A lázadó tündér - Angelina Jolieval találkoztunk

Borostyánszínű kontaktlencse, a hosszú palástok „és a pálca" - Demóna személyesen

Valahol egy Disney-s széf legmélyén létezik egy kulisszák mögötti felvétel, amiért a bulvárlapok milliókat fizetnének. Angelina lánya, a négyéves Vivienne Marcheline Jolie-Pitt legelső filmes szereplése látható rajta, amint nem túl nagy lelkesedéssel részt vesz a Demóna című film forgatásán. A június első napjaiban bemutatandó film a Csipkerózsika előzményét meséli el.

“Az első nap nem akarta felvenni a ruháját. Aztán enni akart, levenni a ruhát. Aztán nem akarta, hogy megcsinálják a haját. A sárban akart játszani. Később elvesztette a cipőjét – meséli a fiatal színésznő anyukája. – Csak egy botra szerelt labda után kellett volna szaladnia, amiből később pillangó lesz. De aznap rájöttünk, hogy bármit mondunk neki, az ellenkezőjét fogja csinálni.” Ezért Angelina Jolie és Brad Pitt egész nap próbálták szórakoztatni a kislányt. „Nálam volt a bot, Brad pedig az ál-szakadék szélén állt, hogy amikor leugrik, az ő karjaiba ugorjon. Egész nap vicces pofákat vágtunk és mindenfélét énekeltünk, mindent megtettünk, ami csak eszünkbe jutott – mondja Angelina, miközben anyukásan csóválja a fejét. – Azt mondták a Disney-nél, ennél viccesebb kimaradt jelenetet régen láttak.”

Angelina Jolie ezt a sztorit a Universal stúdió menzáján meséli Los Angelesben. Ezen kívül nem sok hely van még a földön, ahol nyugodtan megeheti az ebédjét. Miközben mézet kever a mentateájába – melyet kérdés nélkül kihoznak neki – és a hat gyerekéről mesél, akik egyértelműen a kedvenc témái közé tartoznak, van időm elmélyülten tanulmányozni az arcát, ami valahogy teljesen más, mint az arcok, amiket eddig láttam. Minden vonása különlegesen szép. Az arccsontja vonala, a dús ajka, a különlegesen kék színű, mandulavágású szeme nem lepi meg az embert. Ami egész más élőben, mint a rengeteg filmben, az a vászon, amire ezeket a gyönyörű vonásokat festették. Jolie olyan törékeny, hogy szinte szellemnek tűnik. Akcióhős alteregója, aki végigverekedett, végigharcolt és végiglövöldözött számtalan filmet, így a Salt ügynököt, a Mr. és Mrs. Smith-t és a Tomb Raider mindhárom részét, ezek szerint nem a külsejéből fakad, hanem belülről jön. Sima fekete nadrágjában és pólójában, ahogy a tetoválások, mint a régi, lázadó korszakából megmaradt barlangrajzok, körülveszik a karját, egészen kísértetiesnek tűnik.

Ennek oka valószínűleg abban a projektben keresendő, amit csak nehezen hagyott ott pár órára: második rendezését, a Rendíthetetlent szerkesztik épp, egy 2. világháborús történetet, ami az év végén debütál. Jolie egész reggel az amerikai hadászati nehézbombázó, a B-24 repülési mintáit tanulmányozta, hogy összehasonlítsa a japánok sokkal kisebb, lendületesebb Zerójával. Az ilyesmi egyrészt kifejezetten illik vagány, férfias személyiségéhez (ne felejtsük el, hogy ő és Brad Pitt mindketten saját gépekkel rendelkező pilóták), másrészt eggyel több apró részlet, amely hitelessé teszi a harmincas években játszódó történetet. A film egy bűnözőből olimpiai futóvá, majd háborús repülővé avanzsáló férfiről, Louis Zamperiniről szól, aki túlélt egy repülős balesetet a tenger felett, 47 napot egy gumicsónakban, és több mint két év kínzást Japán közismerten brutális, háborús foglyoknak fenntartott börtöneinek egyikében, majd nemzeti hősként tért vissza Amerikába. Az ő történetét meséli el Laura Hillenbrand 2012-es regénye, és amióta több mint 55 éve Zamperini eladta a megfilmesítési jogokat, többször is megpróbálták megvalósítani a tervet.

