Tanuljunk meg szeretni!

Honnan tudhatjuk, valóban szerelmesek vagyunk-e abba a férfiba, aki a férjünk? Cikkünk írója úgy véli, vele nem ez a helyzet.

Tanuljunk meg szeretni!
2014.06.14. 16:09

Tudod-e, mi a szerelem? Tényleg biztos vagy benne? Ahogy közeledik a negyvenedik születésnapom, mindinkább attól tartok, nem tudom a választ erre a kérdésre, és soha nem is fogom tudni. Nem attól félek, hogy soha nem voltam szerelmes, hanem attól, hogy soha nem voltam biztos benne, valóban szerelmes vagyok-e.

Azt hiszem, fontos tisztázni, hogy kapcsolatban élek egy olyan férfival, akit húsz éve ismerek, akit 15 éve szeretek és aki kilenc éve a férjem. Mégsem vagyok biztos benne, hogy szeretem, illetve hogy valaha szerettem-e. Nagyon okos, nagyon vicces és nagyon bonyolult ember. Amikor összejöttünk, egyikünk sem akart tartós kapcsolatot, csak futó viszonyt. Számomra a visszautasítás jelenti az érzelmi kokaint, így aztán függővé váltam. 15 évvel, egy esküvővel és két gyerekkel később még mindig azon tűnődöm, nem lehetséges-e, hogy a drámai érzékem lépett működésbe, nem a szerelem. Tudom, hogy az a nő, akivel évek óta együtt él, nem az a személy, aki én vagyok vagy aki én akarok lenni. De vajon szeretné-e a másik énemet, és valóban szereti-e azt a nőt, aki én vagyok? Képes-e erre bárki?

Hogy megmagyarázzam, miről is van szó, nézzük most végig a szerelmi életemet! Nem különösebben eredeti, de nem is dögunalmas. Életemben először 13 évesen csókolóztam egy olyan fiúval, aki annyira félt az egésztől, hogy menet közben elhányta magát, egyenesen rá a cipőmre. Aztán újra megpróbált megcsókolni. És én hagytam.

Szégyellnivalóan hálás voltam a fiúk érdeklődéséért, és igyekeztem úgy viselkedni, hogy megkönnyítsem a dolgukat. Mindenki ismeri a túl szűk pólót hordó és vékony gyerekhangon csipogó lányokat – én is ilyen voltam, a jó kis csaj, akivel minden fiú csókolózik, de akivel egyikük sem járna. Ettől persze még nagyobb erőfeszítéssel próbáltam a kedvükben járni, ami persze a visszautasításukat csak még személyesebbé tette. Valamikor kamaszkoromban azután rászoktam arra, hogy egy srác értékét azzal mérjem, mennyire fájdalmasan lök el magától. Ezzel párhuzamosan azt tanultam meg, hogy a bizonytalanság mértéke a vággyal párhuzamosan nő. Ha a visszautasítás okozta fájdalmat szerelemként éltem meg, akkor a kétség kínzó tehetetlensége csak még jobban beindított.

Vajon mennyire hibáztathatom a szüleimet az önbizalomhiányomért, azért, hogy képtelen voltam megbízni az érzéseimben? A családi dinamikánkat semmiféle túlzott drámaiság vagy bántalmazás nem jellemezte, de azt sem állíthatnám, hogy képessé tett volna a későbbi romantikus boldogság elérésére. Az anyám rendkívül intelligens, de érzelmileg tökéletesen hideg nő volt, aki menetrendszerűen alázta meg elbűvölő, ám nála jóval kevésbé okos apámat – főként akkor, ha vitatkoztak, ami elég gyakran előfordult. Apám könnyen robbant, akkor különösen, ha anyám jeges megvetését érezte.

Valahányszor én vagy az apám olyasmit tettünk, ami nem tetszett az anyámnak (ami elég gyakran előfordult), akkor azzal büntetett minket, hogy megvonta tőlünk a szeretetét mindaddig, amíg el nem fogadtuk az ő álláspontját. Ő maga valószínűleg „kemény szeretet” néven emlegette volna a magatartását, de engem mint félénk, ragaszkodó és zavart gyereket tönkretett vele. Úgy nőttem fel, hogy kétségbeesetten próbáltam megnyerni az anyám elismerését és enyhíteni apám sérüléseit. Anyám okosságát is sérelmeztem, ahelyett, hogy különbséget tudtam volna tenni az intellektusa és aközött, ahogyan ezt bunkóként használta.

