Jurák Bettina Rose: „Amikor az elme pihen, felszabadul a tér”

Az interjú helyszínére tartok, amikor egyszer csak feltűnik velem szemben Betti. Magas, légies alakja szinte nem is lépked, inkább mintha táncolva közeledne. Amikor megszólítom, úgy üdvözöl, mintha ezer éve ismernénk egymást. És ez mit sem változik a beszélgetés végéig.

Jurák Bettina Rose életében éppen most különösen sűrű időszak van. Táncművészként és koreográfusként alkot, tanul és tanít, saját márkát épít, közben pedig egy különleges szakmai elismerés is megtalálta: Junior Prima Díjat kapott. Tizenkét éve ő az első kortárs táncos, akit kitüntettek ezzel a díjjal, ami jóval többet jelent számára egy személyes sikernél. Bettivel a táncról, alkotásról, testképről, nőiségről, sikerről és önelfogadásról is beszélgettünk – és arról a felismerésről, hogy néha éppen a csend teremti meg azt a teret, amiben valami új megszülethet.

ELLE: Most rengeteg minden történik veled egyszerre. Hogyan éled meg ezt a sűrű időszakot?

Jurák Bettina Rose: Hát most tényleg nagyon sok minden van velem. Táncolok, alkotok, tavasszal lesz az új koreográfiám bemutatója a MU Színházban, közben elindítottam a fehérneműmárkámat, tanulok, tanítok, a Müpában pedig társkoreográfusként dolgozom egy produkción. Nagyjából öt ember életét élem egyszerre. Nagyon maximalista vagyok, úgyhogy ez egy kemény időszak, de közben hálás is vagyok mindenért. Most, 29 évesen ez tesz boldoggá, és könnyen lehet, hogy öt év múlva már mások lesznek a prioritásaim.

Most csak lobog a hajam, mint egy szélvész.

ELLE: Nehéz lehet megállni egy ekkora flow-ban.

Jurák Bettina Rose: Ne is mondd! Olyan jó érzés volt legutóbb repülő üzemmódra tenni a telefonomat. És képzeld, ahogy egy napra kizártam a külvilágot, megszületett a készülő darabom teljes koncepciója. Amikor az elme pihen, felszabadul a tér a kreatív ötleteknek.

ELLE: Vagyis nálad a megállás valójában nem az alkotás ellentéte, inkább teret teremt neki. A WAVES OF HER fehérneműmárkád is valahogy így született.

Jurák Bettina Rose: Pontosan, az is egy csendes pillanatban tört fel. Táncművészként fontos, hogy mit viselek, és régóta kerestem a kényelmes, jó minőségű és szép fehérneműt. Végül rátaláltam egy ausztrál márkára, ami félig bevált, de még nem volt az igazi, és közben ott volt bennem az is: mennyire környezetkímélő a világ másik feléről rendelni? Innen jött az ötlet, hogy szeretnék valami sajátot, ami kényelmes, természetes alapanyagú, Magyarországon készül, és tényleg a legtöbb női testen mutat, jól illeszkedik. Nekem a szépség mindig nagyon fontos, de nem szeretek trendekre ráülni, a művészetemben sem. Ráadásul a márkát a táncból megkeresett és félretett pénzemből indítottam el, ami azért nem kis kihívás.

ELLE: Jól érzem, hogy 101%-ig maximalista vagy?

Jurák Bettina Rose: Én inkább 200%-ot szeretek nyújtani, de kezdem megtanulni, hogy ez nem mindig lehetséges. El kell engednem valamennyire a kontrollt, de nehéz.

ELLE: Ennyi feladat mellett különösen fontos, hogy megtaláld az egyensúlyt. Mennyire tudsz határt húzni?

Jurák Bettina Rose: Ha valakivel mélyebben beszélgetek, akkor ott vagyok a jelenben, figyelek rá, látva érzi magát általam, és emiatt sokan szeretnek velem lenni. Azonban folyamatosan be kell látnom magamnak, hogy sajnos nincs időm mindenkire. Múltkor kaptam egy olyan üzenetet, hogy „nem gondolták volna, hogy hozzám időpontot kell kérni”, mert leírtam, hogy most novemberig nagyon elfoglalt vagyok, de utána szívesen találkozom.