„Örülök, hogy valami olyat csinálhatok, ami nem a fizikai jelenlétemről szól, csak arról, mi van a fejemben. Ez boldoggá tesz. Sokkal kellemesebben érzem magam így” – magyarázza Jolie, miközben magára mutat, mintha csak azt akarná mondani: ez vagyok én, amikor rendező vagyok. Ugyan még mindig örül neki, ha felkérik egy szerepre, de bevallja, hogy munkájának ezt a részét csak részben élvezi.

Nem meglepő, hogy egy olyan nő, aki az elmúlt hat évben a világ legkülönbözőbb részeiről fogadott örökbe gyerekeket, aki világszerte aktívan próbál segíteni a menekülttáborok lakóin, akinek sikerült megszelídítenie Hollywood egyik legszexisebb férfijét, új karrierjével rögtön a mély vízbe ugrott. Első rendezése, a 2011-es A vér és méz földjén, melyben a jugoszláv polgárháború brutalitását mutatta be egy bosnyák nő és az őt fogva tartó szerb férfi szerelmi történetén keresztül, már azelőtt politikai vitákat szított, hogy egyáltalán elkészült volna. A kész film gyönyörű, szívhez szóló alkotás, melyen érződik az emberséges hozzáállás és az igazság bemutatásának igazi vágya. Emellett piszkos, erőteljes és egyenes is, és rögtön az elismert női rendezők közé röpítette Jolie-t.

De A vér és méz földjén független film volt, csupán 10 millió dollárból készült. A Rendíthetetlen ezzel szemben igazi nagy hollywoodi film lesz, annak minden előnyével, elvárásával, és az ezzel járó rengeteg szervezéssel. „Vannak benne cápák és cápatámadások, két repülőszerencsétlenség, két különböző tengeri helyszín, ketrecek a dzsungelben, két óriási börtön, egy kőbánya, 200 statiszta minden börtönhelyszínen” – sorolja Jolie. A film az 1920-as években kezdődik, feldolgozza Hitler 1936-os olimpiáját, és később a háború éveit. A veterán rendezők, Joel és Ethan Coen, amikor elolvasták a forgatókönyvet, azt mondták, kifejezetten örülnek, hogy nekik csak írniuk kellett, és nem azon törni a fejüket, hogyan valósítsák meg ezt az egészet. Ráadásul a Universal karácsony napján akarja kihozni a filmet, az első trailert pedig az olimpia nyitóünnepségén mutatták be, tehát nem kicsi a tét. Jolie karrierje múlhat a Rendíthetetlenen. Nem túl gyakori, hogy egy A-listás hollywoodi színésznő rendezőként is megállja a helyét, Jodie Fosteren kívül nemigen tudunk ilyet mondani. És hogy egy hollywoodi színésznő nagy költségvetésű háborús filmet fogasson, arra még soha nem volt példa.

Angelina 2010-ben szerepelt utoljára filmben, Johnny Depp oldalán Az utazóban és a Salt ügynök című kémfilmben. Azt mondja, tudta, ahhoz, hogy egy film megint a kamera elé vonzza, annak „kicsit extrémnek kell lennie, olyasminek, ami a komfortzónámon kívülre kényszerít, és olyan bizarr, hogy teljesen új élményt jelentsen.” A Demóna pontosan megfelel ezeknek az elvárásoknak. Amikor elárulom neki, hogy szerintem rettenetesen ijesztő a filmben, úgy meghatódik, mintha azt mondtam volna, ő a világ legkedvesebb embere, és őszintén megköszöni a bókot.

Emlékeztetőül: a klasszikus, 1959-es Csipkerózsikában a szarvas, fekete köpenyes, óriási Demóna megátkozza az angyali Auróra hercegnőt, hogy a rokka orsója halálos sebet ejtsen az ujján. A hercegnő csak úgy tud megmenekülni ettől a tragikus sorstól, hogy egy jó tündér finomít az átkon: Auróra nem hal meg, csak elalszik, de egészen addig nem ébred fel álmából, amíg igaz szerelme meg nem csókolja. A legtöbb kislány odavan a lenszőke Auróráért, és együttérez vele, de nem meglepő, hogy a kis Angelinát inkább Demóna nyűgözte le. „Nem tudom, miért – gondolkodik el –, szerintem csak imádtam utálni. Borzasztóan ijesztő volt, és mégis hihetetlenül vonzott.” Nem ő volt az egyetlen: mielőtt 200 millió dollárt öltek volna a filmbe, a Disney előbb közvélemény-kutatást szervezett, és úgy találták, Demóna jobban érdekli az embereket, mint Ursula, Szörnyella de Frász vagy Hook kapitány. (Egy apró probléma azért felmerült: hogy lehet gyerekfilmet csinálni valakiről, aki megátkoz egy csecsemőt? „Beszélgettünk erről előtte” – mondja Jolie.)

