Emma Watson: Született feminista

Intelligens, bátor és játékos – Emma Watson a feminizmus új, friss arca. Lorraine Candy, az angol Elle főszerkesztője ott volt vele, amikor a lány a New York-i ENSZ-székházban tartott beszédével történelmet írt.

Emma Watson: Született feminista
2015.02.25. 17:08

Nedves és nyálkás az idő, az eső bármelyik pillanatban eleredhet, amikor Emma Watsonnal a New York-i Central Parkban egy padot keresünk, ahol leülhetnénk. Vasárnap ebédidő van, és a városban elég feszült a hangulat. A szürke felhők között, a fejünk fölött fáradhatatlanul köröznek a helikopterek, az utcákon pedig látványosan megnőtt a rendőrök száma. Ennek oka, hogy Obama elnököt várják ma ide, az ENSZ-csúcstalálkozóra. Ahogy sétálgatunk, Emmát minduntalan megállítják autogramért vagy fényképért, és én mindannyiszor elcsodálkozom azon a végtelen türelmen és udvariasságon, amivel minden alkalommal visszautasítja a kéréseket. Így legalább tudjuk folytatni az interjút.

24 órával korábban, a New York-i ENSZ-székházban Emmának remeg a keze, és eleinte a hangja is bizonytalan. Annyira izgul, hogy szolidaritásból én is az ülésem karfáját szorongatom, miközben nézem, ahogy felsétál a színpadra. „Ma elindítjuk a HeForShe című kampányt – kezdi. – Azért fordulok önökhöz, mert a segítségükre van szükségem. Véget akarunk vetni a nemek közötti egyenlőtlenségnek, és ehhez mindenkire szükségünk van.”

A színésznő, az ENSZ eddigi legfiatalabb jószolgálati nagykövete, lassan megleli a biztonságot. A beszéd, amit ő maga írt, egyre szenvedélyesebbé válik. „Nyolcéves koromban kezdtem el megkérdőjelezni a nemi szerepeken alapuló kijelentéseket: zavart, hogy dirigálósnak hívtak, mert én akartam rendezni a színdarabot, amit a szüleinknek előadtunk, miközben a fiúkat ugyanezért nem bántották. Amikor 14 éves voltam, bizonyos sajtótermékek elkezdtek szexuális tárgyként kezelni. 15 évesen a barátnőim sorra kimaradtak a sportcsapatból, ahova egyébként szerettek járni, mert nem akartak „túl izmosak” lenni. Amikor 18 évesen azt láttam, hogy a fiúismerőseim képtelenek kifejezni az érzéseiket, elhatároztam, hogy feminista leszek, és ez egészen egyszerűnek látszott” – folytatja.

Ban Ki Mun, az ENSZ főtitkára mosolyogva nézi Emmát, de az ENSZ mind a 700 VIP-vendégét a székéhez szegezi a Dior-ruhás, sötétre rúzsozott szájú, lófarkas, hipnotikus erejű fiatal nő. A levegő tele van várakozással. Ámuló tanúja vagyok, ahogy Emma Watson húsz perc alatt változást idéz elő mindenkiben. A beszéd végén a hallgatóság állva tapsol és éljenez. Aktivista született, és a feminizmus friss, új arca megenged magának egy apró mosolyt.

Később, a HeForShe kampány nyitó koktélpartiján az alig 165 centi magas Emmát megrohanják a gratulálók. Észre vesz a tömegben (kétszer találkoztunk már előtte: az Elle Style Awardon és 2009-ben, az első angol Elle-címlapja fotózásán), odajön hozzám, és átölel. Meglep az érzelemnyilvánítás az egyébként elég visszafogott Emmától. De ma este tele van energiával, feltüzelte a beszéd fogadtatása (ami egyébként 1,5 millió Twitter-felhasználóhoz jutott el). A #HeForShe hashtag tarol az egész világon, és olyan fontossá válik, hogy a Twitter kirakja a kezdőlapjára.

