A felnőttek hazug életéről – Elena Ferrante válaszol

2020.10.27. 15:56

Elena Ferrante – A felnőttek hazug élete

Napjaink egyik legtitokzatosabb és legnépszerűbb írója, Elena Ferrante Nápolyi regények című tetralógiája után új kötettel jelentkezett. A felnőttek hazug élete világpremierjének alkalmával fordítók és könyvkereskedők küldhették el kérdéseiket a szerzőnek.

 

 

Marcello Lino – műfordító, Intrinseca Kiadó, Brazília

A nápolyi nyelvjárásnak kiemelt szerepet tulajdonít a regényeiben. Sok szereplőjének valószínűleg a dialektus a természetes közege, ezt azonban ritkán használják, leginkább nyelvjárással kevert irodalmi olaszt beszélnek. Elmondható tehát, hogy öntől sem áll távol a műfordítói munka: hiszen dialektusban hallja és olaszra fordítja a szereplőit?

Persze, csakhogy ez a fajta a fordítás fárasztó munka, mondom ezt kissé bosszúsan. De hadd világítsak rá a narrátoraim kilétére, hogy érthető legyek. A regényeim elbeszélői női „hangon” szólalnak meg, olyan tanult asszonyok, akik nápolyi születésűek, jól ismerik a nyelvjárást, de Nápolytól immár távol élnek, és alapos okuk van arra, hogy a nápolyi nyelvet az erőszakkal és a durvasággal azonosítsák. De még a „hangot” is idézőjelben említem, mert a hang esetemben írást jelent. Delia, Olga, Leda és Elena – kimondva vagy kimondatlanul – írásban mesélik el a történeteiket, az írás során pedig az olasz nyelvet, mint afféle nyelvi pajzsot használják a szülővárosukkal szemben. Ezek a szereplők más-más mértékben ugyan, de egytől egyig a menekülés, az emancipáció, a felnövekedés nyelvén beszélnek, így fordulnak szembe azzal a dialektális közeggel, amely gyötörte és formálta őket gyermek- és kamaszkoruk idején. Csakhogy az ő olaszuk nagyon törékeny. Szemben az érzelmileg robusztus nyelvjárással, ami krízishelyzetben elhatalmasodik fölöttük, rátelepszik a sztenderd olaszra, és végül a maga nyerseségével mindent maga alá gyűr. Egy szó, mint száz: a dialektus győzelme az olasz nyelv felett voltaképpen azt is megmutatja, hogy múlt és jelen még a nyelvben sem különül el élesen egymástól, ez a keveredés pedig fájdalmasan aggasztó. Épp ezért soha nem törekszem a nyelvjárás mímelésére: hagyom, hogy egy kitörés előtt álló gejzírként érzékeljék az olvasók.

 

 

Király Kinga Júlia – műfordító, Park Kiadó, Magyarország

Korábbi regényeiben a női érdekérvényesítési és emancipációs törekvések évtizedeket, ha nem egy teljes emberéletet követeltek a szereplőktől. Ebben a regényben azonban Giovanna hihetetlenül rövid idő alatt győzi le a rossz reflexeket és káros beidegződéseket. Egyedi esettel vagy generációváltással van dolgunk? Magyarán: a regényben megjelenő egyenjogúsági törekvések sikeréhez hozzájárultak-e anyáink erőfeszítései és elért eredményei?

Giovanna valósága messze túlmutat Lila és Lenù problémáján. Kifogástalan világi, hiperdemokratikus nevelésben részesült, a szülei, mindketten tanárok, azt remélik, hogy a lányuk nagyműveltségű, tekintélyes és autonóm felnőtté  érik. Csakhogy egy aprócska esemény gátat vet a jól eltervezett  jövőnek, és innentől kezdve a lány úgy tekint magára, mint rothadó gyümölcsre egy hazug környezetben. Kétségbeesetten igyekszik leválni önmagáról és neveltetéséről, abban a reményben, hogy ezzel elérkezik önnön testének pőre és eleven valóságához. Természtesen Lila és Lenù is megpróbálja lefejteni magáról a telep rétegeit, ám miközben kettejüknek fáradtságos munkába kerül megtalálni a valóságos és jelképes nyomor leküzdéséhez szükséges eszközöket, Giovanna készen találja azokat a saját otthonában, és fel is használja a világ ellen, amely a kezébe adta. Jól felszerelt lázadása épp ezért rendkívül gyors és határozott. Ám az én felforgatása veszélyes vállalkozás. Egy valóságosabb énre való törekvést nem lehet megúszni a régi személyiségünk elvesztése nélkül.

 

 

Jiwoo Kim – műfordító, Hanglisa Kiadó, Korea

Ferrante férfialakjai, legalábbis a női szereplőkhöz képest, meglehetősen egyszerűnek vagy monotonnak tűnnek. Van-e olyan férfikarakter, akit pozitívabb figurának tart a többinél, vagy akihez erősebb érzelmi szálak fűzik?

Enzo. Azokat a férfiakat kedvelem, akiknek ereje a diszkrét segítségnyújtásban érhető tetten. Akik felesleges handabandázás és negédeskedés nélkül segítenek, és nem várnak vállveregtést cserébe. Számomra a férfiúi intelligencia és szeretetkészség a nők valódi megértésében rejlik. Ritka dolog. Szándékosan nem beszélek azokról a durva és erőszakos férfiakról, akik újabban a tévében és a közösségi média felületein tetszelegnek mint közönséges agresszorok. Meglátásom szerint hasznosabb képzett férfiakról, munka- és iskolatársakról beszélni. De még ők is többnyire cuki kisállatokként kezelnek bennünket, a létezésünket pedig az hitelesíti a szemükben, hogy ők maguk ideig-óráig eljátszadoztak velünk. Van továbbá egy kisebbség, akik kiválóan elsajátították a „nők barátja” szerepkört, és mindenáron el akarják magyarázni, hogyan tudnád megmenteni magad, ám mihelyt világossá teszed számukra, hogy a saját megmenekülésed kizárólag rajtad áll, felszakad hirtelen a civilizáció zománca, és előbújik alóla a régi, elviselhetetlen férfi alakja. Nem, a mi férfi nevelőinket minden szempontból át kell nevelni. Pillanatnyilag egyedül Enzóban, Lila türelmes párjában van bizalmam. És bár ő is belefárad és kilép a kapcsolatból, legalább kellemes emléket hagy maga után.

 

 

Esty Brezner – könyvkereskedő, Jeruzsálem,  Izrael

Ön szerint el lehet-e hagyni Nápolyt végérvényesen? Újragondolhatja-e önmagát az ember távol a szülőhelyétől, a születése által elrendelt „sorsától”?

