Húszévesen a gettóban

A mindennapi sürgés-forgásban gyakran elfelejtjük, hogy élnek közöttünk olyanok, akik igazi borzalmakat is átéltek már. Nagyszüleink nem feltétlenül

A mindennapi sürgés-forgásban gyakran elfelejtjük, hogy élnek közöttünk olyanok, akik igazi borzalmakat is átéltek már. Nagyszüleink nem feltétlenül örömükben révednek annyiszor a múltba, hanem mert nem tudják elfelejteni azt, ami egykor velük történt. Link Mihályné, született Sinkovits Katalin is ebbe a generációba tartozik.

„Húszéves voltam, amikor családommal beköltöztünk a Török Flóris utca és Határ út sarkán lévő gettóba. Édesanyám nyolcéves koromban meghalt, édesapám újranősült, és nagy örömömre házasságukból húgom született. Volt egy vőlegényem, aki nem volt zsidó származású, így ő a gettón kívül maradt, elvitték katonának, és később orosz fogságba került. Természetesen sárga csillagot kellett hordanunk és nem mehettünk a gettón kívülre, amit én rendszeresen megszegtem, és a csillagot a zsebembe téve mászkáltam. Hallottuk, hogy a zsidókat munkatáborokba viszik, és azt is, hogy sokukat lelőtték a város környéki erdőkben. A nagybácsikám, aki református volt, próbálta rávenni édesapámat, hogy szökjenek meg, de ő azt mondta, nem hagyja itt a családot. Én cipőfelsőrész-készítést tanultam és a gettóba költözésünk előtt a Littmann cipőgyárban dolgoztam, az Üllői úton. Egy novemberi csütörtökön két civil férfi jött értem, hogy többedmagammal a gyárba vigyenek, ahol azt mondták, biztonságban leszek, és a munka mellett szállást is kapok. Nem akartam otthagyni a családom, de édesapám sírva könyörgött, hogy menjek, hátha így megmenekülök. Télikabátom nem volt, csak egy tavaszi, azt otthagytam mostohaanyámnak, hogy adja el, süssön belőle pogácsát, és majd Nusi barátnőm hoz belőle nekem a gyárba. Apám elkísért a villamosig, integettünk egymásnak. Akkor láttam utoljára. Szombaton megjelent a gyárban Nusi, pogácsa nélkül. Az arcán rémület. „Elvitték a szüleidet” – mondta. Nem tudom elmondani a fájdalmat, amit akkor éreztem… Azt csak jóval később tudtam meg, hogy Auschwitzba kerültek.”

Katalin történetének folytatását elolvashatjuk az Elle magazin decemberi számában.