Az ablakokkal kezdődött – aztán egy ismert festő színpalettája inspirálta a hegyi ház szobáit

Van valami filmszerű abban, ahogy ez a ház a Utah-i hegyek között él. Reggel köd ül a víztározó fölé, télen hó rajzolja át a tájat, a melegebb hónapokban pedig mélyzöld és földszínű lesz a völgy. Odabent mintha ugyanez a változékonyság folytatódna: kobaltkék, mély vörös, mustár, sötét fa és különös, réginek ható tárgyak váltják egymást. Semmi sem akar versenyezni az ablakokon túli látvánnyal, mégsem halványul el mellette az enteriőr. Éppen ellenkezőleg: ennek a hegyi háznak saját, meglepően gazdag világa van – és a története nem a színekkel kezdődött.

Magasan a Jordanelle Reservoir fölött, a Utah állambeli Park City közelében áll a ház, körülötte széles völggyel és mintegy 3050 méter magasra emelkedő hegycsúcsokkal. A 2025-ben befejezett, mid-century modern ihletésű rezidencia egy chicagói házaspár és három kamasz gyerekük nyaralója: télen a síelés, a melegebb hónapokban a túrázás, a hegyi kerékpározás és a lovaglás csábítja ide a családot.

A kétszintes ház körülbelül 418 négyzetméteres, öt hálószobával és hét fürdőszobával – mégsem ezek a számok teszik érdekessé. Sokkal inkább az, ahogyan Cari Giannoulias designer megpróbált egy vadonatúj épületből olyan otthont teremteni, amiben már az első pillanatban érezni lehet a múltat.

A családdal nem most dolgozott először: korábban chicagói otthonukat is ő tervezte. Ezúttal azonban egészen más környezethez kellett alkalmazkodnia. Az egyik oldalon ott volt a szinte monumentális hegyi táj, a másikon egy új ház, aminek még nem volt saját története. Giannouliasnak valahol a kettő között kellett megtalálnia az enteriőr hangját – és ehhez először nem bútort keresett.

Mielőtt egyetlen színt kiválasztott volna, az ablakokhoz nyúlt

A ház egyik legnagyobb értéke nyilvánvalóan a kevdező fekvése volt. Csakhogy egy gyönyörű panoráma önmagában még nem jelenti azt, hogy az enteriőr valóban kapcsolatba is kerül vele.

Giannoulias ezért az ablakok és tetőablakok újragondolásával kezdte a munkát. Egyes nyílások arányain változtattak, hogy a természetes fény mélyebbre jusson a belső terekbe, és a táj ne egyszerűen az üveg túloldalán maradjon, hanem a szobák vizuális részévé váljon.

Az étkezőben ez különösen jól látszik. A már eleve nagy ablak túl alacsonyan kezdődött ahhoz, hogy ülőpad kerülhessen alá, ezért magasabbra és szélesebbre szabták. A változtatással egyszerre megnyílt a kilátás és született egy új, használható hely a szobában.

A fő fürdőszobában ugyanez az építészeti elem egészen más szerepet kapott: ott azért dolgozták át az ablakot, hogy elférjen mellette a sötét diófából készült beépített bútor.

Ezek a beavatkozások azért érdekesek, mert megmutatják, mennyivel többet jelenthet egy ablak egyszerű fényforrásnál. Meghatározhatja, mit látunk, amikor belépünk egy szobába, hová kerülhet egy ülőhely vagy tároló, hogyan érzékeljük a helyiség arányait – és azt is, mennyire engedjük be az otthonunkba azt, ami odakint történik.

Csak ezután kezdődött igazán a színek története.

Mi lenne, ha Peter Doig tervezne egy hegyi házat?

Giannoulias régóta őrzött magában egy másik hegyi enteriőrt: a francia Alpokban, Méribelben található Le Coucou hotel világát. Tetszett neki a hely eklektikus eleganciája, melegsége és az a természetesség, amivel a különböző korszakok és karakteres darabok megférnek egymás mellett. De nem akarta egyszerűen Utahba költöztetni ugyanezt az esztétikát.

Inkább feltett magának egy különös kérdést: milyen lenne ez a világ, ha Peter Doig festő színein keresztül látnánk?

Doig telített, mély és olykor meglepő színpárosításai régóta érdekelték a designert. Saját bevallása szerint általában nem dolgozik ennyire gazdag tónusokkal, és éppen ez tette vonzóvá a gondolatot: a festő színvilága olyan területre vitte, ahová ösztönösen talán nem merészkedett volna.

Nem Peter Doig képeit másolták tehát az enteriőrbe, és nem is az ő művei kerültek a falakra. A festmények sokkal áttételesebben voltak jelen: a bátor színválasztásban. 

