Örökbe fogadott gyerekek

Mindannyian úgy növünk fel, hogy tudjuk, honnan jövünk, és szerencsés esetben azt is, hová tartunk. Mindannyian, kivéve az örökbe fogadott gyerekeket. Ők általában kamaszkorukban próbálkoznak meg azzal, hogy eloszlassák a származásukat övező titkokat.

Örökbe fogadott gyerekek
2014.12.23. 17:18

Budavári Zita tudta, hogy ez a nap el fog érkezni, csak arra nem számított, hogy ilyen hamar. Amikor 1995-ben létrehozta a Bölcső Alapítványt, alapvető célja a csecsemőgyilkosságok megakadályozása volt: biztonságot nyújtó új családot akart találni azoknak az újszülötteknek, akiket a szülőanyjuk nem tud vállalni. Az azóta eltelt majd húsz év során azonban az alapítvány fő feladatává a kilátástalan helyzetbe került terhes anyák megsegítése lett, és ezzel a nyílt örökbefogadással foglalkozó legismertebb hazai szervezetté vált. Aztán lassan felnőttek az első bölcsős babák, Zitánál pedig sorra jelentkezni kezdtek a 15-16 éves gyerekek, mind ugyanazzal a kéréssel: tudni szeretnék, kik voltak a szüleik, és miért mondtak le róluk.

„Nagyon örülnék, ha legalább egy címet tudna nekem adni, vagy hogy hol dolgozik, és inkognitóban felkeresem, és nem mondom el, ki vagyok, csak megismerkedem vele, aztán valamikor majd megtudja, miért épp velem találkozott. A barátnőm mindennap beszél az unokahúgáról, és lassan már alig viselem el, mert úgy beszél róla, mintha a húga lenne, nekem meg minden vágyam egy kistestvér volt egész életemben. Most jutottam el arra a pontra, hogy ha törik, ha szakad, meg akarom ismerni őt mindenáron, még ha nagy csalódás lesz is a vége. Elviselek bármit, csak a tudatlanságnak legyen vége” – írja levelében a vér szerinti anyját kereső egyik örökbe fogadott lány, sokuk közös érzését megfogalmazva: amíg nem ismerik a gyökereiket, addig mintha a semmiben lebegnének.

Anyát kérek szülinapra!

„A nyílt örökbeadásnál a lemondó szülő döntése egyszeri és végleges – mondja Budavári Zita. – Ennek megfelelően a biológiai szülő nem keresheti a gyereket – bár rajtam keresztül kérhet róla információt –, csak a gyermek a szülőt, aki ezt a találkozást vállalhatja vagy elutasíthatja. Újabban egyre többen fordulnak hozzám, hiszen az elmúlt tizenkilenc év során több mint 515 csecsemőnek az alapítvány talált új családot. Azok, akik tudják közülük, hogy örökbe fogadták – mert a többségük tudja, bár sajnos nem mindenki –, előbb-utóbb kíváncsi lesz rá, ki volt az édesanyja, miért nem tudta őt vállalni. Ilyenkor nagyon óvatosan felderítem az anyát, mert gyakran még él a szüléskor megadott cím, és levelet írok neki. Szerencsés esetben válaszol, szerencsétlen esetben nem, és ez utóbbi egyértelműen azt jelzi, hogy nem meri vállalni a találkozást a gyermekével. Legalábbis most nem, de ez nem azt jelenti, hogy akár tíz-húsz év múlva sem.

Ezek az anyák, ha rendeződött a helyzetük, akkor azért vonakodhatnak találkozni a gyerekkel, mert attól tartanak, örökbe adott gyermekük nem fogja megérteni, annak idején miért kényszerültek lemondani róla, ha pedig nem rendeződött, akkor szégyellik a nyomorukat. Sokuknál pedig jelenlegi családjuk nem is tud az anya hajdani szüléséről és az örökbeadásról, így ezek a lemondó anyák nem akarják veszélyeztetni a konszolidálódott helyzetüket. Minden egyes eset más: van, aki boldogan vállalja a találkozást, van, aki aggódva ugyan, de vállalja, és van, aki elutasítja. Ha az anya húzódozik, nem adom ki a címét, viszont megpróbálok beszélni vele. Ez ugyanis mindkét fél számára nagyon nehéz helyzet, de szerintem nem megkerülhető.