Mindjárt az elején leszögezném, hogy a távozással semmiképp sem áruljuk el a származásunkat. Sőt, útnak indulni már csak azért is fontos, hogy származást rendeljünk önmagunkhoz, és a későbbiekben erre alapozhassuk a személyes fejlődésünket. Vándorlásaink során a testünk olyanná válik, akár egy zsúfolt raktár. Az új matéria ránehezedik az alapélményekre, és azokkal elkeveredve megváltoztatja eredeti jellegüket. Mi magunk számtalan létmód közt vergődünk, a személyiségünket hol gyarapítva, hol kizsigerelve azáltal, hogy bizonyos dolgokat kigyomlálunk magunkból. De a születési hely mindennek ellenáll. Megmarad a legelső élményeink táptalajának, a szülőföldhöz kötődik ugyanis a látás, a fantáziálás, a beszéd első aktusa. És minél ellenállóbb ez az alap, annál változatosabbak a másutt megszerzett tapasztalataink. Nem is lehetne az én egyetlen, igazi városom Nápoly, ha máshol, másokkal súrlódva nem fedeztem volna fel kisvártatva, hogy félénken ugyan, de itt utaltam először „én”-ként önmagamra.

 

 

Ana Badurina – műfordító, Profil Kiadó, Horvátország

Regényeiben a nő-férfi kapcsolatok meglehetősen törékenyek, jobbára boldogtalanok, míg a különböző, ténylegesen formáló tapasztalatok kizárólag a nők között valósulnak meg. Lát-e lehetőséget, akár íróként, akár olvasóként, egy olyan narratívában való elmélyülésre, amely nem zárja ki férfi és nő viszonylag „boldog” kapcsolatát? Vagy úgy gondolja, hogy irodalmi berkekben egy ilyen történet lagymatagnak minősül?

Mindaz, ami az irodalomban lagymatagnak tűnik, gyakran a valóság tanulságos olvasatának eredménye. Nem tartozom azok közé, akik úgy gondolják, hogy a boldogság a történet végével veszi kezdetét (gondolok itt „a boldogan éltek, míg meg nem haltak” zárlatra). Boldog párok történetét is érdemesnek tartom elbeszélni, magam is ismertem ilyen embereket. Egyszer még írtam is egy történetet egy mélységesen boldogtalan nőről, aki, akár egy detektívtörténetben, fejébe veszi, hogy kinyomozza a szülei boldog házasságának sötét titkait. Most nem is untatnám az elbeszélésem részleteivel. Csak annyit mondok, Ana, hogy a „férfi és nő viszonylag ‘boldog’ kapcsolatával” találóan összefoglalta az említett történetemet. A boldogságot, véleményem szerint, csakis akkor lehet elbeszélni, ha végigkövetjük annak a bizonyos „viszonylag”-nak az alakulását, és elbeszéljük annak az idézőjelnek az okait, amit a „boldog” szó köré ön is odaillesztett.

 

 

Audrey Martel – könyvkereskedő, L’Exèdre könyvesbolt, Gallimard Kiadó, Québec, Kanada

Hogyan  formálta önt íróként Olaszország, pontosabban: hogyan befolyásolja szereplőinek történetét és életét az a hely, ahol regényei játszódnak?

Életem első, legfontosabb tapasztalatai Olaszországhoz kötnek. Ez a hely a szívem csücske, azzal a nyelvvel együtt, amit, mióta írni-olvasni megtanultam, állandóan használok. Kislányként azonban idegesített a hétköznapi valóság. Mindaz, amit elbeszélésre érdemesnek találtam, nem odahaza vagy az ablakom alatt, nem is az általam beszélt nyelven vagy nyelvjárásban esett meg, hanem távoli helyeken: Angliában, Franciaországban, Oroszországban, az Egyesült Államokban, Latin Amerikában, sorolhatnám. Egzotikus történeteket vetettem papírra, amelyekből kisatíroztam mindent, ami Itália földrajzával és nevével kapcsolatos. Utóbbiakat elviselhetetlennek találtam, biztos voltam benne, hogy csírájában fojtanák el bármelyik születőben lévő történetemet. Az általam nagyra becsült irodalom nem olasz volt, vagy ha mégis, rendkívül találékony módon mellőzte a városokban, személyekben, nyelvjárásokban rejlő olaszságot. Gyermeteg hozzáállásom legalább húsz esztendőn át tartott. Aztán amikor úgy tűnt, hogy a rajongásig szeretett irodalmakról immár eleget tudok, lassanként hazám irodalmi hagyományai felé fordultam, és a leglebilincselőbb könyveket arra használtam, hogy lendületet kapjak, és arról írhassak, amit mindaddig túl helyinek, túl nemzetinek, túl nápolyinak, túl nőiesnek, túlságosan sajátnak találtam ahhoz, hogy elbeszélhető legyen. Ma úgy vélem, egy prózai mű akkor működik igazán, ha a történetet magad ápolgattad éveken át, ha eszményien illeszkedik az általad kedvelt szövegekhez, ha itt és most írod, az általad felhalmozott tudásra támaszkodva, és azzal a szakértelemmel, amire akkor tettél szert, amikor szenvedélyesen kutattad az időkön és helyeken átívelő irodalmakat. Ami pedig a szereplőket illeti, ugyanez érvényes rájuk is: kiürülnek, ha nem kínálsz fel nekik egy csomót, amely hol rájuk szorul, hol kilazul, ha nem nyújtasz nekik egy köteléket, amely annak ellenére kitart, hogy szakadásra van ítélve.

 

 

Dina Borge – könyvkereskedő, Norli Nye Sandvika, Norvégia

Mi késztette A felnőttek hazug életének megírására? Úgy véli, a felnőttek tényleg rendszeresen hazudnak a saját életükről másoknak, a gyerekeiknek, vagy akár önmaguknak

Kislánykoromban megrögzött hazudozó voltam, gyakran meg is büntettek érte. Végül számtalan megaláztatást követően tizennégy évesen határoztam el, hogy felnövök és nem hazudok tovább. De apránként arra is rádöbbentem, hogy amíg az én gyermeki hazugságaim legfeljebb fantáziagyakorlatok voltak, addig a hantázást ellenző felnőttek a legnagyobb természetességgel hazudnak maguknak és másoknak, mintha a hazugság lenne az egyetlen fegyverük, hogy megőrizzék önnön koherenciájukat, hogy értelmet nyerjen az életük, hogy lerendezzék az embertársaikkal való konfliktusokat, a gyermekük pedig a tekintély megtestesítőjét csodálhassa bennük. Ilyesféle kamaszkori élményekből táplálkozik Giovanna története.