Bár a filmben színésznőként vesz részt, nem rendezőként – a rendező Robert Stromberg, aki Oscar-díjas vizuális effektjeiről ismert (Avatár, Aliz Csodaországban) –, az elejétől kezdve voltak elképzelései a filmmel kapcsolatban. Nem akarta, hogy túl kedves, gyengéd legyen, úgy gondolta, amíg megértjük, Demóna miért gonosz, addig lehet nagyon gonosz. „Nagyon pontosan tudta, mit akar” – mondja a producer, Joe Roth, aki már a 2010-ben Tim Burton által rendezett Aliz Csodaországbanon is dolgozott, mely végül 1 milliárd dollárt kaszált. „Producerként azt kellett eldöntenem, hogy ez a film előnyére válik-e, vagy csak akadályozza. Őt csak az érdekli, hogy jó filmet csináljon. Maximalista. Nem foglalkozik olyan emberekkel, akik nem hajlandók mindent megtenni azért, hogy a legjobbat hozzák ki valamiből, és elvárja az emberektől, hogy legalább annyira intenzíven foglalkozzanak a dolgokkal, mint ő. Szóval nehéz vele dolgozni, de az eredmény magáért beszél. Jolie mindenben részt vesz, attól kezdve, hogy milyenek a jelmezek odáig, hogy milyen a marketing. Nagyon pontosan tudja, milyen ember ő, és azt is, hogy az emberek milyennek látják kívülről. A pályafutásom alatt még sose dolgoztam olyan emberrel, aki ennyire jól tudná, mit jelent az, ha az ember színész és sztár.”

A Disney eredeti, kétdimenziós Demónája, aki még a számítógépes animáció kora előtt született, főleg a hangja miatt volt annyira ijesztő, hogy a gyerekeket kirázta a hideg, a rémisztő hang generációkon keresztül visszaköszönt a rémálmaikban. Ennek a fajta ordításnak az elsajátítása még a fegyvereket kedvelő, harcművészetekben jártas Jolie-nak is időbe telt. „A nők nagyon ritkán játszanak a teljes hangjukkal, a teljes erejükkel. Rájöttem, hogy még soha nem volt rá lehetőségem, hogy teljesen kieresszem a hangomat.”A hang forrásának megtalálása „majdnem olyan, mintha valaki gyomorszájon vágott volna. Amikor először engedtem ki a hangomat, olyan volt, mintha nem is belőlem jönne. Mindenkinek ajánlom, hogy menjen ki egy nagy üres térre, a tengerhez vagy a hegyekbe, és próbálja ki.”

Ehhez jött a borostyánszínű kontaktlencse, a hosszú palástok „és a pálca!” – mondja filmbeli partnere, Elle Fanning, aki tökéletes választás volt Auróra szerepére. Ő a fény Demóna sötétsége mellett. „A pálca nagyon fontos része a karakternek, ezért Angelina végig azzal akart sétálni a forgatásokon. Ahogy bejött a pálcával, uralta a termet. Olyan volt, mintha tényleg ő lenne Demóna személyesen.”

De a pontot az i-re a protézisek tették fel: az arccsont finoman megmunkált, hártyaszerű megtoldásai, és pont annyi definíció az orr köré, hogy keményebbé tegye az egyébként finom arcot – ezeket mind Jolie pontos leírása alapján készítették. Roth szerint ő csak egyetlen alkalommal avatkozott be, amikor az arccsont kicsit túl extrémre sikerült. „Mi értelme, hogy Angelina Jolie játszik a filmben, ha úgy néz ki, mint valami csúnya banya?” – teszi fel a kérdést. De Jolie átváltozása így is szürreális – Demóna egyértelműen olyan, mint ő, és közben egyáltalán nem, olyan földöntúli jelenség, ami még magát a színésznőt is meglepte. „Felvettem a szarvakat és a cipőt, és hirtelen két és fél méteres szörnyeteggé váltam, aki nem értette, a kisgyerekek miért nem állnak vele szóba.” A csecsemő Aurórát játszó kisbaba már a szarvak látványától elkezdett sírni. „Szegényt valószínűleg egész életében kísérteni fogja ez a forma – mondja Jolie. – Félni fog a kecskéktől, és nem fogja tudni, miért.” Még saját tízéves kisfia, Pax (akinek a kedvenc mesefilmje a Dumbo) se jött a közelébe, amíg a testvéreivel együtt meg nem nézhették a sminkes és kosztümös részleget, ahol „szó szerint látták, ahogy kiszedik a fogaimat, a lencséket, és az összes protézist, és akkor megértették, hogy mi történik.” Ezért is választották Vivienne-t (Knox ikertestvérét) a fiatal Auróra megformálására: szükségük volt egy olyan kisgyerekre, aki nem ijed meg attól, ha a gonosz boszorkány azt visítja az arcába: „Utálom a gyerekeket!”

