A rútság dicsérete

Miért szép, ami csúnya?

---

Miuccia Prada, napjaink egyik legnagyobb hatású divattervezője szerint „a csúnya vonzó, a csúnya izgalmas". A rútságnál persze sokkal könnyebben meghatározható a szépség, például az aranymetszés vagy a szimmetria szabályaival. Ám ezen túl temérdek tényező befolyásolhatja, köztük a legfontosabb a kor, amelyben definiálják. Egészen mást tartottak szépnek a ókorban, mint a barokk idején, de teljesen különbözik a megítélése a 20. század egyes évtizedeiben is. A különböző kultúrák is mást és mást vélnek szépnek, ezen belül pedig a különböző társadalmi rétegek ízlése is eltérő. Umberto Eco A rútság története című könyvében arra is rámutat, hogy „nem szabad feltételeznünk, hogy egy adott korban a hétköznapi emberek ízlése megegyezett a művészek ízlésével". Ez a két megállapítás különösen igaz a 20. század eleji avantgárd művészekre, akik egyenesen magasztalták a csúnyát. Művészetük először heves ellenállásba ütközött, ma viszont például Picasso képei a legdrágábbak közé tartoznak.

Sóvárgás a ronda után

A fenti állítások könnyűszerrel alkalmazhatók a divatra is. Olyan márkák, mint a Prada, Alexander McQueen, 
John Galliano, Maison Martin Margiela vagy Gareth Pugh számos kreációja az utca emberének szemében bizonyára rettenetesnek tűnik, miközben a divathoz értő (vagy érteni vélő) közönség állva tapsolja meg őket a divatbemutató végén. A következő szezonban azután egymás sarkát tapossák a kellően vastag pénztárcával felszerelt divatrajongók, hogy megszerezzék a többség számára bizarrnak tűnő darabokat, mint például Stella McCartney platformos vastag sarkú cipőit vagy a Céline szőrös tűsarkúit. És akkor az olyan dizájnerekről még nem is ejtettünk szót, mint Rei Kawakubo, a Comme des Garçons alapítója, akinek fő célja, hogy a test természetes arányait felborítsa, a funkciót és esztétikumot teljességgel figyelmen kívül hagyva kísérletezzen a formákkal.

Cecilia Doan rajzos blogja, a szarkasztikus Shit Bloggers Wear (lefordítva körülbelül „Bloggerek által viselt hülyeségek") kiváló hely arra, hogy megtudjuk, mi a legmenőbb rút dolog a véleményvezéreknek kikiáltott divatbloggerek körében. Bár kiszámíthatatlan, mégis gyakran előfordul, hogy valami, amit a divatrajongók imádnak, az átlagemberek viszont utálnak, végül mégis úgy elterjed, hogy évekig alapdarabnak számít. Például ma is nehéz szűk szárú nadrágon kívül más szabásút találni az üzletekben, pedig már majdnem tíz éve, hogy újra visszatért a kifutókra, és kezdetben bizony sok vicc tárgya volt.

Színe és fonákja

Aztán említhetnénk az utcákról jól ismert Ugg csizmát vagy a pufidzsekit. Ezeket azok nézik utálattal, akik télen is jobban kedvelik a vékonyabb anyagú darabokat, amelyekben nem vesznek el testük körvonalai. Nemrég Arabelle Sicardi írt a csúnya téli ruhák védelmében egy okos és mulatságos cikket a The Style Con nevű oldalon. Találóan úgy fogalmaz: 
„A vékonyabb formákban könnyebb szexinek és androgünnek lenni, és ez komolyabb problémára enged következtetni – arra, hogy miről is szól a divat. Minél kisebb helyet foglal el az ember, annál szexibb lesz, ám minél többet, annál abszurdabbá válik."

Más művészeti ágakhoz képest a divat és a luxus világában a csúnyaság sokkal később lépett a képbe, amikor a hetvenes években Vivienne Westwood átemelte a punk stílus elemeit az utcákról a kollekcióiba. Elkezdődött a lázadás a korábbi szépségeszmény ellen, és az egyediség lett a legfontosabb vezérelv. A digitális forradalommal pedig lehetővé vált, hogy minden újdonságról, tervezőről és menő street style ikonról azonnal tudjunk. Ebből az óriási keverékből az ember saját ízlése szerint válogathatja ki, hogy szeretne kinézni. Persze viselhetünk tetőtől talpig csodaszép darabokat, és lehet mindig tökéletes a külsőnk, de a dolgok jelenlegi állása szerint valószínűleg nem találunk sok követőre, mert az egész nem hat őszintén.