 

 

Demetra Dotsi – műfordító, Patakis Kiadó, Görögország

A „kontúrvesztés” a Briliáns barátnőm regényfolyamának egyik kulcsfogalma, Lila szavaival olyan élmény, amely során az ember a másodperc töredéke alatt átszakítja a saját körvonalait, és egy új személlyé, dologgá, egy számmá vagy akár szótaggá változik. Elmondható-e Giovannáról, hogy kontúrvesztetté válik azt követően, hogy lehullik a család tökéletesnek álcázott leple, a lány pedig egy új önképbe menekül?

Igen, ebben a pillanatban, a kérdésére válaszolva úgy tűnik: igen. De szem előtt kell tartanunk, hogy Lila esetében egy testi, bizonyos értelemben patologikus reakcióról van szó. Kontúrvesztésnek azt a földrengést nevezi Lila, amelynek epicentrumában az érzékszervek váratlan összekuszálódása áll. Az én szememben Giovanna inkább Elenára hasonlít, aki írás közben a Lila által használt fogalmat idézi, de érzékenyebb annak metaforikus jelentésére. A kontúrvesztés számára kényszerítő erejűvé válik, belső felszólítássá, hogy kitörjön a telepről, áthágja a határokat, hogy újra és újra megújhodjon, hogy gyötrelmesen, ugyanakkor büszkén letépje magáról a lepelt. Lilát fizikailag viselik meg a tünetek, akkora erővel, hogy többször is belebetegszik. Elena és Giovanna kontúrvesztettsége metaforikus, a metaforák pedig nem okoznak annyi fájdalmat.

 

 

Elsa Billund – könyvkereskedő, Billunds Boghandel, Dánia

Miért Nápolyt választotta ismét az új regény helyszínéül? Mi van ebben a különleges városban, amit újra és újra el kell beszélnie? Lát-e arra esélyt, hogy a jövőben más helyszínekről is írjon? Ha igen, mit gondol, könnyebb vagy nehezebb lesz írnia róla?

Bármilyen városról lehet írni, a fontos csak az, hogy az ember jól ismerje az adott helyet, különben felületes lesz a szöveg. Számtalan városban megfordultam már életemben, rengeteg oldalt telejegyzeteltem a benyomásaimról. Még Koppenhágáról is készítettem feljegyzéseket, és ha akarnám, bármikor fel tudnám használni egy elbeszélésben, ahogyan tettem ezt korábban például az általam oly nagyon kedvelt Torinóval is. De úgy érzem, bizonyos helyek nem tartoznak hozzám, és ha ennek ellenére írok róluk, csakis azért tenném, hogy a részemmé válhassanak. Nápollyal teljesen más a helyzet. Nápoly belém ivódott, ahogyan én is hozzátartozom. Nápolyba nem kell bepillantást nyernem, hisz születésemtől fogva rálátok. Újra és újra írok róla, hogy lássam őt és magamat, és hogy ő is egyre letisztultabb képet kaphasson rólam.

 

 

Dr Chen Ying – műfordító,  Shangai99 Kiadó, Kína

Nápoly állandóan jó és rossz ingerekkel bombáz bennünket, és mindig főszerepet kap a regényeiben. A felnőttek hazug életében azonban két világra osztja a várost: felső és alsó városrészre. Meg is próbálja összekötni ezt a két mikrokozmoszt?

Mindig is lenyűgözött a mélység-magasság ellentéte. Némi leegyszerűsítéssel azt is mondhatnám, hogy hajlamos vagyok a felkapaszkodás, leereszkedés, alázúdulás és visszakecmergés igékre építeni a történeteimet. Az ön megállapítása szerint az utolsó könyvemben központi szerepet kap a mélység-magasság problematikája. Valójában a város földrajza és helynevei terelték ebbe az irányba a regényt. Nápolyban csakugyan létezik egy dombvidék, amit Felső Városrésznek hívnak. Ahhoz, hogy ide jussunk, egy szűk utcán kell felkapaszkodni, aminek San Giacomo dei Capri a neve. Érdekesnek találtam, hogy Andreát, Giovanna apját, aki még a lakcímével is el akarja satírozni alacsony származását, ebbe a városrészbe költöztessem, hogy aztán lánya, Giovanna, kamaszos lázadása során felfedezze az apja által kijelölt határok műviségét. A lány, az apai parancsot megszegve, magával hurcolja a magaslatokat a mélybe, a mélységet pedig a magaslatokra, önmagában jelölve ki az ellentétes elemek keveredésének meredélyét, szép és csúnya, új és régi, kedvesség és durvaság elvegyülésének helyét, egyszersmind kiradírozva az újértelmiségi apa elkülönülési rögeszméjét.

 

 

Stefanie Hetze – könyvkereskedő, a Dante Connection könyvesbolt tulajdonosa, Berlin, Németország

Lilára és Elenára nagy hatással volt a Kisasszonyok című regény olvasása. Milyen (más) irodalmi szereplők kápráztatták el és formálták önt kamaszkorában?

Hosszú és vélhetően unalmas listába torkollana, ha mindent felsorolnék. Maradjunk annyiban, hogy leginkább azokat a regényeket habzsoltam, amelyeknek női főszereplőit – igazságtalanul és kíméletlenül – sújtja a balsors, akik házasságtörést és egyéb szabálysértést követnek el, akik fantazmagóriákat kergetnek.  Tizenkét és tizenhat éves korom közt főként azok a regények érdekeltek, amelyeknek címszereplői nők: Moll Flanders, Jane Eyre, Egy tiszta nő , Effi Briest, Madame Bovary, Anna Karenina.  Ám az a könyv, melyet  mindennél többször elolvastam Emily Brontë Üvöltő szelek című regénye  volt. Mindmáig rendkívüli szövegnek tartom, amely a szerelmet a felemelő és kártékony érzések szüntelen ötvözésével ábrázolja. Catherine pedig olyan nőalak, akit időről időre – kiváltképp írás közben – érdemes elővenni, hogy az ember elkerülje a női szereplők negédességének csapdáját.

 

 

Monica Lindkvist – könyvkereskedő, Akademibokhandeln, Svédország

Azonosul-e a Briliáns barátnőm-tetralógia, esetleg az új regényének valamely főszereplőjével?