„Vivienne pont ilyen. Azt szoktuk mondani, olyan, mintha az árnyékom lenne, mert akármit is csinálok, mindenhova követ. Mindegy, hogy fáradt vagyok, mogorva vagy mérges, nem érdekli. Csak jön utánam, hogy mami, mami, és kapaszkodik belém. Tudtuk, hogy akármit csinálok, akkor is mosolyogna rám és azt kérné, hogy vegyem fel. Szóval igazából szóba se került senki más.” Pax és a kilencéves Zahara szintén szerepelnek a filmben, a keresztelési jelnetben tűnnek fel. (Shiloh azonban nincs benne. „Megkérdeztem tőle, hogy szeretne-e Csipkerózsika lenni, de kinevetett” – mondja Jolie látható büszkeséggel. – Azt mondta, inkább valami szarvas lényt szeretne játszani.”) De ezt nem fogják bevezetni. „Braddel abban maradtunk, hogy nem fogjuk eltiltani a gyerekeket a forgatásokról, nyugodtan élvezhetik a szereplést, de nem is fogjuk rájuk erőltetni. Nem akarjuk, hogy azt hallják, ez milyen jó dolog, de azt se, hogy rossz. Bár én igazából örülnék, ha valami mást csinálnának majd – magyarázza Angelina. – Két nap után olyan stresszes volt ez az egész, hogy nem szeretnénk megismételni.”

Jolie láthatóan élvezi, hogy hétéves lánya, Shiloh nem viselkedik tipikusan kislányosan. „Néha beszélgetünk erről, hogy valahogy mindkettőnk őrült bátorságát megörökölte. Sokszor kerül szóba, hogy a mami mérges, ha a papa túl magas gördeszka-ugratót épít nekünk.” Ennek vélhetőleg az az oka, hogy kislányként Jolie-t is jobban érdekelték a fegyverek, mint a ruhák. Bár Beverly Hills-i gimnáziumába nagyrészt gazdag diákok jártak, nekik sosem volt sok pénzük: anyja, Marcheline Bertrand feladta színészi karrierjét, hogy felneveljen két gyereket, és apjáról, Jon Voightról tudjuk, hogy nem segített sokat. Így Angelina nem tartozott a menők közé a suliban. „A gimiben mindig csak fiúkkal barátkoztam. Nagyon hasonlítottam Shilohra akkoriban.” Nem szívesen foglalkozott lányos dolgokkal. „Nem voltam túl nyitott, nem jártam a plázákat, nem tartottam pizsamapartikat. Nagyon magamnak való voltam.” Pár emberrel volt csak jóban, és 14 évesen már a fiújával élt.

Jolie imádta az édesanyját, aki 2007-ben halt meg méhrákban, 56 évesen. A színésznő sokszor beszél róla elismerően, nagyon kedves asszonynak írja le, olyannak, aki sosem emelte fel a hangját otthon. De annak, hogy végignézte, mennyire nehéz ilyen nőnek lenni, egyedül fenntartani egy családot, felnevelni két gyereket, megvolt a hatása. „Nem hittem volna, hogy valaha lesz gyerekem, hogy leszek szerelmes, hogy megtalálom az igazit. Mivel csonka családból származom, elfogadtam, hogy bizonyos dolgok csak a mesékben léteznek, és nem is kerestem őket.”