Ez az oka annak, hogy a házban a megszokott hegyi bézsek és barnák mellett kobaltkék, mély vörös, mustáros árnyalatok és sötét fa is természetesnek érződik.

Kobaltkék a hálóban, vörös a kamrában

Az egyik hálószoba a Blueberry Room nevet kapta, méghozzá a mély kobaltkék szőnyegéről. A szín mellé vintage fotel, mintás textilek és sötétebb részletek kerültek, így a kék itt nem könnyed vagy tengerparti hangulatot teremt. Sokkal mélyebb, szinte körülölelő karaktere van.

A kamra még váratlanabb.

Giannoulias itt a Farrow & Ball Picture Gallery Red árnyalatát választotta, ami a terrakotta padló mellett meleg, intenzív hátteret ad a kis helyiségnek. A választás azért is érdekes, mert a designer saját bevallása szerint egyáltalán nem gondol magára úgy, mint aki különösebben vonzódna a vöröshöz – ebben a házban mégis ez lett az egyik kedvenc színe.

Tulajdonképpen itt érthető meg igazán Peter Doig szerepe. Nem egy lemásolandó palettát adott, hanem arra ösztönözte Giannouliast, hogy átlépje a saját színhasználatának megszokott határait.

És a merész árnyalatok azért nem válnak harsánnyá, mert nem önmagukban állnak. Fa, természetes kő, puha textilek, régi bútorok és visszafogottabb felületek veszik körül őket. A szín nem dekorációként került a szobák tetejére, hanem az anyagokkal együtt építi fel a hangulatukat.

A ház egyik legjobban átvihető gondolata éppen ez: egy egységes otthonnak nem kell minden helyiségben ugyanazt a három színt ismételnie. Sokkal izgalmasabb lehet, ha a szobák saját karaktert kapnak, miközben a tónusok mélysége, az anyagok és a bútorok világa összeköti őket.

A hatalmas konyhát nem nagyobbnak, hanem kisebbnek kellett éreztetni

A színek után a ház másik visszatérő kérdése az arányok voltak. A konyhában például éppen az okozott problémát, amire sokan vágyunk: a nagy belmagasság és a tágas, nyitott tér. Ilyen lépték mellett a konyhabútor könnyen elveszhetett volna, ezért Giannoulias falburkolattal törte meg a nagy, üres felületet, és ezzel vizuálisan kijelölte a konyha saját területét.

Itt nem térnövelésre volt szükség. Éppen ellenkezőleg: emberibb léptéket kellett adni a térnek.

Ez kisebb otthonokban is fontos tanulság. A nyitott alaprajz nem attól működik jól, hogy minden határt eltüntetünk. Egy eltérő burkolat, egy nagy szőnyeg, a világítás, egy bútorcsoport vagy akár a mennyezet kezelése is jelezheti, hol ér véget az egyik funkció és hol kezdődik a másik – anélkül, hogy falat építenénk közéjük.

A Park City-i házban az egyedi asztalosmunkák is ezt a szerepet töltik be. Nem egyszerűen tárolnak, hanem arányt, ritmust és vizuális kapaszkodókat adnak a nagy tereknek.

Van, hogy egy szoba egyetlen tárggyal kezdődik

Giannoulias egészen másképp viszonyul a tárgyakhoz, mint amit a gyorsan változó lakberendezési trendek diktálnának.

Megszállott kutatónak tartja magát: képes heteken át keresni a megfelelő lámpát vagy tükröt, egy különleges tárgyat pedig akár évekig őriz, amíg meg nem találja hozzá a megfelelő otthont. Ha pedig felbukkan  az az egy darb, nem ritka, hogy az egész helyiséget köré kezdi építeni.

Ebből a gondolkodásból nőtt ki a One Perfect Find nevű kurátori projektje is, aminek alapja a lassú felfedezés: egy tárgy, egy alkotó vagy egy üzlet egyszerre. Nem az a cél, hogy minél gyorsabban megtöltsünk egy otthont, hanem hogy legyen okunk arra, miért került bele valami.

A Park City-i házban ezért az egyedi tervezésű bútorok mellett különböző korszakokból érkező darabok jelennek meg. A projekt sajtóanyaga szerint a kamrában egy 1840-ből származó antik szilfaasztal áll, a fő hálószobában pedig 1930-as évekbeli éjjeliszekrények kaptak helyet. Vintage lámpák, régi székek és kortárs bútorok kerülnek egymás mellé.

Nem az számít, hogy minden darab régi legyen. Éppen az ellenkezője: a régi tárgyak az újakkal együtt működnek.

