A kreativitás mint az ellenállás formája

Egy munkáscsaládból származó író elmeséli, hogyan küzdötte le a társadalmi akadályokat.

2020.09.10. 16:50

Én vagyok az első a családomban, aki egyetemre járt. Senkitől sem kaptam tanácsot arra nézve, hogy hova menjek, mit tanuljak, vagy milyen kurzusokra jelentkezzek. Szerettem olvasni, színjátszókörbe járni és indie klubokban táncolni. Kate Moss, Debbie Harry és Kathleen Hanna voltak a bálványaim, akiknek az élete a főváros neonfényeitől vibrált – ég és föld az észak-kelet-angliai Sunderlandhez képest, ahol a súlyos felhők szinte súrolták a 194-es busz tetejét. Prospektusokat rendeltem az összes londoni egyetemről és azokba jelentkeztem, amik a legjobban néztek ki a képeken. Elfogadták a jelentkezésem a King’s College-be; a nyílt napon egy másodéves diák vezetett körbe, aki leopárdmintás leggingset viselt és Camdenben bérelt lakást a barátaival, ami hihetetlenül menőnek tűnt. Anyukám és én az iskolától egy sarokra lévő kávézóban ültünk, a kávénkba potyogtak a könnyeink, mert az, hogy a King’s-re járjak elképzelhetetlennek tűnt, mégis épp erre készültem.

Nehéz volt az órákon a Beowulfra és a Mrs Dalloway-re figyelni, amikor előző éjjel 2-ig dolgoztam egy pubban. Amikor segélyekre pályázva tanácsadókkal kellett találkoznom, szégyenszemre minden kiadást erős piros tollal karikáztak be a bankszámlakivonatomon. Az volt a tapasztalatom, hogy sokkal nehezebben mozgok a világban, mint az évfolyamtársaim, akik szép cipőben és Moleskine jegyzetfüzetekkel jelentek meg az előadásokon, MacBookkal a táskájukban. Az önbarnítófoltos kezeimet az olcsó miniruhám zsebeibe mélyesztettem, rendetlennek és kaotikusnak éreztem magam. Hosszú időbe telt, mire rájöttem, hogy a könnyedség érzése a kiváltságos helyzettel jár, és ez nemcsak kevesebb anyagi korlátot jelent, de az arról való meggyőződést is, hogy a gondolataid értékesek és a hangod érdemes arra, hogy mások hallják. Nem ismertem fel, hogy azok a dolgok, amik miatt rosszul éreztem magam, egy igazságtalan rendszer velejárói. Azt hittem, hogy az összes rossz és keserűség belőlem származik.

Egyest kaptam az első házidolgozatomra, mert soha senki nem magyarázta el, hogyan épül fel egy tudományos esszé. Az első két évben nem szólaltam meg a szemináriumokon. Nehezen találtam a kapcsolatot a könyvekkel, amikről tanultunk, mert egyik sem tükrözte azt, ahogy én felnőttem és éltem. A barátaim nyaranta New Yorkban gyakornokoskodtak, az önéletrajzukat tökéletesítve ahhoz, hogy aztán kiadóknál vagy divatmagazinoknál kapjanak állást. Én még csak nem is gondoltam rá, hogy ez utóbbi olyan munka, amit én is csinálhatnék. Azóta megtanultam, hogy a munka világa arról szól, hogy tudod, mit akarsz, és képes is vagy kérni azt – ami viszont lehetetlen, ha a korábbi élményeidből azt tanultad meg, hogy a vágyaid nevetségesek, amiért annyival túlnőnek rajtad.