Ezért mikor a húszas évei elején interjúkat adott, rendszeresen úgy érezte, hogy nincs mit mondania. „Úgy éreztem, én nem tudok semmit adni az embereknek. Nem tudtam, miről kellene beszélnem. Kérdéseket tettek fel, én pedig úgy éreztem, meg kell tanulnom megválaszolni őket, hogy bebizonyítsam, értékes ember vagyok.” Az önismeret felé vezető útja kifejezetten érdekes volt azoknak, akik kívülről nézték: a barátnője, korai házassága Jonny Lee Millerrel, a másik korai házassága Billy Bob Thorntonnal, a vérrel töltött flaskák, a szabad szexualitás kifejezése az interjúiban és néha a vörös szőnyegen – mind lefoglalták a közönséget. Ezek után talán az volt a legmeglepőbb fordulat, amikor hirtelen elkezdett részt venni különféle ENSZ-bevetéseken világszerte.

„Mindenki azt hitte, azért csinálom ezt, hogy lázadjak. Pedig nem lázadó vagy destruktív akartam lenni, csak szükségem volt rá, hogy kitoljam a határaimat. Szabad akartam lenni. És amikor úgy éreztem, hogy az emberek egy bizonyos fajta életmódot várnak el tőlem, tenni akartam ez ellen. Ezt sokan furcsának tartották, félreértelmezték, de nekem kellett ahhoz, hogy rájöjjek, ki is vagyok valójában.”

Rájött, hogy legjobban a félig megélt dolgoktól fél. „Erre már nagyon fiatalon rájöttem. Hogy nem akarok olyan életet élni, ahol nem használom ki a lehetőségeimet, nem próbálok ki új dolgokat, sokat hezitálok, vagy nem teszek meg olyan dolgokat, amikről tudom, hogy meg kellene tennem őket, csak aztán valahogy nem úgy alakul. Csak akkor éreztem úgy, hogy jó úton járok, amikor őszinte voltam magamhoz, bármit is jelentsen ez, és ez gyakran azzal járt, hogy szokatlan vagy veszélyes dolgokat csináltam.”

Mivel nem az egészségügyi állapotával szeretné reklámozni új filmjét, Jolie nem hajlandó beszélni sokat vitatott emlőeltávolító műtétjéről, melyen tavaly esett át miután megtudta hogy, akárcsak az édesanyja, ő is hordozója a BRCA-1 génmutációnak, amely hajlamosít a mellrákra. Nehéz elképzelni, hogy tudna még őszintébben beszélni róla, mint híres nyílt levelében, amely a New York Times oldalain jelent meg tavaly májusban. A cikk óta egyre többször esik szó a rák megelőzéséről és kezeléséről. Minden nőtől bátorságot követel egy ilyen döntés meghozatala, és ez még inkább igaz valakire, akinek a megélhetése részben attól is függ, mennyire tartja őt szépnek és kívánatosnak a közönség.

A Rendíthetetlen forgatása jól jött, hogy ez alatt a fájdalmas folyamat alatt elterelje a figyelmét egy időre. „Nagyon örültem neki, hogy volt valami, amivel foglalkozhattam, amire koncentrálhattam, és hogy rögtön visszatérhettem a munkához” – magyarázza.

Jolie azt mondja, 2009-ben, amikor az ikrek születése után saját bevallása szerint hónapokig csak hálóingben közlekedett, azért jelentkezett Salt ügynök szerepére – amit egyébként eredetileg Tom Cruise-nak szántak –, mert karrierje fizikailag legmegterhelőbb szerepére vágyott. Miután hónapokon keresztül a gyengédebb, nőies oldalára volt szükség, vágyott rá, hogy megint harcolhasson, verekedhessen, legyőzhesse a rosszfiúkat. Hogy emlékeztesse rá magát (és minket is), hogy minden éremnek két oldala van. Louis karaktere „igazán férfias. Mint a Rockyban, a Bilincs és mosolyban vagy a Híd a Kwai folyónban – olyanfajta fickó, akit nem lehet megtörni. Jó volt ilyen szerepet játszani. Ezek a karakterek fontosak mindenkinek, de főleg a fiúknak.” Jolie, mint mindig, most is a gyerekeire gondol, főleg a fiúkra. „Szerintem a Rendíthetetlen is ilyen lesz, olyan film, ami tanít valamit az életről, amit én is megpróbálhatok nekik elmondani, de jobb, ha egy remek ember példáján keresztül tanulják meg.”