Az emberek nem látják, hogy mi történik velem egy nap alatt. Nem fogom megosztani az Instagramon azt, hogy néha reggel hattól éjfélig dolgozom. És szerintem nagyon fontos tisztelni mások határait.

Normális helyzetben, ha valaki azt mondja, hogy most nem ér rá, akkor az nem azért van, mert játszmázik, hanem mert tényleg így van. Azonban azt is hiszem, hogy manapság túl sok az emberi taktikázás, és néha nehéz eldönteni, hogy az „elfoglalt vagyok” mögött tényleg ez bújik-e meg, vagy szimplán az illető nem akar velünk kapcsolódni és ezt nem tudja megmondani. Én egy transzparens ember vagyok: ha azt mondom, hogy nem tudok, akkor tényleg nem tudok.

ELLE: Közben kívülről egy nagyon erős nő képe rajzolódik ki rólad. Te viszont nyíltan beszélsz arról is, hogy hosszú út vezetett addig, hogy jóban legyél önmagaddal, különösen a testeddel.

Jurák Bettina Rose: Sokáig komoly önelfogadási problémáim voltak, testképzavarral küzdöttem. Ebből az következett, hogy más nőket sem tudtam igazán elfogadni magam körül. Ez valójában a táncos háttéremből fakad, hiszen gyerekkorom óta napi szinten szembesülök kritikákkal, visszajelzésekkel a testemmel és a technikámmal kapcsolatban, ami a munkaeszközöm is egyben, és ezeket nehéz szétválasztani. Amikor tinédzserként elkezdett változni a testem, több bántó megjegyzést is kaptam. Később pedig dolgoztam olyan koreográfussal is, aki évekig napi szinten kritizálta a táncegyüttes testét. Ott kialakult nálam egy nagyon kemény testképzavar és evészavar. Éveken keresztül úgy használtam a testemet, mint egy masinát. Nem úgy néztem rá, mint egy lényre, hanem csak mint a munkaeszközömre. Aztán elkezdtem terápiára járni, és éveken át dolgoztam egy amerikai pszichológussal, aki kifejezetten táncosokkal és testképpel foglalkozik.

Ahogy elkezdtem magamat elfogadni, a nőket is egyre csodálatosabbnak láttam. Mert amikor megtanulunk jóban lenni önmagunkkal, fokozatosan megszűnik a kisebbrendűségi érzésünk, egyre kevésbé hasonlítjuk magunkat másokhoz, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy minden természetesebbé és könnyedebbé válik. Mintha végre a helyünkre kerülnénk – talán életünkben először.

ELLE: És mintha ebből a személyes útból nőtt volna ki az is, amit ma más nőknek nyújtasz a workshopjaidon.

Jurák Bettina Rose: Azt érzem, hogy mi, nők, annyira csodálatosak vagyunk. És mivel én is tudom, milyen érzés teljesen elveszíteni a kapcsolatot a saját testemmel, egyszer csak elkezdtem azon gondolkodni, hogy ha én táncosként ennyire rosszban tudok lenni magammal és a testemmel, akkor milyen lehet annak, aki mondjuk egész nap egy irodában ül, és alig van lehetősége arra, hogy igazán kapcsolódjon a saját testéhez? Több száz emberrel dolgoztam az elmúlt években. Még Svédországban, az operaházban is tanítottam nem táncosokat a movement óráim keretein belül.

ELLE: Svédország a pályád egyik nagy sikere: több mint ezer jelentkező közül választottak ki a Göteborgi Operába. Mégis, amikor erről beszélsz, nem egy klasszikus sikertörténet rajzolódik ki belőle.

Jurák Bettina Rose: Ezerkétszázan jelentkeztünk, és nagyon kevés embert vettek fel. Két napon keresztül reggeltől estig táncoltam, különböző műfajokban és feladatokban kellett helytállnom, miközben folyamatosan szűkítették a mezőnyt – én megmaradtam, bejutottam. Amikor felhívott az igazgatónő, hogy felvettek, az az igazi hidegrázós élmény volt.

Amikor viszont odakerültem, nem hittem eléggé magamban. Zavarba ejtő volt, hogy a világ legjobb táncosai vettek körül.

Folyamatosan azt éreztem, hogy mindenki sokkal jobb nálam, én pedig a legrosszabb vagyok. Akkor még nagyon benne voltam a testem elfogadásának folyamatában is. Közben arra is rájöttem, hogy inkább az intim, kisebb csapatokat szeretem. Ahol ismerjük egymást, tudom, ha a másiknak rossz napja van, és amikor együtt táncolunk, odafigyelünk egymásra.