Sok felnőttre az jellemző, hogy a saját magánéletében újrateremti korai életének dinamikáját. Mások, és én is közéjük tartozom, kétségbeesetten próbálják átalakítani. Ha a szerelem valóban matematika, akkor az én romantikus örökségem a következő egyenlettel írható le: fogalmam sincs, milyen egy egészséges kapcsolat x (konfliktuskerülés + alacsony önértékelés) = tétova, mások tetszését kereső szerencsétlen, aki úgy érzi, nem érdemli meg, hogy szeressék.

Vajon képes voltam-e egyáltalán arra, hogy szerelmes legyek? Nem, helyette olyan férfiakat kerestem, akik nem találtak megfelelőnek, és bármit is éreztem irántuk, az biztosan nem szerelem volt. Megvolt-e bennem az a magabiztosság, amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy elfogadjam mások szeretetét? A sok szakítással meg kétségbeesett tetszeni vágyással… ki tudja? De nem hiszem. Mire egyetemista lettem, világosan láttam, hogy visszataszítónak találok minden férfit, aki valóban akart engem. Sajnos az, hogy felismerünk valamit, nem jelenti azt, hogy változtatni is tudunk rajta.

Az első pasim egy olyan érzelmileg teljes zűrzavarban élő fiú volt (alkoholista, álmatlanságban szenvedő, nudista családtagokkal), hogy segítségével kiélhettem minden, visszautasításról szőtt képzelgésemet anélkül, hogy valóban visszautasított volna. Maga volt a tökély. Az nem nagyon tetszett, hogy rendszeresen órákat késett a randevúinkról, és többször is előfordult, hogy kénytelen volt a parkban egy padon tölteni az éjszakát, mert lekéste a legutolsó vonatot. A kapcsolatunk viszont annyira tökéletlen volt, a jéghideg távolságtartás és a drámai tombolás ismerős keveréke, hogy furcsa módon megnyugtatónak találtam. Egészen addig, amíg a fiú faképnél nem hagyott a barátnőm kedvéért.

A húszas éveim közepén megismerkedtem egy nálam idősebb férfival, aki nem menekült el az öngyűlöletem láttán, de nem is táplálta. Nem ismert kompromisszumokat, mogorva volt, ezért folyton ügyelnem kellett minden lépésemre, mégis mulatságosnak találtam, hihetetlenül okosnak és jóképűnek, ráadásul imádott engem, amit élveztem. Próbáltam csökkent értékűnek látni, amiért képes engem szeretni, de nem sikerült. Tudom, hogy az önértékelésnek belülről kell erednie, de emlékszem, gyakran eszembe jutott, nem lehetek én annyira borzasztó, ha egy ilyen ember, mint ő, akar engem. Ez a felismerés részemről gigantikus áttörésnek számított.

Ennek ellenére még mindig nevetséges módon kerültem bármiféle konfrontációt. Emlékszem, egyszer így szóltam Adamhoz (aki amúgy embergyűlölő volt és rendkívül antiszociális): – Nem azt mondom, hogy minden este bulizzunk hajnalig, de nem egyezhetnénk meg abban, hogy havonta egyszer elmegyünk vacsorázni és moziba? – Mire is ő egyszerűen annyit válaszolt: nem. Így nem erőltettem tovább a dolgot. De mindig megnevettetett, és kezdtem nagyra értékelni a saját boldogságomat, még ha nem is tudtam, hogyan tehetném romantikusabbá.

Újraírható-e a kapcsolatunk forgatókönyve? Talán igen, de csak akkor, ha tudjuk, hogyan akarjuk átfogalmazni. Láttam olyan embereket, akik boldog kapcsolatban élnek, de hogy valójában hogyan kell az ilyesmit csinálni, hogyan azonosítsam be, igazából mit szeretek egy férfiban, hogy viselkedjek vele, ki vagyok tulajdonképpen, ha leszámítjuk a konfliktuskerülésemet és a bizonytalanságomat, arról gőzöm sem volt. Alapjában véve azt szerettem volna tudni, hogyan kell szeretni, hogyan kell úgy viselkedni, hogy a szeretet elmélyüljön, de fogalmam sem volt róla. Egy terapeuta kétségkívül elmondhatta volna, de rájöttem, magamtól nem fogom tudni kitalálni.

