A vagabond és a szörny

A Fran Palermo magyar–kubai–spanyol származású frontemberével Crocodile Juice Bar című, harmadik lemezük apropóján beszélgettünk.

2020.09.07. 13:57

Tangóharmonikázott a budai utcákon, Lou Reedet játszott a londoni aluljárókban, pakolt kamiont, írt filmzenét, és megalapította az egyik legeredetibb hazai zenekart.

 

ELLE: Hol található a Crocodile Juice Bar?

Henri Gonzo: Ez egy fantázianév, amit én találtam ki. Egy barátom dolgozott egy londoni juice barban, innen jöhetett az ötlet. Nem tudunk róla, hogy létezne ilyen nevű bár.

ELLE: Milyen élményekből született az új lemez?

Henri Gonzo: A felgyülemlett magánéleti hullámvölgyek mellett rengeteg zene, film, képzőművészet és város volt rám hatással. Ezek rendszeresen visszaköszönnek a színpadi arculatunkon és a vizuálon, amiknek az előkészítése az egyik kedvenc feladatom egy nagykoncert előtt. Tavaly rengeteg időt töltöttem Párizsban, ahová a szólókoncertezések mellett elvileg inspirálódni mentem, gyakorlatilag inkább csak elmenekültem komolyabb munkák elől. Mélyebbre ástam magam a Nouvelle Vague film korszakába is, Varda, Godard, Truffaut és sok európai kortársuk is mély benyomást tett rám. Ha ilyen filmeket néztem, gyakran azt éreztem, hogy fel akarok kelni az ágyból és most rögtön kreálni valamit.

ELLE: Vagyis olyan lesz az album, mint egy Truffaut-filmzene?

Henri Gonzo: Nem, hiszen azok klasszikus zenék voltak, de inkább nevezhető majd művészi „art rock”, mint mainstream szórakoztató anyagnak. Sok interlude és egyéb zaj köti össze a dalokat, amikben vannak például városzajok vagy biciklikerékhangok. A lemez első dalát, a Pomeline’s Bicycle-t a régi Ben Hur ihlette, ami kiskoromban anyukám egyik kedvenc filmje volt, én meg ki nem állhattam a nyávogó hegedűi miatt. Anyukám azt mondta, majd ha nagy leszek, megértem. Nem teljesen értettem meg, de sejtem, hogy mire gondolt.

ELLE: Jövőre lesz tízéves a zenekar. Szerinted honnan hová jutottatok?

Henri Gonzo: A jelenlegi felállásunk csak négyéves, a gimnáziumban alapított zenekarunk még teljesen más tagokból állt – összesen húsznál is több zenekari tag fordult már meg mellettem a Fran Palermóban. Ami a zenekarral azóta történt, az nagyjából előre megsaccolható volt: tudtuk, hogy egyre többet fogunk külföldön is koncertezni, de rohadt drága lesz, mert sokan vagyunk. És tudtuk, hogy függetlenek maradunk, mert senki nem akar majd velünk dolgozni, amiatt, mert a saját víziónkat valósítjuk meg. Pár éve már sikerült összehozni egy home-stúdiót a lakásomban, így az új lemez nagy részét fel tudtam venni otthon, a többit pedig Londonban rögzítettük a legendás Toe Rag Studióban a Grammy-díjas producer, Liam Watson vezetésével, akinek köszönhető például a Seven Nation Army és még sok más anyag Jack White-tól a Metronomyn át a Tame Impaláig.

ELLE: Női tagotok volt valaha?

Henri Gonzo: Igen, de csak rövid ideig. A kezdeti időszakban volt egy vörös göndör hajú énekesnőnk, később meg egy tizenhárom éves kürtös lányunk, és egy csellós lány is, de ő szerelmes lett valakibe, és külföldre költözött.

ELLE: Egyáltalán minek zenekar egy multiinstrumentalistának? Hány hangszeren játszol?

