A „meztelen” ruha örökké ellentmondásos lesz, és éppen ez a vonzereje

A meztelen ambíciók idén egyre nagyobb teret hódítanak maguknak, méghozzá átlátszó ruhák formájában, amelyek alig hagynak valamit a képzeletre. Emma Firth, a brit Elle újságírója utánajárt, a „meztelen” ruhák múltjának és jelenlegi népszerűségének.

Tegnap éjjel rólad álmodtam. Négy egyszerű szó, amelyet ha egy romantikus ismerős szájából hallunk – akár közöl további részleteket, akár nem –, az csak egy dolgot jelenthet: az a valaki meztelenül képzelt el minket. Ez a párbeszéd mindkét fél számára mélyen izgató lehet. Árulkodhat a képzelet kreativitásáról és annak az ígéretéről, hogy egy későbbi időpontban talán a valóságról is lehullhat a lepel. Olyan ez, mint egyfajta fantáziarulett.

Aztán ott van a meztelen álom másik fajtája – pontosabban ez már rémálom (a legjobb esetben csak nem kifejezetten szexi, a legrosszabb esetben szégyenteljes). Amikor valahogy sikerült meztelenül megjelenni egy nagyon fontos nyilvános összejövetelen, és a félelem rohamával kell megküzdenünk, miközben a sajnálkozó pillantások beleégnek a fedetlen húsodba.

 Ezek az álmok úgy tűnhetnek, mintha a spektrum ellentétes végén helyezkednének el, mégis van bennük valami közös. Mindkettő azt sugallja, hogy a meztelenség még mindig elzárt dolog; valami, amit ki kell érdemelni, vissza kell tartani, incselkedni kell vele, nem pedig olyasmi, ami a széles körű, nyilvános fogyasztásra való dolog.

A mai divatvilág azonban határozottan másról árulkodik: mégpedig arról, hogy a kevesebb tényleg több. A 18 hónapos elszigetelt szunyókálás, a második bőrünknek érződő, jelentéktelen melegítőnadrágok és a helyi baristának való öltözködés után az ajtók újra szélesre tárultak, és nők tömegei vonultak az utcára szinte semmit sem takaró öltözékben.

Az idei divathetek is megerősítették a „naked dress”, azaz a meztelen ruhák térhódítását. Khaite-tól Rejina Pyóig a tervezők a szuper áttetsző, flitteres, hosszú ruhák mellett tették le a voksukat, amik megmutatják, mi rejlik alattuk: alsónemű és mellek. Az átlátszó trend a Met-gálán is erős hívószóvá vált mindenki számára, aki fel akarta hívni magára a figyelmet: idézzük csak fel Irina Shayk virágokkal díszített Moschino ruháját vagy Kendall Jenner kristályokkal kirakott, áttetsző Givenchy estélyijét.

Az est fő látványossága pedig egyértelműen Zoe Kravitz volt az Anthony Vaccarello-tervezte Saint Laurent ruhájában.

„Szóval ezt akarjátok látni?”

Meggyőződésem, hogy az önbizalom a legszexibb tulajdonság, és hát, tessék, itt van: az irigylésre méltó magabiztosság. Egy olyan öltözék, ami a megfelelő hozzáállással kombinálva azt üzeni: „Rohadtul fantasztikusan érzem magam.” Ám ahogy azt bárki, akinek van közösségi médiás profilja, tanúsíthatja, minden egyes dicséretre jut egy gyűlölködő megjegyzés, méghozzá nem is olyan messze a nyomában. „Nem értem, miért mennek gyakorlatilag meztelenül” – kommentálta Kravitz képe alá egy Instagram-felhasználó. „Gyönyörű a csaj. Miért érzi szükségét, hogy ilyen ruhát viseljen?” – írta egy másik. És mi volt Kravitz válasza minderre? „Az emberi testtel szembeni kellemetlen érzés egyszerű agymosás. Ez csak egy test. Mindannyiunknak van.”

A mostani vita aligha meglepő; régóta a sokat mutató ruhák váltják ki a legvisszásabb reakciókat. Cher 1974-es Met-gálán viselt átlátszó gyöngyös ruhája, amelyet a legendás Bob Mackie tervezett, annak idején a címlapokat is uralta. Feltehetően ezért viselte az énekesnő újra egy évvel később a TIME magazin címlapján. Biztos volt abban, hogy ez – egy olyan kiadvány esetében, amelynek címlapsztárjai többnyire a világ vezetői, nem pedig hírességekből – másodszor is nagy feltűnést kelt majd. Ahogy az várható volt, a lapszámot néhány városban betiltották, miközben ott, ahol kapható volt, szinte azonnal elfogyott az összes példány.

