A vége

2020.11.23. 10:12

Hogy egyszer vége lesz, azt jól tudjuk.  De vajon hogyan történik, és mit hagy maga után?  Erről írtak irodalmi rovatunk szerzői.

 

Tompa Andrea: Ebben (ebben???) fogok felnőni

Talán úgy születtem, hogy vártam, már anyám hasában is vártam a végét. Mert anyám is várta, és apám még annál is jobban, mert apám politikusabb alkat volt, anyám csak feminista, bár az sem volt kevés akkoriban. Aztán megszülettem, és amikor meglegyintett az értelem, a jó és rossz kezdett különválni, elkezdtem várni rá, erre a végre. Azok vettek körül, akik várták, és azok vettek körül a legszorosabban, akik igazán, bátran merték várni.

De egyáltalán, soha, soha nem látszott, hogy vége lesz. Hogyan? Hogy kellene egy véget megcsinálni? Hogy csinálná meg a Nagy Rendező? És honnan jön majd ez a jó kis vég? Jön a megmentő Nyugat? A belső ellenzék? A deus ex machina, nevezzük csodának?

Akkoriban sose beszéltünk a véghez vezető útról, mert a vég nem volt elérhető, sem elképzelhető. Úgy tűnt, ez a diktatúra örökké tart, már születésem előtt elkezdődött, és ebben (ebben???) fogok felnőni. Nem beszéltünk a véghez vezethető akármilyen távoli útról, a bejárható fényévekről, mert megfoghatatlan volt, és légnemű, mindenütt jelen lévő és sehol meg nem ragadható. A diktatúra természete – gáznemű anyag, nem tudod megragadni, mindent betölt.

A szép előttünk járók – nagyanyáink, nagyapáink, szüleink – semmit sem beszéltek el, hogy ért véget az a rossz, az embertelen, a gonosz hatalma, amiben addig éltek hosszú életük során, hogy jutottak el oda, hogy vége legyen valami borzalomnak, háború, nyomorok ezer arca. Volt, aki csak hallgatott, megbonthatatlanul, mint akinek elvették a szavát. El is vették, származása miatt ember voltát kérdőjelezte meg a század.

Így aztán nem tudtunk semmit az oda vezető útról. De a csodáról sem sokat. Ha nem a politikus emberi munkálkodás dönti meg azt a diktatúrát, ha nem a felelős polgár, akkor micsoda? A csoda, egyedül ez marad. De mi úgy általában ott és akkor kevéssé hittünk a csodában, még ha szemünk láttára történt is olykor, mert a csodára is rá kell szoktatni a szemet, különben nem látjuk. Efféle csoda-nem-látók voltunk.  (…)

 

 

Mucha Dorka: Csizma

Nagyanyám sírja mellett négy kis angyalka sorakozik, a halála óta anyám minden évben visz egyet. Nem tudom, honnan szerzi be, de mindig van nála, amikor halottak napja előtt pár nappal odamegyünk, hogy még elkerüljük a tömeget. Ilyenkor még senki sincs, masszív tisztítószerillat vár minket, és pár kósza művirág. Többet amúgy sem nagyon lehet otthagyni, nehogy zavarják a többi gyászolót a szűk helyen. A bazilika alagsorában nem igazi sírok, csak márványkockákba zárt urnák vannak. Szeretem azt képzelni, hogy nagyanyám nem nyugszik itt, hanem be van zárva ide. Anyám csak tördeli a kezét, nézi a márványlapot és az arany betűket rajta. Bólogat, köszörüli a torkát, de tudom, hogy nem fog semmit sem mondani. Rosszul érzem magam, mintha mondanom kellene valamit, pedig nem is. El­veszem tőle az idei angyalkát, hogy legyen mivel babrálnom.

Mint a vihar előtti csönd, olyan volt, amikor ők egy szobában voltak, mint a westernfilmekben, mindenki a ravaszon tartotta az ujját. Lassan állt össze a kép, hogy anyám milyen gyerek is volt számára: volt mire hivatkozni, ha éppen fáradt vagy rossz kedve volt, és ha hazaért, volt is kin levezetni a feszültséget. A legtávolabbi bentlakásos gimnázium, az a rengeteg nyár vidéken a rokonoknál. Nem mondta, hogy ne zavarjon, ne legyen útban, de még most is egyértelmű. Ne legyen útban, mint ezek a röhejes kis puttók, amiket idehordunk. (…)

 

 

 

Tompa Andrea, Szilasi László, Mucha Dorka és Kiss Tibor Noé írásait az Elle 2020. decemberi számában olvashatják.

ELLE 2020/12

irodalom vége

Még több
Aktuális