Henri Gonzo: Hogy minek zenekar, az egyértelmű: a koncertezés miatt. Gyakori kérdés ez a hány hangszer, de tényleg nem tudom. Attól függetlenül ez nem virtuozitást jelent, csak érdeklődő vagyok a hangszerek iránt, emiatt sokat meg tudok szólaltani, némelyiket komolyabban.

ELLE: Másképp kérdezem: a Fran Palermo nyolc másik tagja közül hányat tudnál helyettesíteni?

Henri Gonzo: Régen én is trombitáltam a bandában, ha nem lopták volna el, akkor talán most is formában lennék vele, és akkor minden hangszert, amin most játszunk, kivéve a szaxit. Otthon versenyzongorám van, és néhány analóg szintim, öt-hat gitár, tangóharmonika, cavaquinho, orgonetta, melodica, ukulele, konga, bongo, guiro meg mindenféle csörgők.

ELLE: És a zenekari vezető szerep mennyire passzol hozzád?

Henri Gonzo: Már a gimnáziumi csapatban is muszáj volt valakinek felvállalnia ezt a szerepet, és mivel a zenei ötletek tőlem jöttek, nem úszhattam meg. Ma már inkább csak az idegesít, hogy úgy kell a zenekartársaimat irányítanom, néha fegyelmeznem is, hogy közben a legjobb barátaim. De az irányító szerep nem ismeretlen számomra, mert tízéves koromtól anyukámmal éltünk öten testvérek, és én voltam a leg­idősebb, emiatt rengeteg felnőtt és érett feladat hárult rám gyerekkoromban is.

ELLE: Ha már őket említed: több kombináció is ismert a magyar–kubai–spanyol származásodról. Helyre tesszük?

Henri Gonzo: Az anyai nagymamám Budapesten ismerkedett meg a kubai–spanyol származású nagypapámmal, aki a kommunizmus alatt ide járt egyetemre matematika szakra. Aztán Havannába költöztek. Anyukám ott ismerkedett meg apukámmal, aki az ottani zeneakadémián tanított. Anyukám sokáig balettozott, majd fiatalon terhes lett velem. Akkor Budapestre repült, én már itt születtem. Ötéves voltam, amikor apukám is csatlakozott hozzánk… egy rövid időre.

ELLE: Ő kísért oda gyerekként a zongorához?

Henri Gonzo: Nem, anyukám. Később apukám gitározni tanított, de ő túl agresszív volt velem. Emiatt elmenekültem a zene elől, amennyire csak lehetett, és minden szolfézs-, zongora- és dob­órát meg kórust ellógtam, hogy fociedzésen lehessek. Ott várt minden kis barátom. Később autodidakta módon sajátítottam el a hangszereket, amiken most játszom.

ELLE: De a zenei tudásod először harmonikán kamatoztattad, mégpedig az utcán. Emlékszel az első alkalomra?

Henri Gonzo: A budai Várban utcazenéltem először kb. 15 évesen egy hatalmas zöld tangóharmonikán. Iszonyúan izgultam, mert csak másfél dalt tudtam rajta eljátszani. Később otthon rászántam sok éjszakát meg a vele járó hátfájást, és a Wikipediáról meg pár tutorial videó­ból megtanultam rendesen harmonikázni. Kamaszkoromtól majdnem húszéves koromig nagyrészt utcazenélésből éltem.

ELLE: És hogy láttad, hatott a játékod az emberekre?