A sztori egy hétig uralja a világmédiát, a beszédet milliók osztják meg facebookon. Nekem is több barátom elküldte, és kérték, csináljak interjút Emma Watsonnal az ő és/vagy tinédzser lányuk kedvéért. Nem mondtam nekik, hogy az interjú már készül – valójában a beszélgetést és a címlapfotózást már egy nappal azután lefixáltuk, hogy augusztusban bejelentették: ő lesz az ENSZ nőjogokkal foglalkozó jószolgálati nagykövete. Milyen csodálatos – gondoltam –, hogy végre van egy új és friss arcunk, egy kíváncsi és okos fiatal nő, aki a feminizmusról beszél és inspirálja a fiatalokat.
Szeptember 21. vasárnap, New York, Central Park

„Évek óta várok erre – magyarázza Emma a nedves padon ülve. – Amikor befejeztem az egyetemet (angol irodalmat tanult a New York-i Brown egyetemen, májusban diplomázott), ürességet éreztem. Tudtam, hogy muszáj valamit csinálnom, valami mást, de nem tudtam, hogy mit. A hírnevet soha nem éreztem különösebben kellemesnek, érzelmileg elég sokat viaskodtam vele. Éreztem, hogy akkor van értelme, ha valamire felhasználom. És akkor találtam egy csatornát, amin keresztül más irányba tudom terelni, és ettől az egészet sokkal jobban tudom kezelni is. Ez olyasmi, amiben tényleg hiszek. Órákig tudnék beszélni róla.” És valóban: feminizmus, feministák, feminista művészek – órákig beszél róla.

„Szóval én a következőt gondolom – kezdi határozottan. – A feminizmus nem diktálni akar. Nem dogmatikus, és nem akar előírni semmit. Mi annyit teszünk, hogy megadjuk a választás lehetőségét. Ha indulni akarsz a miniszterelnöki székért, megteheted. Ha nem, az is nagyon jó, nem kötelező. Borotváld a hónaljadat, ha akarod, de ha nem akarod, akkor ne. Járj lapos sarkú cipőben, ha akarsz, de ha másnap magassarkút akarsz fölvenni, akkor vegyél azt! Ezek valójában lényegtelen és felszínes dolgok, és remélem, hogy az emberek nem ragadnak le ezeknél. Azt akarjuk, hogy a nőknek joguk legyen pontosan azt tenni, amit akarnak. Hogy hűek maradhassanak önmagukhoz, és meglegyen a lehetőségük a fejlődésre. A nőknek azt kellene érezniük, hogy szabadok. Nincs olyan, hogy tipikus feminista: sehol senki nem írja elő, hogy minek kell megfelelni.”

A találkozásunk előtt attól féltem, hogy amikor majd az interjút írom, nekem kell valahogy megadnom a hitelességet Emma szavainak. Felmerült bennem, hogy a színésznő egyszerűen csak a nevét adja egy ügyhoz, ahogy ezt sok híresség teszi. Ami egyébként nem is feltétlenül rossz, de ha az ember ott áll a mikrofon mögött, a nemek közötti egyenlőtlenség kényes problémájáról beszél, a közönség soraiban pedig a világ vezetői, köztiszteletben álló tudósok, pénzgyűjtők és döntéshozók ülnek, akkor ott nagyon tudni kell, miről beszélünk, mert különben egy életre hiteltelenné válunk. Tíz perccel a beszélgetésünk kezdete után már tudom, hogy nem is tévedhettem volna nagyobbat, amikor kételkedtem benne.

„Először azt hittem, be kell majd magolnom az összes statisztikát és kutatási eredményt, de aztán láttam, hogy ez nem lehetséges – magyarázza. – Sokkal nagyobb ereje van annak, ha a közönség érzi, mi a probléma lényege – ettől fognak hinni valakinek. És ebben segíthet az ismertség. Én nem vagyok se közgazdász, se politikus. Nem én vagyok az, aki a legtöbbet tudja a kérdésről, de alig várom, hogy tanulhassak róla.”

Mondom neki, azért látszott, hogy izgult. Felnevet. „Nagyon izgultam. Nem volt könnyű. Arra gondoltam: ezekkel az emberekkel fogok együtt ebédelni, vagy ők esznek meg engem? De aztán újra meg újra átolvastam a beszédemet és arra gondoltam: hiszek én mindebben? A válaszom pedig minden alkalommal az volt: igen. Remélem is, az emberek látták, hogy sebezhető vagyok. Remélem, hogy ez az egész csak emberibbé tett engem is.”

Az interjú folytatását az ELLE legfrissebb, márciusi számában olvashatják!

Még több
Arcok