Engedje meg, hogy egy közhellyel válaszoljak: minden szereplőmben, még a férfialakjaimban is jelen vagyok. A mélyfúrás azonban elkerülhetetlen a továbbiakban. Ha ugyanis mások testéről rendelkezünk is némi információval, a magunké az egyetlen, melyet  belülről is jól  ismerünk. Viszonylag könnyűnek tűnik tehát ellesni és összegyűjteni egy-egy jelentőségteljes gesztust, grimaszt, járás- vagy beszédmódot, egy-egy sokatmondó pillantást. De lehetetlen áthelyezni azokat valaki más agyába : a pszichológia tankönyvek egyszerűsítését kockáztatja, aki eszerint jár el, és ez meglehtősen deprimáló eredménnyel jár. Az egyetlen eszközünk a saját elménk, amelyből azt a kevés valóságosat előbányászva életet lehelhetünk a fikcióba, és ez az igazán meredek vállalkozás. Odabent egy zajos tömeg zsúfolódik össze, akik – megannyi üvöltés és zűrzavar közepette – mindenhez hozzáteszik a maguk szólamát. A mások belső életének megjelenítése végül egy, az élénk képzelőerő által támogatott kimerítő önelemzés korántsem teljes irodalmi gyümölcse, amiben túlteng a linearitás, kohézió és logika. Ön azonban azt kérte tőlem, hogy nevezzek meg egy szereplőt, akivel szívesen azonosulok, s mivel szeretek kimerítő választ adni a kérdésekre, jelen pillanatban A felnőttek hazug életében megjelenő Vittoria nénit említem szívesen. Természetesen ő nem én vagyok, de boldoggá tesz, hogy az alakját én írhattam meg.

 

 

Margarida Periquito – műfordító, Relogio d’Agua Kiadó, Portugália

Érdekelne, hogy Andrea mondata, ami annyira felzaklatja Giovannát A felnőttek hazug életében, értelmezhető-e Emma Bovary kislányával kapcsolatos gondolatának visszhangjaként (Különös, milyen csúnya ez a gyermek)? Egy olyan értékítéletről van itt szó, ami, legalábbis a La frantumaglia című kötete alapján, arra sarkallja önt, hogy megvizsgálja és megértse, vajon elhangozhat-e hasonló mondat egy nő szájából.

A válaszom: igen. Andrea mondata azonban nem pusztán irodalmi rokonítás. Amikor kislány voltam, Emma Bovary töprengéséről sokáig azt hittem, hogy rólam szól. Azon morfondíroztam: milyen szörnyű lenne, ha a külsőm mellett bizonyos belső vonásaimról is kiderülne, hogy dühítik a szüleimet. Giovanna alakja tehát az én kislánykori szorongásom, valamint az írás és megértés vágyának keverékéből született. Ami pedig az idézett gondolatot illeti ‒ comme cette enfant est laide! ‒, még egy Emmához hasonló frivol nő szájából is hiteltelennek tűnik, úgyhogy nem, a problémát nem oldottam meg. A mondatot egy apa szájába adtam, ugyanakkor arra is figyeltem hogy Giovanna édesanyja  ne avatkozzon közbe, ne cáfolja meg.

 

 

Anna Jampolszkaja – műfordító, Corpus Kiadó, Oroszország

Nápoly állandó főszereplője a regényeinek, beleértve A felnőttek hazug életét is. Mit jelent önnek a város, az utcaképek, az ott lakók és az általuk beszélt nyelv? És, ha már a nyelvnél tartunk: megfordult-e valaha a fejében, hogy Andrea Camilleri példját követve, akinek regényei gyakorta játszódnak Szicíliában, kidolgozzon egy saját nyelvet az irodalmi olasz és a nápolyi nyelvjárás elegyéből?

Nápoly igen összetett város, nem redukálható irodalmi vagy szociológiai tézisekre. A sajátomnak érzem, őseim városának. Személyes tapasztalataim hosszú folyama hömpölyög végig rajta, ahogyan azoké is, akiknek hangját őrzi az emlékezetem. Igen, a hangot őrzöm. Nápoly ugyanis elképzelhetetlen a maga dialektális zenéje nélkül. A nyelvjárás a társadalmi ranglétra minden egyes fokán jelen van. Ismertem jómódú, tanult embereket, akik több idegen nyelven beszéltek, ennek ellenére minden lehetséges alkalommal a maga népies hajlításairól és kimunkált irodalmi fordulatairól egyaránt híres nápolyi nyelvet használták.

Nekem azonban sosem volt jó kapcsolatom a nyelvjárással, sem a kérges, sem a varázslatos rétegeivel.  Ennek számos oka van, de én most csak egyet említek, ami magában foglalja az összeset. Előtte azonban hadd meséljem el röviden egy régebbi rosszullétem történetét. Serdülőkoromban, amikor házi feladatként  latin és görög szövegrészeket kellett olaszra fordítanom, vagy versek százait kellett tizenhatodik századiról korabeli olaszra átültetnem, én pedig mielőbb túl akartam lenni rajta, mert túl sok volt a lecke és rövid a délután, időnként leblokkolt  az agyam: úgy éreztem, a nyelvek feltorlódnak és összekeverednek a fejemben, mint egy időkön átívelő hangáramlás, mint egy belső színház, ahol halottak és élők együtt dübörögnek, és ettől teljesen kimerültem. Ez a hallucináció elmúlt aztán, de a nápolyi nyelvvel a mai napig előjön. Ott lapít a fejemben, méghozzá olyan meglepő erővel, ami túlmutat  kamaszkori szorongásaimon. A nápolyi nyelv hangzása olyan hatásfokkal, olyan pusztító érzelmi töltettel rendelkezik, hogy nem lehet ábécébe zárni, akár egy tigrist a rácsok mögé. Írás közben megfigyelés alatt tartom, távol önmagamtól, és csak félve nyúlok hozzá. Az ironikus-patetikus-érzelmes-negédes hangzását pedig messze száműzöm. Csak a szarkasztikus, erőszakos tónusokat tartom meg, mint az általam megírt nőalakokra leselkedő veszélyt.

 

 

Ioana Zenaida Rotariu – könyvkereskedő, Șt. O. Iosif, Románia

Mit gondol, megváltoztatnak-e bennünket a barátságaink?

Egy barátnő sosem változtatja meg az embert. Inkább úgy fogalmaznék, az ő változásai diszkréten a sajátjaink nyomába szegődnek, és ezzel egy folyamatos és kölcsönös alkalmazkodási folyamat részeseivé válunk.

 

 

Muauia Al-abdulmagid – műfordító, Dar al Adab Kiadó, Libanon

  1. A Nápoly-regények negyedik kötetében hosszabban elmélkedik az emberi erőszak egyetemességéről, illetve az arab világra és az iszlám kultúrára is utal: Dede férje iráni származású, fiát Hamidnak hívják stb. Ebből kiindulva kérdezem, hogy tervez-e írni Elena Ferrante olyan regényt, amely az iszlám és a nyugat jelenlegi konfliktusára, a rasszizmus, terrorizmus, bevándorlás és iszlamofóbia kortárs politikai narratíváira összpontosít? 
  1. Röviden ugyan, de a modernkori emberiség leggyakrabban idézett jelenetét is megemlíti: 2001 szeptember 11-ét. Felfogható-e ez az esemény a kontúrvesztés konkrét példájaként? Van-e látható kapcsolat az ikertonyok összeomlása és a nápolyi földrengés között, amely annyira megrémiszti Lilát, hogy az embereket immár kontúr nélkülinek látja? Nevezhetjük-e az erőszakos átváltozás metaforájának a „kontúrvesztés”-t?

