A luxuslakások, amelyekben senki sem lakik – Schmied Andi a szupergazdagok világáról

Június 14-éig látogatható a Trafó Galéria kiállítóterében Schmied Andi Asset Town című kiállítása. Az egyre nagyobbra nyíló társadalmi ollóra, valamint a szupergazdag elit vagyonfelhalmozására reflektáló tárlat egy képzeletbeli, de valós projekteken alapuló befektetői víziót mutat be: egy olyan utópisztikus városfejlesztési tervet, ahol otthon helyett vagyontárgy, élettér helyett spekulációs közeg, egyéni karakter helyett pedig standardizált luxus válik meghatározóvá.

 

Schmied Andi nemzetközileg elismert magyar képzőművész és fotográfus, akinek munkái gyakran a társadalmi egyenlőtlenségeket, a luxus világát és a városi térhasználat kérdéseit vizsgálják. Legismertebb projektjében New York szupergazdag elitjének zárt világába nyert betekintést, amely nemzetközi figyelmet hozott számára. Műveiben rendszeresen reflektál a vagyonkoncentráció, az ingatlanspekuláció és a társadalmi különbségek jelenségeire.

A szupergazdagok láthatatlan városai

Schmied Andi jelenegli kiállítása olyan új építészeti formákat vizsgál, amelyek kívülről lakóhelyként működnek, valójában azonban a globális elit vagyonának tárolását, elrejtését és növelését szolgálják. A projekt Manhattan szupermagas luxustornyaitól Dubaj mesterséges szigeteiig követi azokat a tereket, amelyekből fokozatosan eltűnik a valódi emberi jelenlét, miközben az építészet egyre inkább pénzügyi eszközzé válik. A kiállítás többek között annak a többéves kutatásnak eredményét is integrálja, amely során a művész milliárdos ingatlanvásárlónak kiadva magát jutott be a világ legexkluzívabb és legtöbbször szinte teljesen üres luxusingatlanaiba.

ELLE: „Jelenleg a társadalom leggazdagabb 0,01%-a birtokolja a globális vagyon több mint 20%-át” – olvashatjuk a kiállítás ismertetőjének első mondataként. Az Asset Town projektet bemutató tárlaton és a korábbi munkáidban is visszatérő gondolat, hogy ez a végtelenül szűk réteg vagyonfelhalmozása közben fokozatosan kiüresíti a világ többi részét, és hogy ez a társadalom döntő többségének de facto nehezebbé teszi az életét. Téged személyesen mikor kezdett foglalkoztatni ez a problémakör?

Schmied Andi: 2011-ben urbanisztikát tanultam Londonban. Ez éppen az az időszak volt, amikor a gazdasági válság hatásai nagyon erősen megmutatkoztak az építőiparban. Ennek ellenére azt láttam, hogy az osztálytársaim és a tanáraink ugyanúgy folytatják a luxustornyok tervezését Szingapúrba, Hongkongba vagy Sanghajba. Közben a diplomaprojektünk részeként Athénba vittek minket, ahol nagyon közvetlenül lehetett érzékelni a válság következményeit: a város gyakorlatilag a szétesés szélén állt. Nagyon erős hatással volt rám ez a kettősség. Ekkor kezdtem észrevenni, hogy bárhova megyek, bármelyik globális metropoliszban járok, ösztönösen azokra a luxusterekre figyelek fel, amelyek látványosan alig vannak használva. Mintha ezekre mindig lenne pénz, még akkor is, ha valójában nincs mögöttük valódi használat, miközben a másik oldalon rengetegen igényelnének működő, használható tereket vagy infrastruktúrát, csak éppen arra nincs forrás. Valahol innen indult el bennem ez az egész gondolkodás.

ELLE: A manhattani felhőkarcolók világának bemutatását a Private Views című projektben kezdted el, ahol UHNWI-nak („ultra-high-net-worth individual”, vagyis kiemelkedően magas vagyonú vásárlónak) adtad ki magad, hogy belülről is dokumentálhasd ezeket az ingatlanokat, és ezáltal a hozzájuk kapcsolódó társadalmi réteg életmódját. Az Asset Town ebből a projektből nőtt ki, vagy már korábban is tervben volt egy tágabb, továbbgondolt változat?