ELLE: Ez az odafigyelés most már abban is megjelenik, ahogyan dolgozol másokkal. Mintha az lenne fontos neked, hogy az eredmény mellett az ember se vesszen el.

Jurák Bettina Rose: Fontos, hogy egyenértekű partnerként kezeljem a munkatársaimat. Szerintem akkor tudunk igazán jól kollaborálni egymással. A kollégáim mentális egészsége számomra lényeges, és erre próbálok mindig figyelni. Vannak dolgok, amiket nem tudok irányítani, de azt igen, hogy a másik érezze: látják és meghallgatják. Azt gyakorlom, hogyan tudok transzparensen, mégis határozottan érdeket érvényesíteni anélkül, hogy bele kellene állnom ebbe a tipikus régimódi elképzelésbe, hogy a nőknek maszkulinnak és agresszívnek kell lenniük ahhoz, hogy elismerjék őket. Szerintem kulcsfontosságú kiállni az igazunkért és képviselni azt, amiben igazán hiszünk, de nem hiszek a veszekedésben és nem vagyok hajlandó felemelni a hangomat sem egy vitahelyzetben. A tiszta kommunikációval minden konfliktushelyzetet meg lehet oldani. Az biztos, hogy ehhez az erre érett és nyitott partnerek is szükségesek, és bár lehet, hogy ez nem mindig a legkényelmesebb út, de hosszú távon sokkal többet profitálhatunk belőle.

Ha nem foglalkozunk vele, akkor az elnyomott szavak és érzelmek a testünkben tárolódnak és egy idő után betegség formájában jelennek meg. 

ELLE: Talán ezért is érdekes visszatérni ahhoz, ami a beszélgetésünk elején szóba került. Ennyi munka, ember és elvárás között hogyan tudsz visszatalálni saját magadhoz?

Jurák Bettina Rose: Hiszek a szomatikus mozgásban, mert a stresszt a test megőrzi. A test szkennelése és a mozgás rengeteget segít. Néha csak be kell rakni egy háromperces számot, és tánccal, shake-kel (a test tudatos lerázása – a szerk.) kiadni mindent. A zene számomra mindig megmentő, de az elmúlt időszakban igazi kapaszkodó lett számomra. Vagy valami nagyon őrült kell, vagy sírós, amikor megengedem magamnak, hogy most igenis nehéz.

ELLE: Közben megkaptad a Junior Prima Díjat is. Mit jelent neked ez az elismerés?

Jurák Bettina Rose: Tizenkét éve nem kapott kortárs táncos Junior Prima Díjat, táncművész pedig öt éve. Elképesztően hálás vagyok, hogy most én képviselhetem ezt a műfajt.

A táncot nehéz kategorizálni: se nem sport, se nem színészet, mégis mindennek a kombinációja.

Amikor lehetőséget kapok arra, hogy megjelenjek valahol, azt érzem, ez nem csak rólam szól, hanem arról is, amit képviselek. Ezért ez a díj valahol a kortárs táncé is. Szeptemberben volt huszonhét éve, hogy elkezdtem táncolni, most huszonkilenc vagyok. Ha ezt így egymás mellé teszem, azért elég erős.

ELLE: Huszonhét éve táncolsz. Volt benne siker, önmagaddal való küzdelem, külföld, hazatérés, újrakezdés, és most itt van ez a díj is. Bármit is változtatnál így utólag?

Jurák Bettina Rose: Most már semmit! Minden fájdalom, küzdés – akár szakmabeli, akár magánéleti csalódás – csak adott nekem. Megtanított határokat húzni, felismerni a saját erőmet és elfogadni az érzékenységemet. Igyekszem már nem másoknak bizonyítani, hiszen sokszor csak én és a hozzám közel állók ismerjük a teljes igazságot. Talán ez önmagában is elegendő, hiszen az idő majd választ ad mindenre. A tánc pedig egy csodálatos hely számomra. Egy olyan buborék, ahol felszabadulhatok, önmagam lehetek, ahol képek, érzetek jönnek fel, és ahol megdolgozhatom ezeket. A tánc gyógyít. És ezt tényleg senki sem veheti el tőlem.