Szívesen térek vissza a kontúrvesztés szó értelmezéséhez, amely csakugyan összekapcsolható az erőszakkal, abban az értelemben mindenképp, hogy a kontroll alól kiszabadult erő hatásait summázza, illetve elsatírozza az emberek és dolgok körvonalait. A mesterséges határok, amelyek közé önmagunkat és másokat szorítottunk, egy csapásra kiszámíthatatlanokká és össszeroppanthatókká válnak, így következik be Lila szeme láttára a pusztítás és önpusztítás hátborzongató látványa. És amikor az elbeszélés során maga a szó kibillen eredeti jelentéséből, akkor a fejlődés, az igazság megmutatkozásának metaforájává válik, amit mindig a szétfoszlás, elroncsolódás, robbanás gondolata kísér. Közös életünk tele van pusztító eseményekkel, az erőszak elől retorikai alakzatokba menekülni lehetetlenség. Minderről elég sokszor értekeztem, de – az ön első kérdésére rákanyaradova – azt mondom, nem tartom valószínűnek, hogy a terrorizmusról, rasszizmusról és iszlamofóbiáról írjak: a Nápoly-regények zárófejezetében azt kívántam  jelezni, hogy mennyire kitágult Elena horizontja a lányai, vejei és unokái révén, akiket immár nem a telep tart fogva, hanem a bolygónk hatalmas és rendkívül veszélyes színtere.

Ettől függetlenül minden egyes alkalommal el fogom mondani,  mennyire megvetem az erőszakot, főként a legelesettebbek ellen irányulót, de ugyanúgy elítélem azt is, amit az elesettek alkalmaznak elesettek ellen, vagy amit a mindenkori elnyomás elviselhetetlenségével akarnak legitimálni.

Az ember valójában egy ordas állat, aki vallások, filozófia, tudomány és irodalom révén, félelmetes történelmünk tanulságai révén, a jó és szép erőltetett társítása révén, a konfliktusok férfias szabályozása révén – beleértve mindent: párbajtól a háborúig – próbálta megszelídíteni önmagát.

Az eredmény azonban világméretű képmutatás lett: a háború tövénye például előírja bizonyos bűnök háborús bűnként való megtorlását, mintha természetéből fakadóan maga a háború nem volna szörnyűséges bűn; az emberi jogok, noha békés úton kellett volna érvényesíteni őket, állandó csatatérré váltak, ahol maguk a jogok folyton sérülnek és védelemre szorulnak; az állam monopolizálja az erőszakot, és a napnál is világosabb, hogy e monopóliummal folyton visszaélnek: a föld lakosságának tetemes hányada pontosan tudja, hogy rettegnie kell a rendfenntartó erőktől és az igazságszolgáltatástól, ez alól pedig még a legdemokratikusabb országok sem képeznek kivételt. Az erőszak gyakorlása tőlünk, nőktől sem idegen, ezt egyszer és mindenkorra ki kell mondani. De olyan mértékben ki vagyunk szolgáltatva a férfiak által gyakorolt erőszaknak, ugyanakkor annyira kiszorítottak bennünket az erőszak férfias formáitól, hogy talán mi vagyunk az egyetlenek, akik itt és most az erőszakmentesség hangját megtalálva örökre elsöpörhetjük az agessziót. Hacsak az emancipációt a kooptálással összekeverve át nem adjuk magunkat az erőszak, az öldöklés és pusztítás férfias hagyományának, egyúttal a saját tudományos indoklásainkat és filiszteus szabályozásainkat is megalkotva.

 

 

Enza Campino – Tuttilibri Könyvesbolt, Formia, Olaszország

Nos, mivel úgy vélem, hogy az ön történeteiből felsejlő valóság lehet a tolvajkulcs, ami a kultúrájukat és földrajzi adottságaikat tekintve is rendkívül változatos olvasói szíveket megnyitja (illetve tudva azt, hogy a regényét egyszerre olvassa majd Michelle Obama és egy kínai menedzser, Madonna és egy törökországi lányka) szeretném megkérdezni, hogy a valósággal való személyes kapcsolatát, amely érezhetően ott hömpölyög a regényeiben, mennyire befolyásolja ez a tény.

Az írás számomra kifejezetten meghitt cselekvés. Én mindig egyedül  vagyok, amikor írok, és rengeteg szövegem az íróasztalfiókban marad. Ám valahányszor úgy döntök, hogy egy-egy történetet megmutatok a  nyilvánosságnak, azzal a reménnyel teszem, hogy az a szöveg a lehető legtávolabbra sodródik tőlem, hogy beutazza a világot, hogy a kettőnk nyelvétől különböző  nyelveken szólal meg, hogy megfordul olyan környezetekben, bejut olyan otthonokba, amelyek az én tekintetem elől zárva maradnak, hogy közeget váltson és könyvből színházzá, filmmé, tévéjátékká, képregénnyé váljon. Ezt mindig is így gondoltam, és ebben hajthatatlan vagyok. A szövegeim, amíg megírom őket, végig félszegen toporognak, ám amint úgy döntenek, hogy könyv lesz belőlük, ambíciózussá, már-már szerénytelenné válnak. Mindezzel csak azt szeretném mondani, hogy az életművem  nem én vagyok, a személyes életemről pedig végképp nem mondható el, hogy túlmutatna önmagán. Nem úgy a szövegeim. Ezeket hagyom, hadd érkezzenek meg oda, ahová  eljuthatnak, miközben én kedvemre írok tovább – úgy és akkor, ahogy és amikor nekem tetszik. A személyes függetlenségemnek, attól a perctől kezdve, hogy a könyvem egy kiadó mezét ölti magára, nincs köze a könyv függetlenségéhez.

 

 

Lola Larumbe – könyvkereskedő, Rafael Alberti Könyvesbolt, Madrid, Spanyolország

Regényeinek szereplői gyakorta tipródnak barátság és szerelem között. Ön ki mellett kötelezné el magát akár barátként, akár szeretőként?

Olyan szeretőt választanék, aki igaz barát is. Ez az keveredés nehezen érthető fiatalkorban, ám egy kis szerencsével, ahogy az ember egyre érettebbé válik, lassanként kivitelezhető. Mindig is kedvtelve nyugtáztam régi, szeretők közti levélváltásban a „kedves barátom”, „kedves barátnőm” kifejezéseket. De még a „nővérem” megszólításról sem gondolom, ami a lovagi költészetben bukkan fel, majd évszázadokon át hódít, hogy a vágy kihunytát jelezné.