Adammal két év után mondtunk búcsút egymásnak, amikor randevúzni kezdtem valaki mással. Ez a valaki más nem vágyott komoly kapcsolatra, ami azt jelentette, hogy csodás volt vele a szex. Az illetőt egy újabb pasi követte, majd egy még újabb… A férfi, aki később a férjem lett, egy ilyen „még újabb” pasiként kezdte. Hat hónap elteltével saját magam legnagyobb megdöbbenésére szakítottam vele. Nem dühből, nem könnyek között és öngyűlölettől gyötörve, hanem mert váratlanul felébredt az önvédelmi mechanizmusom. Egy évvel később eljegyeztük egymást. Azt hiszem, az évek óta tartó barátság, amely megelőzte a szexuális kapcsolatunkat, elég sokat nyomott a latban, mert amikor úgy nézett ki, végképp elveszít, visszatért hozzám, és azóta is együtt vagyunk.

Minden jó, ha jó a vége? Nem vagyok biztos benne. Közös életünk első 12 évét azzal töltöttem, hogy próbáltam elrejteni személyiségemnek minden olyan elemét (mogorvaság, szeszélyesség, túlzott ragaszkodás), amit ellenszenvesnek találhat, így akármiért is szeretett belém, biztos, hogy nem a fogyatékosságaim miatt. Tudom, hogy akkor fogadom el igazán a szeretetét, ha engedem, hogy megismerjen, úgyhogy mostanában már szoktam vitatkozni vele, ugyanakkor attól félek, minden egyes veszekedésünk annak a jele, hogy nem kellene együtt lennünk. Továbbra sem tudom, mit jelent a működő kapcsolat, ezért nem tudok valóban hinni benne, hogy egymáshoz tartozunk, bár nagyon szeretném, ha így lenne.

És hogy egyáltalán szeretem-e? Azt hiszem, igen. Tudom, hogy Adamhoz hasonlóan okos, hűséges és őszinte, mégis elbizonytalanít, hogy beleszerettem, amikor ő még belém nem. Emiatt kételkedem mind az ő, mint a saját érzéseim valódiságában. Elég erős alapja ez egy kapcsolatnak? És még mindig nem tanultam meg, hogyan érezzem szexuálisan vonzónak az érzelmi biztonságot, noha ma már nem bonyolódom izgató kalandokba más férfiakkal.

Ha a szerelem szervesen fejlődik, a magatartás, amely lehetővé teszi a virágzását, biztosan nem. Belátom, hogy hiányzik belőlem az alapvető érzelmi intelligencia (ami a genetikai örökségemet tekintve nem meglepő), ezért nem tudok ösztönösen megfelelően viselkedni. A szüleim pedig soha nem tanítottak meg rá, hogyan kell szeretni. A szüleink megtanítanak bennünket az összes többi érzelem kifejezésére – együttérzés, tisztelet, alázat –, ám ha nem tanítanak meg arra, hogyan szeressünk és hogyan tudjuk elfogadni mások szeretetét. Akkor kire marad ez a feladat? Az iskolára? Nagyszerű szexuális oktatásban részesültünk – már 15 éves koromban behunyt szemmel fel tudtam húzni az óvszert egy sodrófára –, de egyetlen óra nem szólt arról, hogyan alakítsunk ki egészséges párkapcsolatot. Szerintem a szexuális egészség mellett az érzelmi egészséget is oktatni kellene az iskolában. Bár ez rajtam már úgysem segít. Valószínűleg terápiára lenne szükségem, de attól félek, a házasságom nem élné túl. Így aztán inkább egyedül küszködöm tovább.

A szeretet stílusa

Hogyan tanuljunk meg szeretni és elfogadni mások szeretetét? Ha megértjük, milyen problémáink vannak ezen a területen, akkor dönthetünk úgy, hogy ettől kezdve másképpen fogunk viselkedni. A szerelem összetett, mert a pszichének megvan a maga menetrendje. A szerző által leírt korai kapcsolat, a távolságtartással és a drámázással, utánozta a szülei dinamikáját. Később Adam afféle apafigurának tűnik, akit a lány megpróbált megvigasztalni.

Minderre a kötődés elmélete ad magyarázatot. A szerző távolságtartónak írja le az anyját, így valószínűleg szorongó kötődési minta alakult ki nála. A szorongó típusok kétségbeesetten vágynak a szeretetre, de gyakran problémát jelent számukra szeretetet adni és kapni. Nem hiszik el, hogy bárki képes lenne valóban szeretni őket, vagy amiatt aggódnak, hogy a másik bármelyik pillanatban megvonhatja tőlük a szeretetét. A terápia segíthet megtörni ezt a mintát, de az írás is terápiás hatású: ha naplót vezetünk az érzéseinkről, mindannyian megismerhetjük a saját szeretet-stílusunkat.

elutasítás függőség kapcsolatfüggő kötődés önértékelés párkapcsolat szerelem

Még több
Test-Lélek