Zita duplán saját tapasztalatból beszél, egyrészt mint az alapítvány elnöke, másrészt mint két örökbe fogadott lányt nevelő anya. Közülük a kisebbik, a 18 éves Budavári-Kocsis Anna Zita (a szüleinek csak Zitus) két évvel ezelőtt találkozott először a vér szerint anyukájával. Ehhez egyébként 14 és 18 éves kor között az örökbefogadók hozzájárulására van szükség. Szülei visszaemlékezése szerint a kislány tízévesen, az autó hátsó ülésén ülve említette először, hogy két hét múlva aktuális születésnapjára csak egyet kíván, de azt nagyon: szeretné megismerni a szülőanyját. Az édesapja kalandregénybe illő fordulatok árán jutott a nyomára a biológiai anyának, majd évekig volt törzsvendég az anya munkahelyén, egy kávézóban, ahol kezdetben azt hitték róla, hogy valami beépített ember. Zitus szülei egy vasárnapi ebéd alkalmával jelentették be a lányuknak, megvan a vér szerinti anya, találkozhat vele.

„Bár folyamatosan mondogattam, hogy szeretném megismerni, amikor szóltak a szüleim, hogy nyáron tényleg találkozhatunk, annyira megijedtem, hogy elhalasztottam egy évvel – idézi fel az eseményeket Zitus. – Minden örökbe fogadott gyerek elképzeli, milyen lehet az anyukája, én is elképzeltem, hogy kedves, mosolygós meg szép, és hirtelen attól féltem: mi lesz, ha csalódom? Ha felépítettem egy álmot kiskoromban, és kiderül, hogy a valóság teljesen más? Aztán megszervezték apáék, és egy kávézóban találkoztunk. Ilyen stresszt nagyon kevesen élnek át, olyan érzés, mint a Télapóval találkozni, megfoghatatlan: 16 éve nem láttam, és ránézek, és ő az! Felfoghatatlan addig a pillanatig, amíg az ember ott nem áll. Teljesen olyan volt, amilyennek elképzeltem, annyira, hogy már attól tartottam, a szüleim talán felfogadtak egy színésznőt, hadd legyen jó élmény számomra az egész. Nagyon kedves, nagyon szép, nagyon karizmatikus személyiség a szülőanyukám. Elmesélte az egész történetet: tizenhét éves volt, és senki nem tudta, hogy terhes velem, csak a barátja, aki a hír hallatán otthagyta. A nulláról indult, most pedig egy éttermet vezet, és ez a legjobb érzés, látni, hogy az élete helyrejött egy ilyen döntés után. Belegondoltam, én mit csinálnék hasonló helyzetben, és szerintem óriási dolog, hogy le tudott mondani rólam azért, hogy nekem jobb legyen. Én jó helyre kerültem, nagyon szeretem azokat, akikkel élek, teljesen meg vagyok elégedve, úgy gondolom, ennek így kellett történnie. Becsülöm, hogy nem vetetett el, hanem úgy döntött, az örökbefogadás a legjobb megoldás. Hogy jön valaki ahhoz, hogy ítélkezzen egy olyan helyzetről, amilyenbe ő maga még soha nem került? Bennem semmilyen harag nincsen, nagyon megkönnyebbültem, hogy megismerkedhettünk. Már kétszer találkoztunk, de nem szeretnék a terhére lenni, annak idején meghozott egy döntést, sokáig szenvedett miatta, aztán elfogadta, hogy én már nem vagyok vele, felépített valamit, és azt nem akarom felborítani. Anya nagyon félt, hogy mi lesz, ha találkozom egy kedves, szép fiatal lánnyal, akkor majd hozzá akarok költözni, de ez meg sem fordult a fejemben. Elmagyaráztam nekik, apa, anya, ti vagytok a szüleim, nagyon szeretlek titeket, nyugodjatok meg, hazajövök este! Nem akarom felrúgni a szülőanyukám életét, és a sajátomat sem, nekem bőven elég, hogy tudunk egymásról. Olyan ő nekem, mint egy tündérkeresztanya, ha szükségem van rá, ott van, és én is neki.”