Egy frissen elkészült enteriőrben ugyanis már egyetlen olyan bútor is sokat változtathat az összhatáson, aminek láthatóan volt élete a szoba előtt. Nem feltétlenül értékes antik darabra kell gondolni. Egy örökölt fotel, bolhapiacon talált lámpa, régi kerámia vagy felújított komód is elég lehet ahhoz, hogy a tér kevésbé hasson egyszerre berendezettnek.

Amit nem akartak látni, azt elrejtették

A nappaliban volt egy tárgy, amit a család szeretett volna megtartani, csak éppen nem akarta állandóan nézni: a televízió.

A megoldás nem egy különleges készülék lett, hanem az azt körülvevő bútor. Giannoulias úgy tervezte meg az egyedi beépítést, hogy használaton kívül a tévé eltűnhessen benne, szükség esetén viszont előhúzható és elfordítható legyen.

Egy ilyen házban, ahol az ablakokon túl szinte folyamatosan jelen van a táj, különösen érthető, hogy nem egy fekete képernyőnek akarták átadni a nappali vizuális középpontját.

Az alsó szinten egy másik nehezen megszelídíthető tárgy, a biliárdasztal várt hasonló megoldásra. Giannoulias nem akart klasszikus amerikai játékszobát tervezni, ezért a biliárdszoba egyedi beépített bútorai ugyanazt a vizuális nyelvet folytatják, mint a ház többi része. A játék így nem külön világba került, hanem az enteriőr részévé vált.

A moziszobában pedig a múlt ismerős motívumai térnek vissza más formában: mintás textilek, puha ülőhelyek és a kandalló körül különböző színű márványból kialakított körmotívumok jelennek meg.

Nem retró enteriőrök ezek. Inkább olyan szobák, amikben néha felvillan valami ismerős, anélkül hogy pontosan egy korszakot próbálnának újrajátszani.

Még egy ekkora házban is lehet túl kicsi egy szoba

A 418 négyzetméter könnyen azt sugallhatná, hogy itt soha nem kellett centiméterekkel számolni. Az emeleteságyas hálószoba azonban éppen az ellenkezőjét bizonyítja.

Ez a ház legkisebb hálója, miközben nagyméretű ágyakat kellett elhelyezni benne. Giannoulias ezért nem sok apró bútort zsúfolt a helyiségbe, hanem egyedi emeleteságy-rendszert tervezett. A fenyőből készült, faragott részletekkel kialakított szerkezet a hetvenes évek világát idézi, és szinte a szoba építészetének részévé válik.

A megoldás azért érdekes, mert megfordít egy gyakori reflexet: kis helyiségbe nem feltétlenül apró bútor kell. Néha egyetlen nagy, pontosan méretezett beépítés sokkal több használható teret hagy, mint több különálló darab.

És ez az a pont, ahol a hatalmas utahi nyaraló tapasztalata már egy budapesti lakásban is meglepően ismerősen hangzik.

A hegyi ház, ami nem akar hegyi háznak látszani

A Park City-i otthonban végül nem a kobaltkék szőnyeg, nem a vörös kamra és nem is az 1840-es asztal az igazán szokatlan. Hanem az, hogy ezek egyike sem önmagában akar látványossá válni.

A ház rétegenként épült fel.

Először azt kellett eldönteni, honnan érkezzen a fény, mit mutassanak az ablakok, hogyan mozogjon a család a terek között. Utána következtek az arányok és az egyedi beépítések. Csak erre került rá a szín, majd a bútorok és azok a tárgyak, amik már személyesebb történetet is adnak a szobáknak.

Talán ezért tud Peter Doig festői világa is ilyen természetesen jelen lenni benne. Nem témává tették, hanem hagyták, hogy megváltoztassa a tervező gondolkodását a színekről.

És ehhez nem kell Park City, hét fürdőszoba vagy háromezres hegycsúcs az ablak előtt. Egy kisebb otthonban is érdemes előbb megnézni, mit keretez az ablak, jó helyen áll-e az étkezőasztal, valóban szükség van-e még egy új bútorra, és nincs-e már egy régi tárgyunk, ami köré sokkal érdekesebb szoba épülhetne.

Odakint Utah hegyei adják a látványt. Odabent kobaltkék, vörös, mustár, diófa, márvány és különböző korszakokból érkező tárgyak felelnek rá.

A kettő mégsem versenyez egymással. Talán azért, mert ez a ház nem megismételni próbálja a tájat – hanem saját világot teremt mellé.

Interior design: Cari Giannoulias Design  Instagram @carigiannoulias

Builder: Hibbs Homes

Photos: Malissa Mabey Instagram @lissmabey)

Styling: Jen Paul Instagram@_jenpaul

Production: Karine Monié Instagram @karinemonie