Pokoli sors, igaz szerelem

Az afrikai történetből megismert Mercy kreációi

---

Az ugandai lány, Mercy életútját csupa sorscsapás kísérte. A sokszorosan megalázott, megcsalatott, szörnyűséges körülmények között küszködő fekete szépség azonban soha nem adta fel. Őszre elkészül első divatkollekciója, és – bár már rég lemondott róla – végül elnyerte az igaz szerelem ajándékát. Mercy történetét a férje, a világhírű fotográfus és reklámszakember, Lóránt Attila meséli el.

Péntek délután volt, és kampalai irodánkban a kutyákkal játszottam, arra vártam, hogy egy ugandai divattervezővel találkozzam. Egy filmforgatáshoz kerestem munkatársakat. Divattervezőre azért lett volna szükségem, hogy a stylist-feladatokat rábízhassam valakire. Barátaim ajánlották a végzős divattervező lányt, aki, mint mondták, valamikor délután be is tud jönni az irodába.

Amikor megérkezett, bevallom, megijedtem tőle. Túl szépnek tartottam. Rögtön arra gondoltam, ilyen gyönyörű nővel jobb, ha nem dolgozik az ember. Baj lehet belőle. Aztán, mivel még valakit vártunk, beszélgetni kezdtünk, és úgy belemelegedtünk, hogy észre sem vettük, másfél óra telt el. Ő volt az első ember, akit Ugandában megismertem. Mielőtt elváltunk, a munka miatt telefonszámot cseréltünk, és ennyiben maradtunk. Jött a hétvége, és én benn rekedtem az irodában. Ugandában élő barátaim nem voltak mozgósíthatók, az egyik dolgozott, a másik a gyerekeivel kirándult valahol a városon kívül. Ott álltam egy új országban, egy új világban, bezárva egy irodába, egyedül, áram és internet nélkül. Expedíciókhoz, kalandokhoz szokott ember vagyok, nem egyszer küzdöttem a puszta túlélésért a föld legkülönbözőbb pontjain, ezt a bezártságot mégis hihetetlenül nehezen viseltem. Folyamatosan azon törtem a fejem, hogyan szabadulhatnék ki innen. De kell valaki, akivel elindulhatok! Egy ismeretlen afrikai ország nagyvárosának nem vág neki egyedül az ember, főleg, ha olyan hirtelen csöppent oda, hogy még tájékozódni sem volt ideje az utazás előtt. Újra és újra elővettem a telefonom, és Mercy telefonszámát bámulva azon gondolkodtam, hogy ugyan csak őt ismerem, csak őt tudnám felhívni, de vajon lehetek-e olyan tolakodó, hogy egy rövid találkozás után felhívjam, és azt mondjam neki: Hé, ments ki innét! Egyedül vagyok, körül akarok nézni a városban! Nincs egy kis szabadidőd?

Vasárnap estig nem hívtam fel. Akkor küldtem neki egy sms-t, hogy nincs-e kedve kimozdulni valahova. Egy kis étteremben találkoztunk a város Munyonyo kerületében. Azt hiszem, ez volt az a vacsora, amikor elkezdődött valami kettőnk között. Repült az idő, rengeteget beszélgettünk. A következő napokban, hetekben egyre gyakrabban találkoztunk, míg végül minden napunkat együtt töltöttük. Nem volt semmi, ami feltartóztathatta volna azt az ösztönös vonzódást, amit egymás iránt éreztünk. Nem is a szépsége nyűgözött le leginkább, hanem az a rendkívül erős kisugárzás, amire akkor még nem találtam a magyarázatot. Ránézésre kiegyensúlyozott, gondtalan, állandón mosolygó fiatal lánynak tűnt, aki élvezi az életet, és az élet adta lehetőséget. Hihetetlenül nyílt és érdeklődő. Persze addigra már hozzászoktam, hogy Afrikában minden lehetséges, és egy-egy ember valódi sorsa első látásra felmérhetetlen.