Henri Gonzo: Itthon ritkán váltott ki valódi érzelmeket az emberekből, pedig akkoriban elég kicsi voltam, a harmonika meg óriási. Csíkos pólót és egy „Pál utcai” sapkát hordtam, ha játszottam. Néha megbüntettek. Aztán érettségi után kimentem Londonba, ott az utcazenélés már jobban megérte anyagilag. Csak ott volt rendesen konkurencia is, viszont lehetett taktikázni, hogy hol várható forgalom, vagy hogy hol milyen számokat és mikor érdemes játszani: például amikor Lou Reed elhunyt, akkor egy hétig játszottam a Perfect Dayt és Velvet Under­ground-számokat. Bőven voltak rosszabb napok is télen, amikor azért kellett még játszanom, hogy legalább a buszjegyrevalót megkeressem hazafelé. De az utcazenélés mellett tanultam meg kihozni a legjobbat magamból, mert amikor a Trafalgar Square alatt hallottam a közeledő cipőkopogásokat a kanyargós folyosón, tudtam, hogy a lehető legjobb formámat kell hoznom, és harminc másodpercem van rá, vagy aznap nem lesz mit enni.

ELLE: A Henri című, rólad szóló dokumentumfilmben mesélted, hogy 15 évesen elköltöztél otthonról és önállósodtál. Mi történt?

Henri Gonzo: Erről nem szívesen beszélek. Olyan drámákban és szegénységben éltünk, hogy mindennél jobban vágytam erre, türelmetlenül. Nagyjából tizenhárom éves korom után anyukám szerencsére már nem szólt bele abba, hogy mit csinálok, úgyhogy sokat csavaroghattam Budapest belvárosában.

ELLE: A vagabondlétnek mi a tanulsága? A „csak magamra számíthatok” törvénye?

Henri Gonzo: Ha csak magamra számíthattam volna, valószínűleg nem éltem volna túl. Közben néha a nagymamám is felkeresett, és voltak jóakaróim is, akiktől kaptam egy kis garzont, amit akkoriban használhattam, szóval azért ez nem egy „Út a vadonba”-sztori volt. A vagabond egy boldogan menekülő csavargó.

ELLE: „Én, azt hiszem, elég mélyről jövök, és akik mélyről jönnek, mint a mélytengeri halak, kicsit mások, kicsit szörnyek.” Ezt is a dokumentumfilmben mondod.

Henri Gonzo: Ez a gyerekkoromra vonatkozik. Nagyon sok rossz dolgot láttunk és éltünk át, és ez kihatással lett a személyiségfejlődésünkre. Szóval lakik bennem egy szörny, akit néha lehet irányítani, néha átveszi a kormányt… haha. Átvitt értelemben ez a zenénkre is vonatkozik: hogy amit csinálunk, nem látható a felszínen, mélyebben kell keresni, mert nem egy mainstream projekt.

ELLE: Mindent megvetsz, ami mainstream?

Henri Gonzo: Egyáltalán nem, csak azt nem szeretem, ha nincs benne önirónia. Ha elhiszik, hogy a népszerűség egyenlő azzal, hogy amit eladnak, az érték, és hogy az értéke akkora, amennyi pénzt hoz.

ELLE: Az utcazenélés mellett voltak hagyományos munkahelyeid is?

Henri Gonzo: Itthon dolgoztam bárzenészként, még kiskoromban apám latin jazz formációjában, később pedig alkalmazott grafikusi munkákat vállaltam. Angliában, amikor télen nem lehetett utcazenélni, dolgoztam a Fedexnél, virágboltban, a kávézókban pár napig bírtam, mert nem tudtam kezelni a kasszát, voltam postás, egy logisztikai központban pedig kamionokat pakoltam meg áruval. Amikor egyik nap még egy budapesti nagyszínpadon koncertezel, pár hét múlva pedig kamionokat pakolsz indiaiak közt kiközösítve, az rendesen lehúzza az egódat. Viszont szükségem volt ilyen élettapasztalatokra akkoriban, nem cserélném el azt az időszakot semmire. Sokat nevettem és sírtam ezen olykor.

ELLE: Megrendelésre vállalsz zeneszerzést?

