Akik látnak a sötétben

Koldus vagy királyfi, császár vagy cseléd – a sötétségben mindenki egyenlővé válik. Amikor kialszik minden fény, hirtelen nem számít rang vagy ruha, csak az, mit tudunk kezdeni megmaradt érzékszerveinkkel szivárványhártyáink szürkülése után. Egy budapesti kiállítás erre akar megtanítani minket, igazi „sötétben látók” segítségével.

Koldus vagy királyfi, császár vagy cseléd – a sötétségben mindenki egyenlővé válik. Amikor kialszik minden fény, hirtelen nem számít rang vagy ruha, csak az, mit tudunk kezdeni megmaradt érzékszerveinkkel szivárványhártyáink szürkülése után. Egy budapesti kiállítás erre akar megtanítani minket, igazi „sötétben látók” segítségével.

Hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hány vak és gyengénlátó személy él a környezetünkben. Ha valaki fehér bottal száll fel a buszra, gyakran inkább másfele nézünk, vagy ha épp empatikusabb napjainkat éljük, esetlenül segíteni próbáljuk a le- és felszállásnál; de hosszabban valószínűleg nem szoktunk elgondolkodni azon, milyen is lehet egy látásnélküli tömegközlekedő élete. Vagy egy járókelőé, egy koncertlátogatóé, egy egyetemista hallgatóé, egy esküvői vendégé... Pedig egy aprócska gondolatmenetet azért megérne. Milyen lenne a mai divat, ha csak kezeink tapintásával különböztetnénk meg egymástól a ruhadarabokat? A Chanel vagy a Gucci tarolna a vakkifutókon? Vajon ugyanennyire trendiek lennének a miniatűr, érintőképernyős telefonok, vagy a minimáldizájn jegyében készült monokróm konyhaeszközök? Hány diplománk lenne, ha minden tananyagot a szemeink segítsége nélkül kellett volna magunkba ömleszteni?

Ha egy kicsit körbenézünk – mert hála Istennek, mi megtehetjük –, könnyen rájöhetünk a fenti kérdések válaszára. Ha vakok lennénk, a világ nagyjából ugyanilyen volna; már csak azért is, mert aki vak, az nem világtalan, még csak kicsit sem, csak épp másképp és máshogy éli meg a mi (nagyon is látásra épülő) világunkat. Ám ha egy gondolatmenetnél jobban érdekel minket, milyen is lehet az a híres vakvilág, nincs más dolgunk, mint elsétálni a fővárosi Népligetbe, elhagyni a Planetáriumot, belépni az E-klub épületébe és hagyni, hogy szemérzékszervünk egy időre szabadságoltassa magát. Ott találhatjuk ugyanis a budapesti Láthatatlan Kiállítást, ahol egyik pillanatról a másikra „kialszik minden fény”, és csupán hallásunk és szaglásunk által tájékozódhatunk a mindent beborító fekete sötétségben. Meg persze egy igazán hozzáértő, sötétben látó vezető segítségével, akit a buszra talán mi segítenénk fel, itt viszont ő vezet minket végig utunkon. Színek helyett illatokat és hangokat mutat be a kiállítás, hogy minden egyes látogató átérezze: milyen is az, amikor az egész világ egy nagy sötétség. És mivel – ahogyan korábban is kimondtuk – a vak nem világtalan, rá fogunk jönni: egy sötét világ nem is olyan átláthatatlan, mint gondoltuk volna...

A Kiállítás ráadásul nemcsak kiállítás, hanem vacsora-, masszázs- és borkóstoló-helyszín is egyben, ezért az igazán bátrak az evés-ivás-relaxálás nemes mesterségét is gyakorolhatják a mesterséges éjszaka leple alatt, a vacsora esetében még muzsikahallgatással is kiegészítve! (Több híresség is megfordult már ilyen alkalmakon, mint például Görög Zita vagy Hujber Ferenc.) Ha idáig azt gondoltuk, nincs is jobb, mint élő cigányhegedűszó kíséretében fogyasztani a rokforti csirkét, mindenképp érdemes kipróbálni ezt az egyedülálló élményt; a villával konkrétan betalálni a szánkba máris nem lesz olyan egyszerű, mint idáig gondoltuk (igazán rendhagyó randevú-lehetőségnek kiváló!) A legjobb része a kiállításnak azonban nem a vacsora, nem is a borozás, a bottal való botorkálás vagy a kezdeti félelemből való feloldódás – hanem az az érzés, amivel kijön az ember. Egy olyan élmény birtokában lesz, ami nem tud elhomályosulni az évek múlásával vagy a szemünk romlásával – egy olyan érzéssel gazdagszik, ami miatt ezentúl másképp fog ránézni a fülükkel vagy orrukkal látókra. Mi a fényben látunk, ők a sötétben. Ennyi a különbség.

Szöveg: Almássy Noémi