„Amikor elveszítesz egy babát, mindenki azt várja a férfitől, hogy erős legyen” – szívszorító vallomás egy édesapától

Egy gyermek elvesztése hihetetlen fájdalom, most egy édesapa írta le őszintén az érzéseit. 

A gyermek elvesztése mindkét szülő számára hatalmas fájdalom, ám sokszor a férfiaktól várják el, hogy erősek legyenek. Most egy édesapa beszámolója következik, aki hatalmas megpróbáltatáson ment keresztül. 

A gyermek elvesztése mindenkinek fájdalmas

A feleségem magzatvize részben elfolyt a 30. héten. Ekkor érkeztünk meg a kórházba, ahol megnyugtattak, hogy nem kell aggódni, nem lesz semmi probléma. Az orvosok később úgy döntöttek, hogy várnak a szülés megindításával, hiszen a babának az a jó, ha minél több időt van az anyaméhben. Bár fennállt a különféle fertőzéseknek a veszélye, az orvosok úgy döntöttek, hogy érdemes vállalni ezt a kockázatot. 

A következő napokat a kórházban töltöttük. A barátok, családtagok tartották bennünk a lelket. Nagyon feszült időszak volt, de jók voltak a baba kilátásai, így próbáltunk nyugodtak maradni. Végül egy hét után folyt el teljesen a magzatvíz, de mivel problémák adódtak a szülésnél, így császárral jött világra a gyermekünk. 

A lányunkat Zolának neveztük el, Émile Zola után. Már az szülés során komplikációk léptek fel, nem tudott rendesen levegőt venni, ezért egy csőre volt szükség. Végül elvághattam a köldökzsinórt, és láttam, hogy mennyire gyönyörű. Ezután felmehettem vele az intenzív osztályra, ahol az orvosok közölték, vérátömlesztésre van szüksége, mivel nincs jól. 

Természetesen beleegyeztem, majd egy kis időt kettesben tudtam tölteni a lányommal az intenzív osztályon. Pár órával később lementem a felségemhez, akinek fájdalmai voltak, majd megkértem az egyik terapeutát, hogy jöjjön fel velem a lányomhoz. Miután felmentünk, és megnéztük Zolát, kiderült, hogy vérmérgezést kapott, és gyorsan romlik az állapota. 

Az orvosok mindent megtettek, miközben vártam, és azt sem tudtam mit tegyek. A feleségemmel nem tudtam beszélni, így a családomtól próbáltam meg erőt gyűjteni. Írtam nekik, felhívtam őket, megpróbáltak bíztatni. Ekkor már tudtam, hogy a lányom meg fog halni, az egyik orvos pedig felkészített a legrosszabbra. Öt órával a szülés után közölték, hogy Zola meghalt. 

A férfiaknak is nehéz

Borzalmasan sírtam, és nem voltam elég erős ahhoz, hogy megfogjam a lányom testét, ahogyan azt felajánlották. Ezt sosem fogom megbocsátani magamnak. Lementem a feleségemhez, és közöltem vele a szomorú hírt. Kate szinte sokkot kapott, nem bírta felfogni. 

A következő órák homályosak, nem is tudom pontosan, mi történt. Másnap kiderült, hogy a feleségem is rosszul van, a fertőzés miatt erős antibiotikumokra volt szüksége. Elvesztettük a gyermekünket, mielőtt megismerhettük volna, és tudtam, hogy az életünk örökre megváltozik. 

Az elkövetkezendő napokban, hetekben belevetettem magam a munkába, próbáltam elterelni a figyelmem, és nem gondolni a tragédiára. A feleségemnek jobban ment a gyász, ő megtanult együtt élni az érzéssel. Másként gyászoltunk, Kate folyton sírt, én pedig keserű és dühös voltam. Ez egy időre elszakított minket egymástól. 

Kivontam magam mindenből, és egyre messzebb taszítottam az embereket. Hetekkel később pár barátom elhívott vacsorázni, próbáltak felvidítani, vicceket meséltek és a fociról beszéltek. Szinte végig csendben ültem, nem tudtam megszólalni, hiszen csakis a gyermekem elvesztéséről tudtam volna beszélni, és nem akartam elrontani a hangulatot. 

Nem tudtam az érzéseimről beszélni, és nem is lett volna túlságosan szórakoztató. Azt hiszem az egyik legnagyobb kihívás egy gyermek elvesztése után, hogy mindenki az anyára összpontosít, miközben a férfitől elvárják, hogy erős legyen. Ám sokszor ez az utolsó dolog, amire képesek vagyunk. 

Több hónapba telt, míg a gyászterapeuta segítségével képes voltam feldolgozni a lányunk elvesztését. Jelenleg párterápiára járunk a feleségemmel, és megpróbáljuk szilárd alapokra helyezni a kapcsolatunkat. Szeretnénk még gyermeket, de tudjuk, hogy Zolát semmi sem pótolhatja. 

Via