 

 

Suomalainen Kirjakauppa – könyvkereskedő, Finnország

Hogyan talált rá Lilára és Lenùra? Miért éppen kettejük történetét akarta elmesélni? Van valami, amit szeretne önmagáról közölni az olvasóival? És miben tér el Nápoly mondjuk Rómától? Mi teszi ilyen egyedülállóvá Nápolyt?

Lenù és Lila ugyanolyan szellemalakok, mint minden más szereplőm, akik benépesítik a regényeimet. Eleinte rövid, illékony jelenések során toppannak be hozzám, és leginkább rég nem látott vagy elhunyt ismerősökhöz hasonlítanak. Ilyenkor néhány mondattal visszatartom őket, aztán füzetbe zárom és kis idő múltán újraolvasom. Ha a mondatok kellő erővel rendelkeznek, a szellemalakok ismét felbukkannak, én meg újabb mondatokkal igyekszem elcsípni őket. És így tovább: minél több energiát követel meg a szavak láncolata, annál nagyobb erővel öltenek hús-vér formát a fakó jelenések, nevet és személyiséget választanak maguknak, házakat, utcákat, környéket, egész Nápolyt hozzák magukkal, végül egy egészen bonyolult cselekményt szőnek, amiben minden eleven és melegséget áraszt, és végül elhitetik veled, hogy ezeknek a kivehetetlen alakoknak egyedül te tudod megadni a sziklaszilárd bizonyosságot és a való élet látszatát. De ez nem megy mindig könnyen, sőt gyakran rosszul sül el. A szellemalakok kiszámíthatatlanok, gyakran rossz címre érkeznek, a szavak hamisan vagy erőtlenül csengenek, a városból mindössze egy név marad, és ha valaki megkérdezi tőled, hogy miben tér el mondjuk Rómától, nem tudod a választ, a levegőtlen mondataid között pedig hiába is keresed.

 

Ieva Mazeikaite – műfordító, Alma Littera Kiadó, Litvánia

Főszereplőinek többsége azonnal elhagyja Nápolyt, amint felnőtté válik. A várostól való eltávolodás milyen mértékben befolyásolja a karakter fejlődését?

A távozás fontos, de nem sorsfordító mozzanat. Lenù valóban elmegy, Lila viszont soha nem hagyja el Nápolyt, mégis mindketten fejlődnek, eseménydús az életük. Amint azt már többször mondtam, hozzám Elena döntései állnak közelebb. A változásoktól nem szabad félni, az ismeretlen nem ijeszthet el bennünket.  De a maradást sem tartom elhibázott dolognak, ha vigyázunk arra, hogy az adott helyen ne satnyuljon el a személyiségünk. Szeretem azokat az embereket, akik úgy mennek végig az utcán,  hogy abból egy életre szóló, vakmerő kaland lesz. Lilát valahogy így képzeltem el.

 

Ivo Jonkov – fordító, és Dessi Dimitrova – könyvkereskedő, Colibri Kiadó, Bulgária

  1. Miért érzi szükségét, hogy visszanyúljon a múlt fájdalmaihoz? Van-e az írásnak önterápiás célja?
  2. Hogyan vélekedik arról az irodalomról, amit az olasz iskolában tanítanak? Ön szerint reflektál-e ez az irodalom a minket körülvevő dinamikákra? Milyen értékeket hirdet? Osztja-e ön is ezeket az értékeket?

Nem, az írásról soha nem tartottam azt, hogy terápiás célokat kell szolgálnia. Egészen mást jelent számomra: az ember megmártja a kését a sebekben, ami alkalmasint nagyon fájdalmas.  Írás közben leginkább azokhoz az utazókhoz hasonlítok, akik, noha tartanak tőle, hogy nem élik túl az utazást, és egész úton szenvednek majd, minden lehetőséget megragadnak, hogy repülőre üljenek, és a leszállást követően kimondhatatlanul boldogok annak ellenére, hogy mosogatóronggyá gyűrte őket a félelem.

Ami pedig az iskolákat illeti: nem látok rá, hogyan működik manapság az irodalomoktatás. Az én időmben olyan olvasmányokat alakítottunk át unalmasabbnál unalmasabb gyakorlatokká, amelyek felnőttként teljesen lenyűgöztek. Az akkori iskola kiiktatta az irodalomból a képzelet és azonosulás örömét. Ha egy mondatot megfosztasz az erejétől, hogy elszöszmötölj ezzel a jelzővel vagy azzal a retorikai alakzattal, a papíron nem marad más, csak elmosódott betűkombinációk, a fiatalokból pedig legjobb esetben is hamiskártyásokat nevelsz.

 

 

Fleur Sinclair – könyvkereskedő, Seven Oaks Bookshop, Nagy-Britannia

A regényben ábrázolt eseményekből kiindulva, amelyek egyetlen, visszavonhatatlan mondatra hagyatkoznak, ráadásul egy olyan pillanatban, amikor a kamaszodó Giovanna különösen sérülékeny, felmerült bennem a kérdés, hogy van-e valami, amit elmondana a serdülőkori énjének (valami, amiről úgy gondolja, hogy az akkori énjének mindenképp hallania kell)? Másképpen fogalmazva: valami, ami az életét, a mostanihoz képest gyökeresen megváltoztatta volna; valami, ami kellő önbizalmat és löketet adott volna, hogy jóval korábban tegye meg, amit később megtett; esetleg megakadályozzon olyan eseményeket, amiket utólag megbánt.

Mindaz, ami megtörtént velünk az életünk során, megtörtént és kész. Ráadásul a kamaszkorról sem lehet „úgy általában” beszélni: az enyém lomha volt és vigasztalan. Felnőttként aztán kínosan ügyeltem arra, hogy akkor se mondjam egy tinédzsernek, hogy „de jó neked!”, ha épp boldognak tűnt. Úgy vélem, mihamarább véget ér ez az időszak, annál jobb mindenkinek. Ugyanakkor írni róla roppant izgalmas dolog. Egy csöppnyi kamaszkor, ha nem csal a sejtésem, minden könyvből kikandikál. Pont azért, mert ez a periódus tele van mennydörgéssel, villámlással, viharokkal és hajótörésekkel. Hol kislány vagy, hol felnőtt, a tested egy örökkévalóságig vacillál, hogy levetkőzze a régi alakját és belebújjon egy másikba. Még a nyelvi mintázatok is cserben hagynak: egyik percben gyermeteg vagy, a másikban kész nőnek adod ki magad, és persze mindkettő miatt szégyelled magad. A valóságban a múlt nem változik. Ám az írás során kimeríthetetlen kincsesbánya lesz a kamaszkorból. Minden egyes töredék megtalálja a maga helyét és méltóságteljes jelentését az elbeszélésben. Ez a lomha, fullasztó időszak, a felnőtt lét pereméről szemlélve megmoccan hirtelen és csordogálni kezd, újra és újra lezajlik előtted, míg végül minden a helyére kerül.