Henri Gonzo: Jó sok reklámzenét írtam már, és egyre több a filmes megkeresésem is. A FOMO című magyar film zenéjét is szívesen vállaltam el Hartung Attila rendező barátomnak, amit aztán az utolsó pillanatban írtam meg egy repülőn Párizsból hazafelé. Kalandos meló volt a FOMO, de megérte, a film sok díjat nyert, és engem is jelöltek a Highlights of Hungaryn a filmzene miatt.

ELLE: Neked jellemzően mitől van FOMO-d?

Henri Gonzo: Olyan városban és olyan közegben élek, ami folyton ezt az érzetet generálja: kimeríthetetlenek az éjszakai programok, és ettől tényleg azt érzed, hogy ha nem mész, kimaradsz valami jóból.

ELLE: Ma már megfontoltabban mozogsz az éjszakában, mint korábban?

Henri Gonzo: Szeretném azt hinni, hogy igen, egyelőre viszont csak időszakos sikereket tudok felmutatni.

ELLE: Voltak tartósabb megcsúszások?

Henri Gonzo: Persze, voltak ámokfutások, de aztán mindig jött valami vagy valaki, és vége lett.

ELLE: A dalaidban viszont ritkán köszönnek vissza ezek az élmények vagy bármilyen személyesség. Miért?

Henri Gonzo: Tizenpár évesként még nem akartam akkori mély, személyes dolgokról írni – azokat pont, hogy felejteni akartam. A dalszövegekben inkább képi megfogalmazások voltak, kitaláltam dolgokat sirályokról meg utcákról, gyakran könyvekből vettem át sorokat. Most már felnőttünk, és rajta vagyunk az „életvonaton”, így bőven van saját tapasztalatunk és élményünk, amik megfogalmazódnak és dalszövegekké alakulnak, olykor tudat alatt vagy szimbólumok mögé rejtve.

ELLE: A Holdvilágos éjszakán lírai operettslágere hogyan került a repertoárotokba?

Henri Gonzo: Úgy emlékszem, anyukám sokat énekelte gyerekkoromban ezt a dalt, és szerettem. Egy időben Magyar Melankolikus Est című szólókoncerteket is tartottam, amiken ehhez is hasonló dalok feldolgozásait játszottam.

ELLE: Ha divat, akkor viszont francia, ha jól figyeltem a megnyilatkozásaidat. Mióta vagy ennyire képben a tervezőkkel?

Henri Gonzo: Gyerekkoromban is szerettem lapozgatni a divatlapokat. Azóta lett néhány brand és tervező, akiket követek. Kedvelem például Hedi Slimane-t, Alessandro Michelét, Anthony Vaccarellót és az Yves Saint Laurent-t, és van egy csomó kisebb brand, amiket szeretek, ilyen a spanyol Gimaguas, az amerikai Crap Eyewear, a szlovák Novesta, a francia Repetto és Bensimon, és itthon a Nanushka.

ELLE: Nem szűkös neked itthon a tér? Nem tervezed, hogy elköltözöl innen?

Henri Gonzo: Egyelőre nem, de praktikus okból: nem szívesen mondanék le arról a gyönyörű kertes házról, ahol most lakom. De lehet, hogy ez előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz, mert Magyarországon rengeteg ajtó zárva van az előtt, amit mi csinálunk, és ha ez nem változik meg, akkor ez hosszú távon egy nyílvessző lesz a semmibe. Ez pedig a végén még elhiteti velünk, hogy nincs is értelme annak, amit minden energiánkkal, szívből-lélekből csinálunk, egyre jobban.

ELLE: Mondjuk az életed már eddig is elég kalandos volt.

Henri Gonzo: Az biztos, és sokáig azt hittem, hogy ennek így is kell lennie, hogy hullámvasúton kell élni, mert a dráma a legjobb műfaj, és abból lehet inspirálódni. De mostanában annak örülök, ha nem történik semmi kiszámíthatatlan.

 

Patakfalvi Dóra

 

Az interjú az ELLE május-júniusi számában jelent meg

Fran Palermo Henri Gonzo koncert zene

Még több
Arcok