Miuccia Prada szerint „az öltözködéssel újra feltalálhatjuk önmagunkat. Az első dolog, amit egy szegény ember is használhat erre, az a teste" – és persze az, amibe ezt a testet burkolja. Ma már valóban nem szükséges vagyonokat keresni ahhoz, hogy jólöltözöttek legyünk és a ruháink által kifejezzük magunkat. Ha csúnya darabok is kerülnek a ruhatárunkba, azok talán többet elárulnak az emberi oldalunkról, mint ha hibátlanul lennénk felöltözve. A végén úgyis az összkép számít, és az abszolút csúnyát is csak akkor ünnepeljük, ha valami pozitívval párosul. Az önmagukban álló, csúnyának nevezhető darabok vagy akár teljes szettek mindig a modell varázslatos szépségével társulnak, így tulajdonképpen a jól bevált kontraszt lép működésbe. Ugyanerre az ellentétre építenek később a bemutatott „rondaságokból" a stylistok a divatanyagokban, és aztán az utca embere is, amikor magáévá tesz egy trendet – a csótányroppantó cipőt például lágyan omló selyemruhával párosítva.

Trash és camp

A „trash" és a „camp" szavak gyakran elhangzanak, ha a divatban jelen lévő csúnyaságról beszélünk. Egyiket sem lehet pontosan lefordítani, de a trash sokféle szemetet vagy ócskaságot magában foglalhat: kidobásra ítélt, silány anyagot, utcakölyköktől vett stíluselemeket, de még a Kate Mossnak köszönhetően elterjedt szakadtas heroin-sikk is idetartozik. Az abszolút camp Susan Sontag szerint pedig az, ha valami „azért jó, mert rémes". Az élvezetnek része az is, hogy az ember tudatában van annak, mennyire rusnya az, amit lát, kézbe vesz vagy visel. Ez az attitűd gyakran jellemzi az extrém módon öltözködő divatfanatikusokat.

A csúnya ruhák igazi rajongója a The Man Repeller írója, Leandra Medine, aki 2010-ben indult blogját taszító darabok viselésére alapozta. Mára övé az egyik legelismertebb, divattal foglalkozó véleményoldal. A cím is árulkodó: a „férfiriasztó" szó arra utal, hogy a divatkövető, bizarr ruhákat viselő nők általában nem tetszenek a férfiaknak. Medine azt nyilatkozta: nem arról szól a weboldal, hogyan öltözzünk úgy, hogy mindenképpen elijesszük a férfiakat, hanem arról, hogy magunknak és ne másnak öltözzünk fel, és szeressük, amit viselünk.

Fiatalság mindenekfelett

Az egyetlen univerzális szépség, amely soha, sehol nem változott, a fiatalság. Néhány esetben idős modelleket kérnek fel a tervezők, például a The Row kampányában idén tavasszal a 65 éves Linda Rodin szerepel, a Marc Jacobs Beauty új arca pedig a 64 éves Jessica Lange. De ezek a kivételek, és semmi nem utal arra, hogy valaha olyan arányban lesznek jelen idősebb nők a divatkampányokban vagy a kifutón, mint amilyen százalékban a társadalmat alkotják.

Ha a fiatalság nem is kerül soha kisebbségbe a divat világában, a szabályos szépségek kora leáldozóban van. Egyre több – korábban csúnyának titulált –, furcsa szépséghibával megáldott modellt látunk a különböző hirdetésekben, például az albínó afroamerikai Shaun Rosst, aki többek között a Ford „Be Unique" kampányának az arca, de a hagyományos mércéhez képest vad arcú Lily McMenamyt is említhetjük, aki olyan divatóriásoknak dolgozott már, mint a Chanel, a Louis Vuitton vagy a 
Saint Laurent. Nagyon úgy tűnik, hogy a szépségeszmények áttörhetetlennek hitt falán egyre több a repedés.

De vajon miért dolgoznak szokatlan külsejű, sokak által csúnyának tartott modellekkel a tervezők? A kontraszton túl leginkább a megbotránkoztató, megszokottól eltérő vizualitás miatt. Ha az a benyomásunk egy ilyen fotóról, mennyire különbözik minden mástól, akkor jó úton jár a márka. Hosszú távon jövedelmezőbb számukra, ha nem az egyes darabokba szeretünk bele, hanem rögtön a márkába, amely azt ígéri, hogy általa különlegesek leszünk. Minél több furcsaság bukkan fel a kollekciókban és az utcán, annál inkább hozzászokunk. A jövőben valószínűleg még extrémebb példákra számíthatunk, aztán feltehetően megfordul a széljárás, és visszatérünk a klasszikus szépséghez. Addig is izgatottan figyeljük, meddig lehet még fokozni az extrém trendeket.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!