Schmied Andi: Még mielőtt megjelent a Private Views anyagait és tapasztalatait összefoglaló könyvem, elkezdtem a MOME-n doktorizni, és ennek keretében készült az Asset Town. Ez lett a New York-i projekt globális kibővítése. A manhattani koncepció kialakulásának kezdetén még csak külső szemlélőként figyeltem ezeket a helyeket, később azonban potenciális vásárlóként magam is részévé váltam ennek a világnak. Egy idő után annyi ilyen típusú tapasztalattal és tudással találkoztam, hogy elkezdtem átvenni, kipróbálni az eladó, vagy inkább a beruházó nézőpontját. Abba a szerepbe próbáltam belehelyezkedni, milyen lenne, ha én találnék ki egy új, eladásra kínált gazdasági-építészeti struktúrát. Ez persze valós beruházások eltúlzott, kisarkított változata. Megjelennek benne a dubaji mesterséges szigetek, a londoni úgynevezett jéghegyházak, valamint olyan spekulatív projektek, amelyek egyelőre csak tervek formájában léteznek, például a szaúd-arábiai NEOM. Ezek mind gyakorlatilag a vagyonelrejtés építészeti megjelenési formái, olyan tipológiák, amelyeket kifejezetten erre a célra hoztak létre.

ELLE: A kiállítás egyik promóciós videója a várost nem lakóhelyként, hanem vagyontárgyként mutatja be. Olyan mondatok hangzanak el benne, mint: „Senki nem fog itt élni. Nem alakul ki közösség. Nem íródik itt történelem.” Vajon az ultragazdagok számára valóban vonzó ez a teljes elzártság és emberi kapcsolatoktól mentes létforma?

Schmied Andi: Igen, abszolút. Ezt jól példázza, hogy amikor elmentem ilyen típusú ingatlanokat bejárni, akár egy 10 éve épült villáról volt szó Dubajban, vagy egy 5 éve épült penthouse-ról New Yorkban, azt mindig nagyon fontos pozitívumként emelték ki, hogy egyrészt itt még senki nem lakott (annak ellenére, hogy akár már többször is cserélt gazdát). Ha pedig azt mondtam, hogy én viszont itt szeretnék lakni, akkor meg nagyon büszkén mondták mindig, hogy nem lesznek szomszédaim, itt igazából senki más nem lakik az emeleten, vagy akár a teljes épületben is alig élnek.

Az, hogy senki sem lakik bennük, gyakran előnyként jelenik meg, mert így az ingatlan jobban tartja az értékét.

ELLE: A kiállításhoz kapcsolódó interjú-videóban említetted, hogy a cinizmus, a társadalom többi része iránt tanúsított teljes érzéketlenség és érdektelenség látszik a vagyonfelhalmozásnak ezekben a formáikban is. Ez a személyes kapcsolódásokban is megjelent? 

Schmied Andi: A cinikusság abszolút. Konkrét politikai hozzáállásokból, de igazából ahogy általánosságban megnyilatkoztak a társadalomról, meg amilyen kérdéseket feltettek nekem, abból is elég sok minden kiderült a társadalmi szemléletükről ezeknek az embereknek.

Például volt, hogy megkérdezték tőlem, hogy valaha ültem-e már metrón. És ez elsőre nekünk abszurdnak hangzik, de ebből világosan kiderül, hogy vannak, akik tényleg ennyire távol tartják magukat a társadalom többi részétől.

Illetve nagyon sokan ebből az UHNWI (Ultra-High-Net-Worth Individual: szupergazdag magánszemély - a szerk.) társadalmi osztályból igazából csak úgy találkoznak, alacsonyabb szociális rétegekből emberekkel, hogy azok a szerviz, szolgáltatás, személyzet tagjai. 

ELLE: Írod a Private Views könyvben, hogy amikor az alteregód, a szupergazgad feleség, Gabriella Schmied szerepéből kilépve visszatértél a mindennapokba, észrvetted, hogy milyen sokszor nem engednek előre a metrón, és hogy nem udvariasak veled az emberek. Volt olyan része ennek a világnak, ami őszintén vonzott, behúzott, vagy mindig megőriztél egy kutatói távolságtartást és figyelmet? 

