A némafilmek titkos divattörténete: ruhák, amelyek tényleg többet mondtak ezer szónál

A némafilmek sztárjai sokszor saját ruháikban álltak kamera elé. 

A némafilmek világában a ruhákra sokkal nagyobb feladat hárult, mint gondolnánk. Egy jelmeznek ugyanis nem csupán szépnek kellett lennie, el kellett mesélnie, ki a karakter, milyen társadalmi közegből érkezett, és hogyan változik a történet során. Egy szeptemberben nyílt kiállítás most először mutatja meg átfogóan, hogyan fonódott össze a divat és az amerikai némafilm története.

A hangosfilm megjelenéséig 

A Goddesses in the Machine: Fashion in American Silent Film című tárlat 1895-től egészen az 1920-as évek végéig, a hangosfilm megjelenéséig követi végig a korszak öltözködését. A kiállítás kurátorai ritka, eredeti ruhákat, kiegészítőket, plakátokat és korabeli dokumentumokat gyűjtöttek össze, miközben restaurált filmrészleteken azt is megmutatják, hogyan mozogtak ezek a darabok a vásznon.

Ez azért különösen izgalmas, mert a némafilmek korából viszonylag kevés anyag maradt fenn. A Library of Congress adatai szerint a korszak filmjeinek mindössze körülbelül ötöde élte túl az elmúlt száz évet, és ezek közül is sok sérült vagy hiányos állapotban maradt meg.

Amikor a ruha még maga is történetet mesélt

A némafilmek esetében a jelmezeknek különösen fontos szerep jutott, hiszen nem volt párbeszéd, ami elmagyarázta volna, mit érez vagy képvisel egy karakter. A tervezők ezért sokkal tudatosabban használták a textúrákat, a csillogást, a tollakat, a flittereket és a díszítéseket.

A kiállítás kurátora, Emma Cormack szerint a ruhák anyagának fényvisszaverése és mozgása kifejezetten fontos volt, mert a nézőnek vizuálisan kellett azonnal értenie, kivel áll szemben.

A korai jelmezeken éppen ezért erősen érződik a kísérletező kedv: egy ruha lehetett látványosabb, túlzóbb vagy szokatlanabb annál, mint amit valaki a hétköznapokban viselt volna, mert a vásznon ennek külön funkciója volt.

A színésznők eleinte sokszor saját ruháikban játszottak

Ma már szinte elképzelhetetlen, de az 1920-as évek előtt a filmszínésznők gyakran maguk feleltek azért, mit viselnek a kamera előtt. Volt, aki maga varrta a ruháit, más a fizetéséből vásárolt be a következő projektre, és volt, aki külön keretet kapott arra, hogy egy választott tervezővel készíttesse el a jelmezeit.

A kiállításon például olyan dokumentum is szerepel, amelyben Irene Castle némafilmszínésznő kedvezményt kér Madame Frances divattervezőtől.

A tárlat egyik különlegessége emellett két olyan ruha, amelyet Henri Bendel – amerikai üzletember, divattervező és filantróp volt, aki a luxusnői divat és a New York-i kiskereskedelem úttörőjeként vált ismertté – készített Lillian Gish színésznő számára az 1920-as Út a boldogság felé című filmhez. A darabokat most először mutatják be nyilvánosan. 

A némafilmek sztárjai már akkor divatikonok voltak

Bár könnyű azt gondolni, hogy divatikonokat a 20. század második fele és a 21. század termelték ki, de ez nemes egyszerűséggel nem igaz. Clara Bow, Gloria Swanson és más némafilmsztárok körül már a húszas években komoly rajongótáborok alakultak ki. A filmstúdiók és az áruházak pedig hamar felismerték a potenciált ebben a rajongásban, és rájöttek, egy-egy színésznő stílusa nem csupán a vásznon működhet, de üzletileg is jövedelmező lehet. 

Nők, akiknek a nevét szinte elfelejtette a divattörténet

A kiállítás egyik fontos célja az is, hogy olyan alkotókat emeljen vissza a köztudatba, akik korábban háttérbe szorultak. Ilyen például a már fentebb említett Madame Frances, aki egyszerre dolgozott a színház és a filmes szakma számára, később azonban szinte teljesen eltűnt a divattörténeti narratívából. A tárlat Odessa Warren Greyt is bemutatja, aki Harlemben dolgozó kalapkészítő, divattervező és színésznő volt, és akinek filmes munkássága csak egy 1913-as filmrészlet 2014-es újrafelfedezése után vált szélesebb körben ismertté.

Michelle Finamore kurátor szerint sok ilyen tervező női vállalkozó volt, saját üzlettel és komoly szakmai háttérrel, mégis kevés figyelmet kaptak később.

Hollywood felemelkedésével minden megváltozott

A tízes évek közepétől Kalifornia fokozatosan átvette New York helyét a filmgyártásban. A kedvezőbb időjárás, a változatos tájak és az alacsonyabb költségek egyre több produkciót vonzottak a nyugati partra. Ezzel együtt a jelmeztervezés is professzionálisabbá vált, a filmstúdiók ugyanis saját jelmeztárakat kezdtek fenntartani, különösen a történelmi filmekhez és a westernekhez. A mozgásigényes jelenetek – tánc, lovaglás, autóvezetés vagy úszás – pedig olyan ruhákat kívántak, amelyek szabadabban engedték mozogni a testet.

Ez a változás a hétköznapi divatra is hatással volt, és lassan elfogadottabbá tette a praktikusabb, kevésbé merev női öltözékeket.

A kézzel készített ruhák ma talán még különlegesebbnek hatnak

A tárlat egyik legerősebb üzenete talán az, hogy a kézzel készített ruhák mögött mennyi munka és szakértelem húzódott meg. Michelle Finamore úgy fogalmazott, a restaurált némafilmek fekete-fehér képeinek kontrasztja különösen szépen kiemeli a ruhák anyagát és részleteit. Szerinte az AI korában nagyon jó lenne újra felhívni a figyelmet ezekre a valóban kézzel készített darabokra.

A Goddesses in the Machine: Fashion in American Silent Film című kiállítás 2027. január 3-ig látogatható a New York-i Bard Graduate Center Galleryben.

(via)