Az otthon az, ahol boldog vagy

Valami eltört bennem, aznap, amikor elhagytuk New Yorkot

Ahogy leszálltam Londonban, már azt terveztem, hogy milyen gyorsan mehetnék el innen. A szüleim és én New Yorkból költöztünk ide, amikor 11 éves voltam. Ne értsetek félre: szerettem – és szeretem – Londont. De valami eltört bennem, aznap, amikor elhagytuk New Yorkot. Lehet, hogy a szívem volt, de inkább úgy éreztem az agyam nem bírja elviselni: nem volt semmi értelme; tudtam, hogy én oda tartozom.

Úgy gondoltam magamra, mint Marty McFly a Vissza a jövőbe 2. című filmben, beragadtam egy rossz idősíkba. Ez volt talán az első alkalom, amikor igazán megértettem a tehetetlenségemet, mint gyerek – ha a szüleim azt mondják, hogy Londonba megyünk, akkor Londonban megyünk – és attól fogva, minden rosszért, ami velem történt a földrajzt okoltam, ami csak egy bonyolult módszer volt a szüleim hibáztatására. Az összes rossz kapcsolatom kamasz koromban (és felnőttként) nem történt volna meg New Yorkban. Biztos voltam abban, hogy a New York-i randizási lehetőség fantasztikus.

Az egyetem után állás kaptam a The Guardian újságnál és meggyőztem a lapot, hogy küldjenek ki New Yorkba helyszíni tudósítónak. West Villagebe költöztem, egy lakásba és az első reggel úgy éreztem, hogy lebegek. Nem volt bútorom és csak néhány barátom volt a városban, de boldog voltam. Minden taxi kürt, miden park, minden étel a helyi szupermarketben visszavitt a gyerekkoromba: az egész város a múltamat idézte, el voltam ragadtatva. Végre újra a megfelelő idősíkban vagyok. Az régóta várt boldogság körülbelül két hónapig tartott.

Bár még mindig a The Guardian újságnál voltam, több amerikai lapnak is bedolgoztam. Néha megkértek a szerkesztők, hogy menjek be egy kávéra és én bementem azokba csillogó irodákba, ahol a nők végigkopogtak a magas sarkú cipőikben és izgatottnak éreztem magam. Elfelejteném azt a zilált angolosságot és egy olyan helyen kellene dolgoznom ahol az edzőcipő tilos és a hajszárítás divatos. Elképzeltem, ahogy egy sofőr vezette céges autóval érkezem, a hírnevem mindenkiben félelmet kelt és minden ellenkező bizonyíték ellenére, azt gondolom, hogy Itt kellene lennem. Csak egy apró gond volt: hiányzott London. Szerettem a New York-i újságírókat, akikkel találkoztam, de a megunhatatlan ambíciójukat nehezen viseltem, mindig azt kérdezték eddig hol dolgoztam, megszállottan tudni akarták ki kapta a vezető hírt a különböző magazinoknál. Egyre jobban kerestem a kint élő britek társaságát, akik legalább annyira ambiciózusak voltak szakmailag, de ezt elrejtették a részegség sürgetőbb vágya alá. Ó, és a New York-i randizás? Egy újabb randi után egy újabb bunkóval, feladtam és vettem egy kutyát.

Kezdtem beismerni, hogy nem élvezem a New York-i életem, nagyon késő jöttem rá, hogy a várossal kapcsolatos érzéseim már a múlté. Nem New Yorkba akartam visszatérni, hanem a gyerekkoromhoz. A tinédzser éveim előtti időhöz, amikor anorexiában szenvedtem; mielőtt felnőttem, minden félelmetes felelősséggel együtt; mielőtt rossz fiúkat választottam, újra és újra. Nem Amerikát kerestem – egy újrakezdést. És azt nem tudod megvenni, még New Yorkban sem.

Nem sokkal azután, hogy erre rájöttem, találkoztam valakivel Londonban.

Pár hónappal később visszaköltöztem, hogy vele legyek. Ez alkalommal, minden megbánás nélkül szálltam fel a gépre. Eltöltöttem az időmet New Yorkban. Boldogan adtam fel a fantáziámat, mert hosszú időbe telt, amíg megértettem három elég nyilvánvaló dolgot: 1, az otthon nem ott van, ahol azt gondolod, hogy kellene, hanem ott van, ahol boldog vagy. 2, mindenki hibázik az életben, de ez rendben van. 3, egy munka sem éri meg, hogy egész nap magas sarkú cipőt viselj.

Most már a férjemmel – ő az, akiért otthagytam a várost – és a gyerekeinkkel látogatom meg New Yorkot, és ez így jó. Már nem szimbolizálja mind azt a rosszat, ami az életemben történt, hanem egy várost, ahol szerencsém volt születni, és amit elhagyok, hogy hazamenjek.