Ha volt még bármilyen kételye azzal kapcsolatban, hogy ezt a történetet kell-e elmesélnie, az végleg meggyőzte, hogy amikor megpróbálta megtalálni a most 97 éves Zamperinit, kiderült, alig pár méterre laknak egymástól, elég közel ahhoz, hogy átugorjon hozzá reggelire, ami mostanában többször is megtörtént. Ezt a pillanatot ahhoz hasonlítja, mint amikor röviddel a válása után, amikor olyan messze érezte magát az anyaságtól, amennyire csak lehet, Kambodzsába utazott egy ENSZ-misszióval. „Ott ültem egy csapat gyerekkel, és egyszerre csak volt egy olyan érzésem, hogy biztos vagyok benne, hogy ebben az országban van a fiam.” A mai napig csodálkozik rajta, honnan jöhetett ez az érzés, melynek köszönhetően végül egymásra találtak fiával, a most 12 éves Maddox-szal. „Nem tudom, honnan jött vagy hogy mi vezetett oda hozzá. De néha van olyan, hogy az ember tudja, hogy meg kell tennie valamit, és ha nyitottak vagyunk rá, akkor követjük ezt az irányítást – vonja meg a vállát. – Tudtam, hogy erre van szükségem, és hogy valami jót tehetek másokért – jó helyen voltam jó időben. Van, hogy a dolgok ennyire egyszerűek.”

Zamperini, aki ennyi év után még mindig nyughatatlan lélek, felvillanyozta őt. „Nincs még egy film, még egy téma, ami ennyit jelentene nekem. És nekem is szükségem volt rá, az utóbbi időben annyi mindenen segített túltenni magam, az erejével, a benne élő tűzzel és a pozitív hozzáállásával az élethez, és azzal, hogy bármivel szembe tud nézni és megküzdeni vele.”

Miközben tavaly ősszel Jolie a Rendíthetetlent forgatta Ausztráliában, Pitt is egy második világháborús filmen, a Fury-n dolgozott Angliában. Ez volt az első alkalom, hogy megszegték a fogadalmukat, miszerint amíg egyikük filmez, a másik vigyáz a gyerekekre, és Jolie azt mondja, ez nem fog megint előfordulni. A kérdésre, hogy nyolc év alatt mi változott a kapcsolatukban, elgondolkodik. „Ez egy olyan kérdés, amit még soha nem tettem fel magamnak – erre csak most jöttem rá. Pedig biztos Bradet is érdekelné, hogy mit gondolok – nevet. – Talán az a legfontosabb, hogy most már egy család vagyunk.” Nagy súlya van ennek a kijelentésnek egy olyan nő szájából, aki azt hitte, sosem lesz saját családja, ráadásul időközben nagyon híres lett, ami sokakat magányossá tesz. „Amikor összejössz valakivel, két teljesen különböző személyiség vagytok, akik inspirálják, ösztönzik, kiegészítik, de fel is idegesítik egymást. Ennyi év alatt már olyan sok mindenen mentünk keresztül együtt, hogy igazi, mély barátság alakult ki közöttünk, ami biztonságot ad, amiben otthon érezzük magunkat. Az ilyen igaz szeretet csak a közösen megélt dolgokon keresztül alakulhat ki. Tudod, mi a legfurcsább? – adja meg a végszót a következő kérdéshez, amire mindenki nyolc éve várja a választ. – Néha el is felejtjük, hogy eljegyeztük egymást. Már nem is tudom, mióta vagyok eljegyezve…”

Két éve, mondom neki azonnal, azon gondolkodva, hogy lehet ezt elfelejteni, miközben minden nap emlékeztet rá egy gyűrű. Persze nem kapunk rá választ, hogy mikor is lesz az esküvő. De megnyugtat, hogy a gyerekeik is legalább olyan izgatottan várják a nagy napot, mint mindenki más. „Úgy várják az esküvőt, de nem mondhatjuk meg nekik, hogy mikor lesz. Azt hitték, tavaly, de aztán nem tavaly volt.” De nem fogják a végtelenségig halasztani. „Fura helyzet ez, mert igazából mind a nyolcan házasodni fogunk. Azt hiszem, a gyerekek jobban fogják érezni magukat, meg fognak nyugodni, hogy ez már végleges. Tudják, értik, hogy mi a házasság lényege. Szeretik elképzelni, hogy az anyukájuk és az apukájuk össze fog házasodni.”

Lehet, hogy Shiloh-t nem érdeklik a hercegnők, de koszorúslány biztos szívesen lesz.

Fotó: Hedi Slimane