Furcsa finn forradalom

Kis ország, kis pénz, kis divat?

---

A Hyéres-i Nemzetközi Divat- és Fotófesztivál döntőjében az utóbbi években csak úgy brillíroznak a finnek. Ez az esemény valójában a világ egyik legnagyobb presztízsű versenye, amire a vezető divatházak fejvadászai is odafigyelnek, mert itt tűnnek fel a legígéretesebb újoncok, akikkel a házak csapatát bővíteni lehet. 2015-ben Elina Määttänen külön elismerésben részesült, de a tíz döntős között ott volt még Sophie Sälekari, valamint Elina Aärelä és Heini-Maria Hynynen párosa is. 2013-ban Satu Maaranen nyerte a zsűri nagydíját, 2012-ben pedig a Siiri Raasakka, Tiia Sirén és Elina Laitinen alkotta trió vitte haza a fődíjat férfikollekciójáért. Ők mind az ország legjobbjának tartott Aalto egyetemről kerültek ki. Emellett Daniel Palillo Lady Gagának, Sasu Kauppi Kanye Westnek tervezett már fellépőruhát. Ha ennyi a friss potenciál Helsinkiben, miért jut eszébe a többségnek még mindig csak a Marimekko?

Egy csipet furcsaság

Ahhoz persze, hogy a finn divatra a világ is felfigyeljen, először is kell egy viszonylag egyszerűen, pár szóban körvonalazható stílus. „A finn stílus színesebb és sokkal kísérletezőbb, mint a többi skandináv országban, ez különösen a svédek fekete-fehér minimalizmusához képest feltűnő. Ebben Oroszország és a szláv kultúra közelsége is szerepet játszik" – magyarázza Kaisa Riivari tervező a műhelyében, aprómintás kollekciója előtt állva. Barátnője, Milla Kettunen, aki Month of Sundays néven alkot, viszont inkább a természet közelségéből, a praktikus finn szemléletből merít, és azt ötvözi különös kis részletekkel. Ezt az északi furcsaságot vagy varázslatot egyébként szinte mindenki megemlítette – de ennek megértéséhez elég csak a Múmin-univerzumra gondolnunk.

A Marimekko az új generációnak olyasmi lehet, mint nálunk a kalocsai minta – mindenki tudja, mi az, de nem mindenki szeretne vele azonosulni. A fiatal dizájnerek esetében a legfőbb kérdés, hogy mennyire hagyják, hogy a vidám, feltűnő mintáiról ismert „intézmény" meghatározza a saját identitásukat: kiindulópontnak használják, vagy teljesen elutasítják? A legtöbben inkább az előbbi utat választják, és ez már csak azért is így marad egy darabig, mert a Metropolia egyetem textilszakán épp most szereztek be egy olyan gépet, amely digitális printelésre alkalmas – ilyennel Európában is csak néhány egyetem rendelkezik.

„Nem tervezünk szükségszerűen gyakorlatias szemlélettel, és arra sem érzünk igényt, hogy túlságosan kommerszek legyünk, bár a kollekcióink nagy része ennek ellenére hordható. Előnyünkre szolgál az is, hogy mivel nagyon kis ország vagyunk, nincsenek erősen uralkodó trendek, amiket mindenki követne" – nyilatkozta Määttänen még Hyéres-ben. Vele végül azért nem sikerült személyesen találkozni, mert épp egy meg nem nevezett, de „nagyon fontos" divatházhoz kellett repülnie Párizsba állásinterjúra. Lehetséges, hogy a finn tervezők valójában a divatvilág nagyjai alatt, névtelenségben dolgozó zsenijei? Harri Koskinen (többek közt az Iittala dizájnigazgatója, a '90-es és 2000-es években ő volt „a" finn design-csodagyerek) szerint ez nem elképzelhetetlen, legalábbis ami az ipari formatervezést illeti, ugyanis a fiatal finn dizájnerek fele külföldön is marad dolgozni, ha egyszer kitette az országból a lábát. De helyi vezetőink a divattervezők közt csak egy-két nevet említenek, akik nagy divatházaknál szereztek gyakorlatot.

Áldatlan átmenet

Azt feltételeztem, hogy a finn állam, ha más miatt nem is, de az ikonikus divat- és designmárkák példájából kiindulva nagy erőkkel támogatja a fiatal tehetségeket, de ez nem így van. A már nem egyedül, de még tíz főnél kisebb csapattal dolgozó tervezők szürke zónát képviselnek, nem tudnak velük mit kezdeni, ahogy Kaisa Riivariitól megtudtuk. „Az állam az innovációt támogatja. Csakhogy egy divattervezőnek, különösen egy kezdőnek egyrészt nincs ehhez megfelelő eszközparkja – az anyagokkal való kísérletezés nagyon költséges, ráadásul nem mindenkit érdekel –, másrészt pedig a divatban, különösen, ha az ember nem csinál szezononként valami teljesen újat, hanem egy meghatározott úton halad, egyszerűen nincs lehetőség óriási innovációkat végrehajtani. Persze mindenki próbálkozik, és ha az ember elég kreatívan csűri-csavarja a koncepciót, akkor időnként hozzájuthat némi támogatáshoz" – mondja Riivari, aki 5-6 éve építgeti saját nevét viselő márkáját. A másik lehetőség, teszi hozzá Milla Kettunen, hogy az ember művészeti ösztöndíjra pályázik, abban a körben viszont csak olyanok indulhatnak, akik teljesen egyedül dolgoznak. Az viszont egy fejlődésre és terjeszkedésre vágyó tervező esetében csak rövid ideig tartható.

Egyik műhelyből a másikba tartva elkerülhetetlenül a magyarországi helyzettel kezdtem el keresni a hasonlóságokat. Nálunk legalább néhányan már találtak befektetőt (a Nanushka, az Áeron és a Use Unused), erről viszont Helsinkiben egyelőre csak álmodoznak, különösen azért, mert pénzügyi elemzők újabb válságot jeleznek. „A befektetők ugyanúgy nem állnak szóba olyanokkal, akiknek nincs legalább tíz alkalmazottja, mint az állam" – állítja Kaisa és Milla egyhangúan. Világosan látszik tehát, hogy pont a nem frissdiplomás, ám csak maroknyi csapatot alkalmazó márkáknak van a legnehezebb dolga, miközben nekik a legnehezebb egyről a kettőre jutni.

A cikk folytatását az ELLE aktuális, szeptemberi számában olvashatják!

Rovatfotó: Sophie Salekari

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!