Néhány évvel ezelőtt leültem, hogy interjút készítsek Rose McGowannal. A beszélgetésünk közepén felhoztam a hírhedt meztelen ruhát, amit az 1998-as VMA-n viselt. „Ez egy dacos cselekedet volt, egy politikai nyilatkozat – mondta. – Olyan volt, mint a Gladiátor című filmben, ahol Russell Crowe kijön, és azt mondja: ’nem mulatnak jól?’ Igazából ezért csináltam. Olyan volt, mintha azt kérdezném: ’Szóval, ezt akarjátok látni?’” De világszerte rögtön ribancnak titulálták miatta, ami nagyon intenzív reakció.

Sokféleképpen értelmezhető üzenet

Sonnet Stanfill, a V&A 20. századi és kortárs divat kurátora egyetért azzal, hogy ez az öltözködési szabály eredendően megosztó, és az is marad, de a ruha erejét némileg a viselője határozza meg. „A test felfedését ünnepélyes és visszahódító aktusnak is tekinthetjük – mondja arra célozva, ha a ruhát valaki különleges szándékkal viseli. – Másrészt az embernek nincs befolyása arra, hogy ez a nézők szemében hová vezet.”

És mégis, a viselő szándéka ellenére a kérdés továbbra is a levegőben lóg: kinek vetkőzik az ember? Valóban önmagának – a büszkeség, a test élvezete és a szégyen levetése miatt? Vagy ez csak egy álca, hogy mások izgalmát keressük? A meztelen ruha varázsa bizonyára ebben az elmosódó határvonalban rejlik.

Ahogy Stanfill kifejti, a meztelen ruha olyan elemek kombinációja, amelyek „a női alakot sugallják az anyag, a bőr és a testre simulás révén. Lehet díszített, készülhet különböző anyagokból. Sok mindent lehet értelmezni belőle” – magyarázza, és hozzáteszi, bár a ruha kitárulkozónak számít, „nem mindig teljesen egyértelmű.” Ami mindösszesen annyit jelent, hogy legalább annyira szól az álcázásról, mint a nyílt exhibicionizmusról. A szem csak azt látja, amit az elme kész felfogni.

Erről három ikonikus pillanat juthat az eszünkbe. Paco Rabanne 1966-os emblematikus miniruhája, amely irizáló műanyag korongokból állt, és amelyet gyakran meztelen színű alsóruhákkal egészített ki, hogy alatta meztelenséget imitáljon. Marilyn Monroe híres „Happy birthday, Mr. President” éneke, amit átlátszó, 2500 strasszkővel ékesített Jean Louis-ruhában adott elő, és amelyet úgy terveztek, hogy „felrázza az embereket.” A meztelenség illúzióját keltette, miközben teljesen fel volt öltözve.

És, hogy el ne felejtsük: Carrie Bradshaw nude tónusú, mikro-mini pántos ruhája, amelyet a Szex és New York első szériájában viselt a Mr Biggel való randevúján. Ami az első bemutatkozás előtt a reakciók széles skáláját váltotta ki a baráti társaságból, beleértve Miranda poénját, miszerint „nem fog szexelni... csak úgy fog kinézni, mintha szexelne.” Ahogy a meztelen álmaink, úgy a meztelen ruha is a csábító illúzió és a szemet szúró közönségesség között ingázik a szemünkben És ez azért van így, mert tükröt tart a ruhátlan testhez való legbensőbb viszonyunknak.

Hosszú ideig, túlságosan is hosszú ideig szabályozták az emberek vágyait, igényeit és szükségleteit. És úgy tűnik, mindannyian alaposan túlléptünk ezen. Elég volt! A meztelen igazság pedig a következő: mindig és örökké kell lennie egy ünnepi térnek a nők számára, ahol büszkén, bocsánatkérés nélkül mutathatják meg testi és szexuális önbizalmukat. És mit üzenek azok számára, akik ezt a szabályt megkérdőjelezik? Maya Angelou híres sorait a „Still I Rise” című verséből:

„Felzaklat a szexualitásom? / Meglepetésként ér, / Hogy úgy táncolok, mintha gyémántok lennének / A combjaim találkozásánál?” (Does my sexiness upset you? / Does it come as a surprise / That I dance like I've got diamonds / At the meeting of my thighs?)

Forrás: Elle