A kereső ember

A ma emberének egyik legnagyobb problémája, hogy nem tartozik sehova. Folyamatosan keresi ugyan a közösséget másokkal, de mivel mindig mindenből a legjobbat akarja, az emberi kapcsolatait is úgy cserélgeti, mint a mobiltelefonját. Pedig lehet, hogy elég lenne, ha csak egy pillantást vetne maga köré.

A ma emberének egyik legnagyobb problémája, hogy nem tartozik sehova. Folyamatosan keresi ugyan a közösséget másokkal, de mivel mindig mindenből a legjobbat akarja, az emberi kapcsolatait is úgy cserélgeti, mint a mobiltelefonját. Pedig lehet, hogy elég lenne, ha csak egy pillantást vetne maga köré.

Egy közösség akkor válik élővé és valódivá, amikor a tagok többsége arról az elképzelésről, hogy „értem van a közösség” eljut arra az elképzelésre, hogy „én vagyok a közösségért”. Egy közösség céljaival, szellemiségével és tagjaival azonosulni nem megy egyik pillanatról a másikra, noha első pillanatra akár így is tűnhetne - de a közösségi létnek is megvan a maga dinamikája. Amikor valakinek hosszas magányos keresgélés után sikerül rátalálnia egy vagy több olyan emberre, akik nagyon hasonlóan gondolkodnak, mint ő, akkor hihetetlenül nagy hálát tud érezni. Nyugodtan nevezhetjük ezt a „lángoló szerelem” időszakának, ami egy közösség iránt ugyanúgy felébredhet, mint egy másik személy iránt. Ám ezt a lelkesült szakaszt minden esetben törvényszerűen követi a csalódás, a kiábrándulás időszaka, amikor a közösség tagjainak jó részét vagy éppen mindenkit kicsinyesnek, önzőnek és álszentnek látunk. Ilyenkor szokta az ember venni a kalapját és továbbállni. Pedig ha csak egy kicsit több kitartás lenne benne, akkor megkaphatná, amiért jött. Mint ahogy a kezdeti túlcsorduló lelkesedés, úgy ez az „itt minden rossz” hozzáállás sem tükrözi hűen az igazságot. Ám ezután következik a közösségi dinamika harmadik szakasza, amelyben esélyt kapunk arra, hogy se jobbnak, se rosszabbnak, hanem úgy lássuk a többieket, amilyenek valójában: elsősorban embernek. És ami ugyanilyen fontos, ebben a harmadik szakaszban mi magunk is megszabadulhatunk a félelmeinktől és az álarcainktól, és úgy állhatunk a többiek elé, amilyenek valójában vagyunk. Arról, hogy miként küzdheti le az ember a magányt és hogyan lehet élővé tenni egy közösséget az Elle áprilisi lapszámában olvashatunk bővebben.