Te még felismered őket? 7 tárgy, ami 25 éve még szinte minden otthonban ott volt

Ha ma belépnénk egy magyar otthonba úgy, ahogy 25 évvel ezelőtt kinézett, valószínűleg nem a kanapé, a konyhabútor vagy a függöny lenne a legfurcsább. Sokkal inkább az a rengeteg tárgy, ami akkor még természetesen foglalta a helyet a nappaliban, a hálószobában vagy a konyhában, ma viszont már alig van rá szükségünk. 

Volt, amelyiknek egész polcot tartottunk fenn, másért fel kellett állni a fotelből, és olyan is, aminek egyetlen mai okostelefon vette át szinte minden feladatát. Az ELLE 25. születésnapján hét tárggyal utazunk vissza az ezredforduló magyar otthonaiba.

Huszonöt év lakberendezési szempontból nem is olyan hosszú idő. Egy 2001-ben vásárolt jó étkezőasztal ma is lehet szép, egy régi fotel  vagy lámpa pedig minden további nélkül megtalálhatja a helyét egy kortárs enteriőrben. A hétköznapi tárgyainkkal azonban egészen más történt.

A digitalizáció nemcsak új eszközöket hozott az életünkbe: egész tárgycsoportokat tüntetett el az otthonainkból. A mobiltelefonból fényképezőgép, óra, ébresztő és zenelejátszó is lett, a streaming felszabadította a kazettákkal és CD-kkel megtöltött polcokat, a lapostévé pedig még a  nappali bútorait is megváltoztatta.

A következő tíz tárgy nem mind 2001-ben élte a fénykorát, és természetesen nem volt mindegyik minden magyar háztartásban. Az ezredforduló környékén azonban még könnyen találkozhattunk velük egy átlagos otthonban. Ma már némelyikre egészen más szemmel nézünk.

1. Vezetékes telefon – amikor a telefonálásnak helye volt a lakásban

A mai telefon velünk együtt járja végig a lakást, a vezetékes készülék viszont helyhez kötött bennünket. Ott állt az előszobában, a nappaliban, egy komódon vagy polcon, a spirálisan tekeredő zsinór pedig pontosan kijelölte, meddig mehettünk el vele beszélgetés közben.

Ráadásul nem személyes, hanem családi eszköz volt. Ha minket hívtak, könnyen lehet, hogy előbb valamelyik szülő vagy testvér vette fel. Egy hosszabb beszélgetéshez pedig néha tényleg le kellett telepedni a készülék közelében.

Ma furcsa belegondolni, hogy a telefonálás egykor egy konkrét ponthoz kötötte az embert az otthonában. Huszonöt év alatt nemcsak maga a készülék lett mobil: vele együtt a beszélgetéseink is kiszabadultak a lakás egyetlen sarkából.

2. VHS-videómagnó – amikor a kedvenc filmjeink polcokat foglaltak el

A tévé alatt ott lapult a videómagnó, mellette pedig kisebb-nagyobb sorokban a VHS-kazetták. A gyári filmek mellett sok családban akadtak kézzel feliratozott példányok is: tévéből rögzített filmekkel, műsorokkal vagy családi felvételekkel.

A videómagnó egyik nagy varázslata éppen az volt, hogy felvehettük vele azt a műsort, amiről egyébként lemaradtunk volna. Ehhez persze üres kazetta kellett, és némi szervezés – a tartalomnak ugyanis fizikai helye volt.

A streaminggel mindez szinte láthatatlanná vált. A filmgyűjtemény, ami egykor polcokat töltött meg a nappaliban, ma akár egyetlen képernyő mögött elfér. A videómagnó eltűnésével pedig nemcsak egy technológia, hanem egy egész tárolási feladat is kiköltözött az otthonból.

3. Képcsöves tévé – egy készülék, ami köré a nappalit terveztük

Ma a televízió néhány centiméter vastag lehet, falra szerelhető, és akár szinte bele is olvadhat az enteriőrbe. A régi képcsöves, vagyis CRT-tévé ezzel szemben súlyos, mély és helyigényes tárgy volt.

Nem lehetett egyszerűen felakasztani. Stabil és kellően mély bútor kellett alá, ezért a tévé helyét sokszor már maga a nappali szekrénysora kijelölte. Alatta vagy mellette elfért a videómagnó, később a DVD-lejátszó, körülötte pedig gyűltek a kazetták.

Régi szekrénysorokon ma is felismerhető az a széles, mély fülke, amelyet egykor a televíziónak hagytak. Amikor a tévé ellaposodott, nemcsak a készülék változott meg: vele együtt a nappali bútorainak egy része is elvesztette eredeti funkcióját.

4. Mini hifi – amikor a zenének még saját hely kellett a szobában

Rádió, kazettás magnó, CD-lejátszó, kijelző, gombok sokasága és két külön hangfal: a mini hifi a nappali, a dolgozószoba vagy egy kamaszszoba meghatározó tárgya lehetett.

Nemcsak zenét hallgattunk rajta. Maga a készülék is része volt a berendezésnek. A hangfalaknak hely kellett, a hifinek polc vagy állvány, körülötte pedig idővel megjelentek a kazetták és CD-k.

Ma egy telefon és egy vezeték nélküli hangszóró töredéknyi helyen képes ellátni a feladatok jó részét. A zene tehát nem tűnt el az otthonainkból – csak az a rengeteg tárgy zsugorodott össze körülötte, amin keresztül hallgattuk.