És erre ő a legjobb példa. Minél többet tudtam meg róla, annál jobban tiszteltem, annál jobban lenyűgözött. Északon született, Arua közelében, a Lugbara törzs tagjaként. Szülei – mint a környéken a legtöbb ember – földműveléssel foglalkoztak. Kétéves korában elveszítette az édesapját. A törzsi hagyományoknak megfelelően édesanyja hozzáment apja testvéréhez, és ezzel a kislány számára kezdetét vette a rémálom. A mostohaapa ivott és erőszakos volt. A feleségét folyamatosan verte. Volt olyan alkalom, hogy részegen íjjal lőtt az asszonyra, aki a ház végében lévő banánültetvény fái között keresett menedéket. Gyakran nem volt mit enni, mert a férfi elitta a pénzt, amit keresett. Gyűlölte a kislányt, mert nem a saját gyereke volt. Mindennaposak voltak az ütlegelések, verések, amikhez időnként a bozótvágó kés lapját is használta a mostohaapa. Úgy bánt a kis Mercyvel, mint egy rabszolgával, aki az iskolából korán kimaradt, mert dolgoznia kellett. Saját maga próbált tanulni egyedül, amikor senki nem látta. Hétévesen már a 7-8 kilométerre lévő városba kellett kora reggelenként elgyalogolnia, hogy a házak tetejét befedő szalmát árulja. Minden reggel a fején cipelte a városig az árut, és utóbb a folyamatos megterheléstől elkezdett kopaszodni. Nem volt még tizenöt éves, amikor összeköltözött egy férfival, hogy megszabaduljon az otthoni terrortól. Szinte azonnal teherbe esett, de fogalma sem volt róla, hogy valójában mi történik vele, míg el nem jött a szülés napja. Egyedül volt otthon a kunyhójukban egy, a családhoz tartozó kisfiúval, mindenki más a földeken dolgozott. Amikor elindultak a fájások és elment a magzatvíz, rájött, hogy valószínűleg szülni fog, és elküldte az öt év körüli kisfiút a falu bábájáért. A kisfiú el is szaladt, ám útközben belebotlott néhány hasonló korú társába, és egy időre megfeledkezett eredeti küldetéséről. Később ugyan eszébe jutott, miért is indult el, de mire az öreg, bottal járó bába megérkezett a helyszínre, Mercy már túl volt mindenen. Egyedül szülte meg a kislányát a kunyhó sárpadlóján. Amikor a bába megérkezett, csak azt látta, hogy a fiatal lány egy kisbabát tart a karjaiban, aki ekkor még köldökzsinórral kapcsolódott a sáros vérben heverő méhlepényhez.

Nyilvánvalóvá vált, hogy az új családba való menekülés sem hozott megváltást Mercynek. Néhány hónap múlva a férfi második feleséget vitt a házhoz. Mercy gyakran került vele összetűzésbe, miközben őt magát úgy kezelték, mint egy menekülő kislányt, aki teljesen ki van szolgáltatva nekik, és azt tesznek vele, amit csak akarnak. Két évvel később a fia úgy született meg, hogy titokban már a szökést tervezte, újabb gyereket semmiképpen. A férfi azonban nem kérdezte tőle, mit szeretne, csak elvette erőszakkal, amiről azt gondolta, hogy neki jár. A szökést hosszú hónapokig tervezgette, édesanyján kívül senki más nem tudott a tervéről. A házuk padlójába titokban lyukat ásott, és egy kis dobozban ott gyűjtötte a meneküléshez szükséges pénzt. Ruhákat varrt megrendelésre, és időnként el tudott dugni némi kis pénzt a padozat alá. A szökés napján hajnalban egy motorral küldte el az öthónapos csecsemőt és a kislányát az édesanyjához. Megígérte, hogy amint lehetősége lesz rá, értük megy. A könnyebb érthetőség kedvéért: mintegy 8000 forintnyi összeget tudott összegyűjteni. A fővárosba, Kampalába utazott, ahol az a kis pénz nem tartott ki sokáig. Néhány nap után, amikor hazaérkezett munkakeresésből, a holmiját összepakolva találta az ajtó előtt. Amint elfogyott a pénze, az ismerősök, akiknél meghúzta magát, vissza akarták küldeni a családjához.