Schmied Andi: Igazából mindig behúzott, de ez tudatos is volt. Soha nem volt olyan, hogy teljesen kívülállóként tekintettem rá, hanem tényleg sikerült egy picit mindig beleélnem magam, hogy „na, megyek lakást nézni, kíváncsi vagyok, milyen lesz a fürdőszoba?”. Ha ez nem működik, vagy kutatói távolságtartással vagyok jelen, sokkal kevesebb információt tudok meg a helyzetekről. Az eladók is másként viszonyulnak hozzám, kevésbé természetesen beszélnek vagy kérdeznek.

ELLE: Mit gondolsz, az átlagemberek számára, akik vágynak, esetleg irigykednek erre az életre, mi lehet a legvonzóbb? A státusz, a biztonság, a kényelem, vagy a „bármit megtehetek” érzése? És ez valójában csak társadalmi kondicionálás, ami miatt azt gondolják az emberek, hogy erre vágynak, vagy egy valós igény? 

Schmied Andi: Szerintem éppen az elérhetetlenségük adja a vonzerejüket, hiszen ezek a luxusingatlanok valóban csak egy rendkívül szűk réteg számára hozzáférhetők. Valahogy mégis úgy működünk, hogy minél kevésbé érhetünk el valamit, annál inkább vágyunk rá. Persze objektíven nézve is lenyűgözőek: páratlan panorámával, hatalmas terekkel és exkluzív kialakítással rendelkeznek. Ugyanakkor közelebbről nézve meglepően hasonlítanak egymásra.

ELLE: Mi az, ami a tehetősek számára vonzóvá teszi ezeket az ingatlanokat?

Schmied Andi: Az a helyzet ezekkel az ingatlanokkal, hogy mivel nagyon könnyen újra eladható termékekként akarják őket pozicionálni, ezért elképesztően standardizáltak. Nagyjából ugyanazok az alaprajzok, anyagok jelennek meg mindenhol — legfeljebb az egyikben olasz márvány van, a másikban szibériai. Emiatt viszont valamivel mégis meg kell különböztetni ezeket a projekteket. És ez városonként máshogy van.

New Yorkban ezt a sztárépítészek vagy művészek bevonása jelenti — például van olyan épület, amelynek az aljában egy óriási Anish Kapoor-szobor áll. Dubajban pedig maga a környezet válik ikonikussá: ott lehet, hogy négyezer szinte teljesen egyforma villa sorakozik, csak éppen egy pálmafa alakú mesterséges szigeten.

Szóval van egy furcsa kettősség: közelről nézve minden legyen minél standardizáltabb, hogy könnyen újra értékesíteni lehessen, távolról nézve viszont kell valami, amitől különlegesnek tűnik. Itt jönnek be a nagy építésznevek, a művészeti együttműködések és minden olyan elem, amitől a leggazdagabb réteg úgy érezheti, hogy valami egyedit vásárol — miközben valójában egy hiperstandardizált terméket vesz meg.

ELLE: Hatalmas nemzetközi sajtóvisszhangja van/volt a Private Views-nak is, meg az Asset Town-nak is. Úgy érzed, hogy megfelelő reprezentációt kapnak ezek a kérdések, problémák, amikre te is felhívod a figyelmet? Illetve mit szeretnél, a látogatók mit vigyenek magukkal a kiállítás megnézése után?

Schmied Andi: Egyre inkább előtérbe kerülnek ezek a kérdések. Magyarországon azért is találta meg ennyire a közönségét, mert a közbeszédben az elmúlt két évben egyre nagyobb figyelem övezte a vagyonfelhalmozást. Illetve azt az aspektusát, hogy nemcsak nagy pénzügyi és társadalmi különbségek vannak, hanem a sokaknak azért nincs, mert egyeseknek rengeteg van. És ez a világ többi részén is így van, hogy azért lehet egyeseknek nagyon-nagyon sok, mert ilyen vagy olyan módon elveszik a többiektől. Ezt a kettőséget fontos látni, de ez egyre inkább evidenciává kezd válni. Soha nem szoktam azt végiggondolni, hogy mit vigyen magával a látogató. Talán egy felfordult gyomrot. Egy érzést, hogy ez így nincs rendben.