5. CD-tartó torony – amikor a zenegyűjteményünknek alapterülete volt

A nagyobb CD-gyűjteményekkel együtt megjelent egy ma már szinte eltűnt lakberendezési kiegészítő is: a CD-tartó állvány vagy torony.

Lehetett fémből, fából vagy műanyagból, keskeny és magas, néha forgatható. Egyetlen feladata volt: hogy a műanyag tokokat egymás fölé rendezve tárolja, lehetőleg úgy, hogy könnyen megtaláljuk azt az albumot, amit hallgatni szeretnénk.

Ma már önmagában különös belegondolni, hogy a zenegyűjteményünknek mérhető alapterülete volt. A CD-k ráadásul a könyvekhez hasonlóan meséltek a szoba tulajdonosáról. Elég volt végignézni a gerinceken, és máris tudtuk, milyen zenét szeret.

A streaming ezt a kis vizuális önéletrajzot is nagyrészt eltüntette a polcokról.

6. Rádiós ébresztőóra – mielőtt a telefon beköltözött az ágy mellé

Mielőtt a mobiltelefon lett volna az utolsó tárgy, amit este leteszünk, és gyakran az első, amit reggel megfogunk, az éjjeliszekrénynek volt egy másik állandó lakója.

A digitális rádiós ébresztőórát messziről fel lehetett ismerni világító piros vagy zöld számairól. Mutatta az időt, felébresztett, és sok készüléken akár rádiószóra is kezdhettük a reggelt.

Ma mindez egyetlen telefon egyik apró funkciója. A rádiós ébresztőóra ezért különösen jól példázza azt, ami az elmúlt negyedszázadban az otthonainkkal történt: nem az igény tűnt el, hanem az önálló tárgy, ami egykor kiszolgálta.

7. Ülőgarnitúra – amikor a kanapéhoz még ugyanabból a családból választottunk fotelt

A nappali berendezésében 25 év alatt nemcsak a technikai eszközök változtak meg. Az ezredforduló környékén a magyar otthonokban még nagyon ismerős látvány volt az egymáshoz illő ülőgarnitúra: egy nagyobb kanapé mellé ugyanazzal a formával és kárpittal készült kisebb kanapé és fotel került. A klasszikus 3+2+1-es összeállításban a háromszemélyes, a kétszemélyes és az egyszemélyes ülőbútor szinte egyetlen készletként rendezte be a nappalit.

Ma már sokkal szabadabban bánunk ezekkel a párosításokkal. Egy karakteres kanapé mellé kerülhet teljesen más formájú és színű fotel, puff vagy kisebb ülőbútor, és a nagy, egymáshoz tökéletesen passzoló garnitúrák helyett gyakran lazább, moduláris elrendezésekben gondolkodunk.

Az ülőgarnitúra azért különösen érdekes szereplője ennek a 25 éves visszatekintésnek, mert nem egy új technológia tette feleslegessé. Egyszerűen megváltozott az elképzelésünk arról, mitől harmonikus egy nappali. Egykor az összetartozó bútorok adták meg a rendet – ma sokszor éppen attól érezzük személyesebbnek a teret, hogy a kanapé és a fotelek nem ugyanannak a készletnek a darabjai.

És bár maga az ülőgarnitúra természetesen nem tűnt el, a mindent egy szettből gondolkodás már sokkal kevésbé meghatározó. Ha pedig ma meglátunk egy három-, két- és egyszemélyes, tökéletesen egyforma kanapéból és fotelből álló együttest, annak látványa meglepően gyorsan képes visszarepíteni az ezredforduló nappalijaiba.

Nemcsak a tárgyaink tűntek el – az otthonaink is megváltoztak

Ha ezeket régi tárgyat egymás mellé tesszük, feltűnik valami. Az elmúlt 25 évben sok esetben nem egyszerűen modernebb változatra cseréltük őket. Maga a fizikai tárgy vált feleslegessé.

Ebben talán a  mobiltelefon a leglátványosabb példa. Huszonöt év alatt az otthonaink bizonyos értelemben könnyebbek lettek. Kevesebb készülék, adathordozó és speciális tároló vesz körül bennünket. Egy mai nappaliban jóval több lehet az üres felület, miközben sokkal több filmhez, zenéhez, fényképhez és információhoz férünk hozzá, mint valaha.

Csakhogy valami közben kevésbé láthatóvá is vált.

Régen elég volt végignézni valakinek a CD-in, videokazettáin és máris megtudtunk róla valamit. Látszott, milyen zenét hallgat, milyen filmeket őriz. Ma ugyanezeknek az emlékeknek és választásoknak jelentős része egy telefon, laptop vagy televízió fekete képernyője mögött rejtőzik.

A digitális élet sokkal kevesebb helyet foglal – de sokkal kevésbé látszik rajta, kik vagyunk.

Talán ezért olyan erős érzés ma újra meglátni egy spirálzsinóros telefont, egy kézzel feliratozott videokazettát. Nem azért, mert minden jobb volt velük. Hanem mert ezek a tárgyak egyetlen pillanat alatt képesek visszavinni bennünket egy régi nappaliba – egy olyan otthonba, amely 25 éve még egyáltalán nem tűnt retrónak.