Reménytelenül romantikus vagyok, és már nem szégyellem!

"A szerelem észvesztő izgalma magához láncolt, mint valami drog".

Életem első szerelme pont úgy nézett ki, mint Florence Welch.

Tizenötödik szülinapomon befonta gesztenyebarna haját, levágta, és nekem adta egy szív alakú dobozban.

Abban a pillanatban belezúgtam. Nem csak a lányba, hanem magába a szerelembe lettem szerelmes.

A lánnyal nem sikerült a dolog (ő még nekem is túl őrült volt), de a szerelem észvesztő izgalmai és szeleburdisága magához láncolt, mint valami drog.

Az a szívem-a-torkomban-dobog érzés, amikor hirtelen minden popszámnak új jelentése lett számomra – örökké ezt akartam érezni. És én azóta is szerelmes vagyok.

A leghosszabb 15 évig tartott, viszonzatlanul. A legrövidebb 24 órán át. Az első fiúnak, akit szerettem, írógépen írtam érzelemdús verseket (a kilencvenes években).

Nem egyszer éjjel kettőkor szeltem át a várost és volt, hogy ebben az időpontban épp egy last minute jeggyel utaztam Berlinbe.

Órákat töltöttem levélírással és túlságosan is részletesen kigondolt ajándékokkal, egyszer például egy antik üveget küldtem valakinek, akit el akartam csábítani, benne szerelmeslevéllel, másszor pedig szív alakú sütiket a kiszemeltnek a munkahelyére.

Számomra a szerelem – akármilyen szánalmas is – ellenállhatatlan, bármilyen formában is tűnik fel: könnyfakasztó könyvekben, tévéműsorokban és a nagy operákban egyaránt.

Sok-sok éven át szupercikinek találtam ezt a jellemvonásomat. Reménytelenül romantikus léleknek lenni egyáltalán nem laza dolog.

Hozzászoktam, hogy a barátaim mindig ugratni kezdenek, amint a„Someone Like You”-t üvöltöm a buliban, sírok a Szerelmünk lapjain vagy végtelenítve hallgatom Ed Sheerant.

Az utóbbi időben azonban észrevettem valamit.

Már megszoktam, hogy én vagyok az egyetlen a moziban, aki olvadozni kezd, mikor a filmben elcsattan az első csók és kiborul, mikor szakítanak, de mostanában már kevésbé érzem magam egyedül ebben az egészben.

Csak halkan merem mondani, de úgy tűnik, a szerelem – a minden cinizmustól mentes, igazi, romantikus szerelem – visszatérőben van!

A szív az egyik leggyakrabban használt szimbólum a Twitteren, a #love hashtag pedig egyértelműen csúcsokat dönt az Instagramon.

Sally Rooney regénye, a Normal People (Átlagemberek) - egy gyönyörű történet arról, hogyan változtathatja meg az életed, ha szerelmes leszel - 2018 egyik legnagyobb sikerkönyve lett Angliában.

A „Where Should We Begin” (Hol is kezdjük) című podcast, melyben a TED beszédeiről híres pszichoterapeuta, Esther Perel minden héten egy újabb párnak ad tanácsot, 10 millió hallgatóval büszkélkedhet.

Az Instagram-költő, Rupi Kaur szerelemmel kapcsolatos írásai internetes szenzációvá tették őt, és az Amazon egy olyan tévésorozatba fog, mely a The New York Times ikonikus „Modern Love” (modern szerelem) rovatán alapszik.

És akkor még nem beszéltünk a romkomok nagy reneszánszáról!

A nyolcvanas és kilencvenes évek után – amikor olyan alkotások születtek, mint a Harry és Sally, vagy Sztárom a párom, a műfaj kipörgette magát.

De most újra fókuszba került, a „Crazy Rich Asians”-től kezdve (mely az évtized legsikeresebb romantikus vígjátéka lett az USÁban) a Netflixen látható „Nappily Ever After”-ig, amiben egy marketinges szakember végre megtalálja a szerelmet, miután igazán megismerte önmagát.

A „To All The Boys I’ve Loved Before” szintén nagyon sikeres sorozat, amiben Noah Centineo pontosan azt a sztereotip tinifiút testesíti meg, akivel mindannyian járni szerettünk volna, de ő mindig egy jobb csajjal járt.

Ami közös ezekben a filmekben, az az, hogy újra a félretett érzelmekre koncentrálnak, csak olyan karakterekkel, akikkel könnyebben tudunk ma azonosulni. És miközben ezt teszik, megint csak felhívják a figyelmet a szerelem univerzális vonzerejére.

Vajon miért pont most?

A felszínt elnézve különös vonzódásunk a romantika iránt nem tűnik kifizetődőnek. A jó öreg randizást kiváltotta a Tinder és a politikát is a düh uralja: a közösségi média elidegenít, a hamis hírek pedig manipulálnak minket.

De talán éppen ez az oka, hogy a szerelem hősiesen visszatér.

Natasha Lunn a „Beszélgetések a szerelemről” című hírlevél alkotója szerint „kezdjük újra előtérbe helyezni az érzelmességet a cinizmus, a kötődést a függetlenség helyett. Mindig amikor kiküldöm a hírlevelet, leveleket kapok olvasóktól, akik szeretnék megosztani a maguk szerelmi történeteit, és az a közös bennük, hogy mindannyian szeretnénk, ha komolyabban vennénk a szerelmet” – mondja.

„A szerelem az egyik legutolsó valódi élmény a rengeteg hamisság és a digitalizáció világában” – teszi hozzá Daisy Buchanan író, újságíró. „Azért olyan végtelenül vonzó a szerelem, mert mindennapi életünkben ez áll a legközelebb a csodához”.

Igen, ez a mágia és összetettség teszi a szerelmet ellenállhatatlanná.

A legjobb szerelmi történetek tele vannak akadályokkal. Gondoljatok csak az Elfújta a szélre vagy az Üvöltő szelekre. Amikor a lehetetlen beteljesedik, abból mindig óriási érzelem lesz.

A legjobb szerelmes dalok pedig nem csupán megríkatnak, hanem mindig van bennük egy adag sóvárgás is. Mint az „I Will Always Love You” Whitney Houstontól, vagy a „Nothing Compares 2 U” Sinéad O’Connortól (meg Prince-től).

A legutóbbi hónapok egyik legnagyobb sikerszáma, a Shallow (a Csillag születik betétdala) sem a szexről szól, hanem a vágyódásról. Ezért van az, hogy a romantikus filmekben a hősök kénytelenek egy csomó nehészéget legyőzni.

A Crazy Rich Asians-ben Nicknek és Rachelnek az osztálykülönbségekkel és a fiú családjának rosszallásával kell megküzdenie.

A Rögtönzött szerelemben Kumail és Emily a két család kulturális különbségeivel találja szembe magát, mint valami modern Rómeó és Júlia drámában.

Ahogy Kumail potenciális apósa megjegyzi: „A szerelem nem könnyű, ezért hívjuk szerelemnek”.

Lehet lükének és egyszerűnek tartani azt, aki a szerelem szerelmese – csakhogy talán épp az ellenkezője igaz!

Én azért imádom a szerelmet, mert tele van lehetőségekkel – amiket a remények és az álmok tartanak életben. Mi lehet ennél csodálatosabb?

KG