 

 

Fe Fernández Villaret – könyvkereskedő, L’Espolsada Llibres, Corró d’Avall, Barcelona, Katalónia

Mindenekelőtt hadd mondjam el, mennyire szerettem a Briliáns barátnőm tetralógiát. Könyvárusként minden vevőmnek ezt ajánlottam, mégis főként a nők vették meg, talán mert kezdettől fogva  a „női irodalom” címkét viselte.  Az ön könyvei valóban női szemmel fürkészik a világot, ám ez korántsem kéne azt jelentse, hogy kizárólag nekik szól. Sőt. Ön szerint mi lehet az oka annak, hogy a női perspektíva hidegen hagyja a férfiakat? Végtére is éveken, évszázadokon át ők mesélték, alakították a világ dolgait. Én mindenesetre köszönöm, hogy nőiesebbé, többszólamúvá tette a világunkat.

Most mit mondjak? A férfiak, beleértve a legműveltebbeket is,  bele sem lapoznak a könyveinkbe. Női vacaknak tartják, ahogy erre ön is rámutat, egyfelől a férfiasságukon ütött léktől berzenkedve, másfelől megtagadva tőlünk az egyetemesség jogát, amit kizárólag maguknak tartanak fenn. Ők azok, akik férfiaknak és nőknek egyaránt írhatnak könyvet, mi azonban csakis a nőket szólíthatjuk meg. És ez csak az egyik jele annak, hogy mennyivel alacsonyabb rendűnek tartanak bennünket. Legtöbbször sajnos mi is a kezükre játszunk ebben, sokszor kevés hiányzik, hogy Euripidész Iphigéniájához csatlakozva felkiáltsunk: Inkább éljen túl egyetlen férfi, mintsem ezer asszony! A neveltetésünk arra kondicionál bennünket, hogy a hímnemű egyedek, megannyi csodás előjoguk mellett, az egész világot egyesíthetik magukban. Ha egy férfi hatalmas, középszerű, vagy egészen silány műalkotást hoz létre, magától értetődő természetességgel szólítja meg az emberiséget, mars- és vénuszlakókat, minden lehetségesre és lehetetlenre feljogosítva érezve magát. Mi azonban, legalábbis így hintették el bennünk, nem erre születtünk. A férfiak intelligenciája, tehetsége erénynek számít. A mi intelligenciánk és tehetségünk jellemhibának. Hogy csak egy példát említsek: a fantasztikus Baudelaire, akinek mindannyian – nők és férfiak – sokat köszönhetünk, azt írta egyszer, hogy a női szépség csakis akkor tarthat sokáig, ha nem párosul intelligenciával; majd a maga provokatív módján azt hangsúlyozza, hogy az a férfi, aki intelligens nőbe lesz szerelmes, valójában pederaszta. A dolgok persze folyamatosan változnak, most is változásban vannak, ám a változás mélységét tekintve meglehetősen  lomhán. A mai napig megbotránkozást okozok, én magam pedig nyersnek tűnök, amikor azt nyilatkozom, hogy a híres-neves világirodalom valójában híres-neves férfiirodalom. Pedig így van.

 

Malgorzata Zawieska – könyvkereskedő, KOREKTY, Varsó, Lengyelország

Fontos kérdéseket feszeget a könyveiben: a női emancipációhoz a hivatáson keresztül vezet az út. Mit gondol, milyen lehetséges mellékhatásai vannak a koronavírusnak, amelyek a nők helyzetét is befolyásolják? Ön szerint tovább súlyosbítja a járvány a gazdasági egyenlőtlenségeket, és visszaveti az emancipáció útján elért egyes eredményeket? És egyáltalán: érdekes téma ez egy írónak?

Még mindig félelemtől bénultan, összezavarodva figyelem, hogyan tudott mindössze néhány hét leforgása alatt ellehetetlenülni mindazok sorsa, akiknek eleve rettenetes életkörülmények között kellett sínylődniük a bolygónkon. És itt nem kimondottan a vírusra gondolok. A rendszer törékenysége az, ami olyannyira megrémiszt, hogy a magam számára is nehezen sikerül megragadnom. Hirtelen minden átértékelődött.  Az értékhierarchia csúcsára, hihetetlenül rövid idő alatt, az engedelmesség került. És a nőknek  a szokásosnál is több parancsot kellett teljesíteniük.  Elvégre ők azok, akiktől eleve elvárják, hogy vigyázzba  vágják magukat és a család szó szerinti túlélésén buzgolkodjanak: tápláljanak, virrasszanak, ápoljanak, biztonságos körülményeket teremetsenek önmaguk és mások számára,  és mindeközben persze bűntudatot is érezzenek, amiért mindeddig túl sok követelésnek adtak hangot. Ebben az összefüggésben nem is kérdés, hogy a két lépés hátra elve érvényesül, amikor az ember az elsődleges szükségletek mellett száll síkra: élelem, víz, lakhatás, gyógyszerek. Igen, úgy vélem, a világjárvány terjedése helyett a félelem terjedéséről érdemes írni, amely fenekestül forgatja fel az életünket, és megfoszt a fennkölt követeléseinktől, a kifinomult ambícióinktól, úgy általában: a cselekvés mindazon formáitól, amelyek pezsegni látszanak, amikor gazdasági-társadalmi-kulturális rendszerünk stabilnak mutatkozik. De, ismétlem, ezen a kérdésen még gondolkodnom kell. Jelen pillanatban az foglalkoztat, hogyan lehet a nők helyzetének kérdését továbbra is fókuszban tartani. Úgy vélem, legalább akkora horderejű a probléma, mint például az Egyesült Államokban élő afroamerikaiak, vagy a háború és nyomorúság elől menekülők sorsa.

 

 

Tim van den Hoed – könyvkereskedő, De Utrechtse Boekenbar, Belgium

A Nápoly iránti bűvöletemnek köszönhetően kétszer is ellátogattam a városba. Épp ezért a Nápoly-tetralógia és a személyes élményeim gyakorta összekeverednek, akárcsak a különböző regények szereplői. Nápoly ábrázolásához kellett-e seregszemlét tartania a lehetséges karakterek soraiban? És melyik mellékszereplő áll önhöz a legközelebb?