Szerencséjére egy idős asszony segített neki elhelyezkedni az egyik nyomortelepen. Tizenketten laktak egy szobában, és esténként azt a kevéske élelmet ették meg együtt, amit napközben nagy nehezen összegyűjtögettek. A menedék a gettó közepén, egy hasadékban állt. Ha esett az eső, gyakran mellkasig ért a víz a házban. Tudták előre, ha elered az eső, a legjobb, ha a matracaikat felkötözik a mennyezet alá. Amikor pedig levonult a nyomortelep mocskát magával sodró ár, kezdődhetett a szinte reménytelen takarítás. Előfordult, hogy a sár tízcentis rétegben borított mindent a kunyhó padozatán. Ám bármennyire szörnyűek voltak a körülmények, Mercy életében először érezte úgy, hogy nem kell valaki elől menekülnie, és nyugodtan aludhat. Rövidesen sikerült munkát találnia: egy nyolcgyerekes családnál gondoskodott a kicsikről. Ezért a munkáért élelmet és havi 1200 forintnyi bért kapott. Később egy indiai kereskedő boltjában lett eladó, majd egy barátnője beajánlotta egy étterembe, ahol felszolgálóként kezdett el dolgozni. Az itt keresett 5000 forintos fizetéséből már tudott pénzt küldeni az édesanyjának és a gyerekeinek. Mindeközben tanult, amikor csak tudott. A fővárosba érkezve csak lugbarául beszélt. Saját erejéből megtanult angolul és lugandául, és iskolába járt. Egy idő után be tudott költözni egy pár négyzetméteres szobába, ahol éjszakánként sírt és arról álmodozott, hogy rövidesen maga után hozza a gyerekeit. A fia végül ötéves lett, mire magához tudta venni, a lányát pedig csupán további hosszas bírósági procedúra után kaphatta meg. Amikor érte ment, a gyerek csontsoványan, piszkosan, maláriától lázasan feküdt egy kórházi ágyon.

Mercy közben nyitott egy kis szatócsboltot, a gyerekeivel és egyik öccsével négyesben osztoztak egy hét négyzetméteres szobán. Nem tudott, és nem is akart semmiféle intim kapcsolatot kialakítani. Arra készült, hogy egyedül éli le az életét a gyerekeivel. Közben varrt, ruhákat készített, és hamarosan tervezett is. Lassacskán saját ügyfélköre alakult ki, és elkezdett azon gondolkozni, hogy újra iskolába fog járni és megpróbálkozik a divattervező szakkal. Párhuzamosan dolgozott három munkakörben. Varrt, ha voltak ügyfelek, a nővérével folytatták a kis szatócsbolt üzemeltetését, és alkalmanként felszolgált az étteremben. A legtöbb pénzt az egyedi kérésre tervezett ruhákkal tudta összespórolni. Egy év alatt összegyűlt annyi pénze, hogy megkezdhesse az első szemesztert divattervező hallgatóként. A tanulás nem ment zökkenőmentesen, volt időszak, amikor nem maradt más választása, minden lehetséges időt munkával kellett töltenie. Most azonban lassan befejezi tanulmányait, és ez év őszén tervezi bemutatni első önálló kollekcióját.

Ennyit szeretnék elmondani arról a lányról, akivel egymásba szerettünk. Erről az utánozhatatlan, markáns személyiségről, akiben tombol a küzdeni akarás és az életösztön, de mindez általam soha nem tapasztalt szeretni tudással és odaadással párosul. Olyan szeretettel, amit az ember a szíve mélyén érez. És ez a mélységes mély érzelem valahogy titkosan, csakis nekem szól. Feltétel es elvárás nélkül mindent nekem ad, és ezt érzem anélkül, hogy éreztetné velem. Mercy: isteni kegyelem, áldás, jótétemény. Ezt a nevet akkor kapta, mikor a szökése után felvette a protestáns vallást. Nagyon találó.

Mielőtt találkoztunk, Mercy nem hitt benne, hogy valóban létezhet szerelem egy férfi szívében. Én pedig meg voltam győződve róla, hogy túl vagyok már minden érzelmen, és soha többé nem fogom feláldozni a függetlenségemet senkiért. A sorsunk gyökeresen változott meg, és nem azért, mert ő vagy én így akartuk. Egy valótlanul csodálatos nap után megéreztük, hogy elválaszthatatlanok vagyunk. Eljegyeztük egymást, most januárban pedig összeházasodtunk. Az esküvő maga olyan formabontóra sikerült, hogy egész Kampala erről beszélt, pedig nem nagyon tervezgettünk, mindent magunk intéztünk, mindenről magunk gondoskodtunk. Egy régi oldalkocsis motorkerékpáron szeltük át a várost, miközben az emberek kiabáltak, éljeneztek, integettek nekünk.

Nem dőlhetünk még hátra. A papírok beszerzése Mercynek ahhoz, hogy szabadon tudjunk mozogni a két ország között, nehezebb, mint gondoltam. De mi zavarhatna minket igazán? Az élet különös kegyben részesített minket. Mindketten túl vagyunk a legnehezebbjén.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!