Csak egy lépés a Facebook

A Bölcső Alapítvány elnökéhez egyébként nemcsak az időközben felnőtté váló bölcsős babák fordulnak, hanem olykor a szüleik is. Mint Budavári Zita fogalmaz, az örökbefogadók könnyen esnek abba a hibába, hogy a kamaszkori problémák egy bizonyos pontján a maguk pedagógiai kudarcát az örökbefogadás nyakába varrják. Így kereste már meg őt szülő azzal a kéréssel, hogy segítsen felvenni a kapcsolatot a biológiai anyával, mert a fiuk azt hiszi, ők vették el az igazi anyjától. Máskor az örökbe fogadott gyerek testvérei kezdenek el nyomozni, amikor a tudomásukra jut, hogy van egy (fél)testvérük valahol. Ez történt a 16 éves, szintén bölcsős babaként új családba került Miszlai Eszterrel is, akinek a biológiai anyja csak nemrégiben árulta el a lány nővérének és Eszternél egy évvel fiatalabb húgának, hogy valójában hárman vannak testvérek. Eszter a közeljövőben tervezi az első találkozást a vér szerinti családjával, mert benne is nagyjából mostanában érett meg ez az elhatározás.

„Engem kezdettől úgy neveltek, hogy tudtam, örökbe fogadott gyerek vagyok, kiskoromban még egy ilyen mesekönyvből is meséltek nekem, de 12 éves korom körül fogtam fel igazán, ez mit jelent – mondja Eszter. – Kiskorom óta érdekelt, kire hasonlítok, a természetemet kitől örökölhettem. Egyelőre leginkább a nővéremmel szeretnék találkozni, mert igazából a szülőanyámnak nem tudnék mit mondani. Félek, hogy dühbe gurulnék, és ráborítanám az asztalt, vagy éppen ellenkezőleg, meg se mernék szólalni. Nem haragszom rá, de az fáj, hogy utánam szült egy gyereket, mert hogyhogy engem nem tudott vállalni, őt meg igen? Láttam anyán, neki egy kicsit furcsa, hogy találkozni fogok a szülőanyámmal, ő is belegondolt, milyen lesz ott állni két anyával, talán megfordult a fejében, hogy átpártolok hozzá. De megnyugtattam, hogy ettől ne tartson, nem kötődöm a biológiai anyámhoz, olyan lesz, mintha egy idegennel találkoznék. Végül is én boldog vagyok a jelenlegi életemben, annak pedig kimondottan örülök, hogy van egy nővérem, mert mindig erre vágytam. A nővéremmel meg a húgommal jobban szeretném tartani a kapcsolatot, mintha barátnőnk lennénk, a szülőanyámmal csak meg tudjunk egymásról, de ne nagyon kötődjünk egymáshoz.”

Budavári Zitától olyanok is szoktak tanácsot kérni, akik felnőttként tudták meg, hogy 40-50-60 évvel ezelőtt örökbe fogadták őket. Zita szerint nincs annál borzasztóbb, mint amikor valakivel mondjuk egy hagyatéki tárgyaláson

„A 21. században már nem a mi döntésünk, mikor tudja meg a gyerek, hogy örökbe fogadták, vagy mikor találják meg egymást a családtagok – hangsúlyozza Zita. – A biológiai szülő megjegyzi az örökbefogadó vezetéknevét, és onnan csak egy lépés, hogy ő vagy a testvérek megkeressék a gyereket a Facebookon. Itt olyan tragédiák lehetnek, hogy belegondolni is szörnyű, mert ha nem belső igényként születik meg a gyerekben, hogy tudni akar a gyökereiről, hanem váratlanul rázuhan a helyzet, akkor azt sokkal nehezebb feldolgozni. Itt előbb vagy utóbb mindenkinek szembe kell néznie a másikkal.”

Fotó: Galgóczi Németh Kristóf

bölcső alapítvány budavári zita édesanya gyerek iport nyílt örökbeadás örökbe fogadott örökbefogadás szülő vér szerinti

Még több
Test-Lélek