángnyelves emojival válaszolni egy ex Insta szotrijára, ami néhányak szerint a 2019-es változata a „Mit tervezel estére?” üzenetnek.

Mondjuk ez egy tökéletlen hasonlat, hiszen mindnyájan tudjuk, hogy (a gyakran hajnali 3-kor érkező) „Mit tervezel estére?” üzenet alapvetően a „Szeretnék dugni” megfelelője. A szándék ebben az esetben világos, azonban még nem született konszenzus a – „dögös vagy” jelentésű – lángnyelves emoji mögött álló szándékról. És míg ez már önmagában egy ködös üzenet egy ex felé, felmerül a kérdés, mikor válik a mikromegcsalás makróvá?

Ez az: mikor válik a kissé idegesítő mikromegcsalás válási okká? Az emojik elég bugyuták, de ebben a kontextusban az érzelmi hatás valós. Mégis, hogyan lehet rendet tenni ilyen megfoghatatlan hűtlenségek között?

Néhány disztópikusabb állásponton lévő ember kiemelte, hogy ezek az aggodalmak banálisnak tűnnek majd a közeli jövőben, míg a VR-pornó és a szexrobotok teljesen mainstreammé válnak. 2016-ban Dr. David Levy mesterségesintelligencia-szakértő azt hangsúlyozta, hogy 2050-ig tanúi leszünk az első ember-robot házasságnak, míg a 2017-es III. Nemzetközi Robotszerelem és -Szex Kongresszuson a kognitív tudományok kutatója, Rebekah Rousi arról beszélt, hogy a jövőben már teljesen érző robotokkal is szerelembe eshetünk. „A szerelem, a ragaszkodás és a szexuális vonzalom kiszámíthatatlan természetéből fakadóan az olyan robotok kifejlesztése, melyek valós érzésekre nyitottak, feltehetően nem a legjobb eredményekhez vezet majd…” fogalmazott a témában írt tanulmányában.

És mégis, az ember-robot interakciók (human-robot interaction – HRI) egyre növekvő területét képezi a kutatásoknak. Tehát a robotokkal való szexet megcsalásként kell értelmeznünk? Vagy ez csupán maszturbálás egy eszközzel? A monogámistáknak egy rakat új etikai szabályt és korlátot kell felállítaniuk, mielőtt a szexrobot-forradalom beindulna.

Száz év múlva, mikor a jövő nemzedék visszatekint majd, milyen volt a szerelem és a románc 2019-ben, arra jutnak majd: bonyolult. De ha egy közös nevezőt kiemelhetünk, az az, hogy keressük a válaszokat a megválaszolatlan kérdésekre – a jó és a fantasztikus szex, a monogámia és a hűtlenség között elterülő szürke zónákban.

A jelenleg folyó, egymást tápláló párbeszédek révén, melyek a hosszú ideje fennálló normák és elavult képletek elutasításából fakadnak, elkezdtük megkérdőjelezni a korábban szentnek és sérthetetlennek tekintett szabályokat. Vitathatatlan, hogy ez csak javunkra válik, hiszen még pontosabban szeretnénk meghatározni, mi is az a szex, a szexualitás és szerelem, ahelyett, hogy csupán elfogadnánk a megadott paradigmákat, amik valójában csupán a privilegizált csoportoknak (általában a hetero fehér férfiaknak) működtek igazán.

És ezalatt, míg a régi határok teret engednek ennek az egyre embertelenebb és beláthatatlanabb senkiföldjének, mindnyájan keressük a számunkra legmegfelelőbb boldogságot. Samu és én minden napot úgy élünk meg, ahogy jön, de lehet, hogy egy nap már nem lesz akkora móka a poliamoria. Úgy vélem, ha eljön ez a pont, akkor már csak a robotoktól kell majd igazán tartanunk.

Alexandra Jones, képek: Getty Images, a cikk eredetileg az ELLE UK 2019. márciusi számában jelent meg.