Egyetértek azzal a megállapításával, hogy az általunk látott dolgok a sajátjainkká válnak, miközben megannyi más, olvasmányélményből és máshonnan beszivárgó látásmód is hozzáadódik a tapasztalathoz. Ez mindenkire érvényes, természetesen az írót is beleértve, aki sajátos, egyedi nézőpontot kínál a közönségének, amely minden, csak nem egymagában álló. Mert az ükapánktól és ükanyánktól kezdve benne van ebben a látásmódban földrajz, történelem, filozófia, a tudomány állása, az elolvasott könyvek, az elsajátított írásbeli és szóbeli narratív technikák garmadája, a közhelyek és találkozásaink hosszú sora, benne van minden egyes próbálkozásunk, amellyel mások érzéseit és gondolatait próbáljuk kikövetkeztetni vagy elképzelni, egyszóval minden, amit nem lehet leírni, és mégis: ha az ember eldönti, hogy megírja, meg kell találnia a megfelelő szavakat. Nápoly leírásában – akárcsak a Nápolynál sokkal egyszerűbb dolgok ábrázolásában – a fentnevezett dolgok mind mozgásba lendülnek, ráadásul írás közben nincs is tudomásunk róla.

Ezt az anyagot addig gyúrjuk, szálazzuk, roncsoljuk, míg végül sikerül létrehozununk egy hamis világot, amely némi szerencsével több igazságot tartalmaz, mint a való világ: abban ugyanis olyan közel volt az igazság, hogy nem láthattuk. Ám hogy megvalósíthatja-e az ember ezt az eredményt, azt sosem lehet tudni. Még a siker sem biztosíték erre, ellenkezőleg: amint a könyv elkészült, a szerző még a legjelentéktelenebb mellékszereplőnél is kevesebbet tud a könyvről.

Hogy őszinte legyek, szerzőként úgy érzem, leginkább a Solarák anyjához hasonlítok. Az elrongyolódott piros füzetével az egész telepet a markában tartja, ennek ellenére egy aprócska, jelentéktelen asszonyka. Mindössze néhány sorban jelenik meg a könyvben, akkor is a melegre panaszkodik és legyezi magát.

 

Ann Goldstein – műfordító, Egyesült Államok

Mi a munkamódszere? Gyakran változtat a kéziratán? Milyen típusú javításokat eszközöl? A saját szövegeit illetően jó szerkesztőnek tartja magát?  Gyakran átír szavakat vagy nyelvi fordulatokat?

Számomra döntő pillanat, amikor a semmiből eljutok végre egy sűrű és kaotikus vázlatig. A vázlattal való bíbelődés kimerítő. Rengeteg energiámba kerül, hogy olyan szöveget hozzak létre, aminek van eleje, vége, és nem mellesleg élettel teli. Végtelenül lassú ráközelítésnek nevezném, mintha az ember egy kivehetetlen életformát próbálna tetten érni. Olykor újraolvasás és javítás nélkül is tovább tudok menni, ám ez igen ritka. Többnyire lassan haladok, mindössze néhány sort vetek papírra, aztán átírom, és megint át. Gyakran előfordul az is, hogy kiszeretek belőle, és akkor félreteszem. Ez azonban rettenetesen meggyötör, úgyhogy erről hadd ne mondjak többet. Inkább arról beszélnék, drága Ann, hogy az írás élvezetes része akkor következik,  amikor sikeresen túllendültem az előkészítő fázison. Ilyenkor elölről kezdem az egészet.

Törlök vagy átírok teljes blokkokat, megváltoztatom a szereplőim pályáját és jellemét, a félkész szöveg láttán újabb, nélkülözhetetlen toldásokat adok hozzá, a jelzésértékű részeket kibontom és tovább fejlesztem, olykor megváltozatom az események rendjét és idejét, visszakeresek korábbi, hosszabb szövegváltozatokat, amelyek minden kezdetlegességük ellenére legalább spontának. Ebben a munkában egyedül vagyok, egyelőre nem akarok osztozni rajta. Aztán eljön egy pont, amikor szükségem van figyelmes olvasókra, akik kiszúrják a pontatlanságokat: a hibás időrendet, az esetleges ismétléseket, a körmönfont megfogalmazást. Ilyenkor rettegek azoktól a javaslatoktól, amelyek megkísérlik normalizálni a szöveget. Gondolok itt a következőkre: ezt nem így mondják; hiányos a központozás; ilyen szó nem létezik; ez a kifejezés ide nem illik; ez egy elég antipatikus megoldás, szebb lesz emezzel. Szebb? Veszélyesnek tartom azt a szerkesztést, amely belekényszerít a jelenleg érvényes esztétikai kánonba. De nem kevésbé veszélyes az sem, amelyik a közízlés által elfogadott anomáliákat részesíti előnyben. Ha egy szerkesztő azt mondja: jó a szöveg, de dolgoznunk kell még rajta, legjobb ha azonnal visszaveszed a kéziratot. A többes szám első személy az, ami riasztó.

 

 

Readings Victoria könyvesbolt, Ausztrália

Mi jut eszébe a „női irodalom” kifejezés hallatán?

Megragadom a kérdésben rejlő lehetőséget, hogy bővebben kifejtsem, mire gondolok. Semmi kivetnivalót nem találok a női irodalom kifejezésben, de körültekintően kell használnunk azt. Mivel létezik egy vitathatatlanul női tapasztalat, annak valamennyi szóbeli és írásbeli megnyilvánulását „női”-ként kellene felcímkéznünk. Ez azonban, sajnálatos módon, nagyon nincs így. Mindaz, amit nőként az önkifejezéshez használunk, nem a sajátunk, sokkal inkább a férfidominancia történelmi terméke: a nyelvtan, a szintaxis, bizonyos szavak, még a „női” melléknév is a maga konnotációival. Ez alól az irodalmi szövegek sem képeznek kivételt. Épp ezért a női irodalom akkor is nehezen szerez érvényt magának a férfihagyományok korlátai között, amikor meghatározza önmagát, amikor saját genealógiáját kutatja, és akkor is, amikor az előre kijelölt határokon belül a nemek keveredését és a nemi vágy csillapíthatatlanságát befogadja és magáévá teszi. Foglyok lennénk, esetleg örökre kitöröltetünk abból a nyelvből, amelyen mi magunk szólni próbálunk? Nem. De el kell ismernünk, hogy ebben a kontextusban az önkifejezésünk próbálkozások és tévedések hosszú folyamata. Újra és újra abból a feltevésből kell kiindulnunk, hogy minden előrelépés dacára még mindig nem vagyunk elég láthatóak, hallhatóak és érthetőek, hogy a tapasztalatainkat át meg átforgatva, akár a salátát, mindaddig nem állhatunk meg, míg meg nem találjuk azokat meghökkentő hangokat, amelyekkel leírhatjuk a személyeket és tárgyakat. Meg kell találnunk azt a titkos ösvényt (vagy ösvényeket), amely egy repedésből, az eleve adott formák hasadékából kitörve olyan irodalomhoz vezet, ami még bennünket is, akik ezt az irodalmat írják, mellbe vág.

 

 

Fordította: Király Kinga Júlia

A felnőttek hazug élete Elena Ferrante irodalom könyv Nápolyi regények olvasás

Még több
Kultúra