Az oktatási rendszerünkben nem egyenlők a lehetőségek.  A legfrissebb adatok szerint az Egyesült Királyság 24 legjobb egyetemén a hallgatóknak csupán 6,2%-a származik hátrányos helyzetű területekről. 2017-ben Oxfordba több diákot vettek fel az évente 39 000 fontba kerülő Westminster Schoolból, mint ahány fekete diákot. Theresa May Társadalmi Mobilitási Bizottságának – az állami testület célja, hogy ellenőrizze és előmozdítsa a társadalmi mobilitást – összes tagja lemondott 2017-ben, miután alig volt bizonyíték arra, hogy a célokért sikerült értelmezhető lépéseket tenni.

Az emberek még mindig a változásért küzdenek; kinevezték az Társadalmi Mobilitási Bizottság új, sokszínű tagjait, köztük olyanokkal, mint Sammy Wright, a sunderlandi Southmoor Akadémia igazgatóhelyettese, aki elkötelezett az iránt, hogy támogassa az észak-keleti diákok törekvéseit. „Rá kell vezetnünk a gyerekeket arra, hogy máshogy gondolkodjanak és másképp szemléljék a világot – mondja. – Az irodalom és a művészetek alapvetőek abban, hogy ezt tegyük, hiszen megengedik, hogy új lehetőségeket is megfontoljunk.” De a kreatív iparágakban még mindig hatalmasak az akadályok, és ez abból fakad, hogy a legtöbb lehetőség Londonban koncentrálódik, ahol az albérletek ára arcpirítóan magas. „Ez két nagy problémát is okoz a kreatív iparágakban. Az egyik, hogy kis merítésből kell megtalálnunk a legjobb jelölteket. A másik az eltérő gondolatok, hangok és tapasztalatok hiánya. És a kreativitásban ez a legnagyobb veszteség” – mondja Farrah Storr, a brit ELLE főszerkesztője, aki szintén a bizottság elnökségi tagja.

A Newhamben, London egyik legszegényebb kerületében működő Brampton Manor Akadémia nemrég azt ünnepelhette, hogy nőtt azon diákjainak a száma, akiket Oxbridge-be vettek fel – 2014-ben egy ilyen diák volt, legutóbb viszont már 41; a nagyrészük fekete, ázsiai vagy más etnikai kisebbségbe tartozott. A diverzitásra való törekvés fontos, de rámutat a tényre, hogy még mindig egyetértünk a hierarchia hagyományos fogalmaival. Nem utasítom el az elitoktatás hasznát, de elgondolkodtam azon, hogy milyen világot építhetnénk, ha lehetővé tennénk az írók és művészek következő generációjának, hogy a bátorítás talaján, ne pedig marginalizált helyzetből kelljen alkotniuk. Ahogy Sol Gamsu kutató, aki a Durham Egyetemen a hatalom és az egyenlőtlenség kérdéseivel foglalkozik, fogalmaz: „Meg kellene szabadulnunk attól az elképzeléstől, hogy az egyetemek valamiféle álompaloták, ahová csak a szerencsés kevesek juthatnak be.” Ő az elit intézményeket illető kulturális és gazdasági javak újraelosztását javasolja, és egy szabadabb, lokális oktatási rendszer kialakítását, „melybe az emberek többször be-és kiléphetnek az életük során.”

A diploma után kezdtem el írni és érezni, hogy van mondanivalóm. Beszélni akartam arról, ahogy az anyámat és a barátnőimet – mind erős, ragyogó eszű, munkásosztálybeli nők – nem védi semmi. Amikor a nagyapám meghalt, a rám hagyott megtakarítását egy kreatívírás mesterszakra költöttem. A munkámon keresztül elkezdtem kibogozni azt a disszonanciát és alkalmatlanság-érzést, ami lehúzott. Felhagytam azzal, hogy eltávolítsam magam a munkásidentitástól, és szembeszálltam a gondolattal, hogy az én élményeim jelentéktelenek lennének. A műveim akkor kezdtek értelmet nyerni, amikor arról kezdtem el írni, amit ismertem; a giroszosokról, a zálogházakról, a birkózóshowkról. A verseim és novelláim regénnyé duzzadtak, és végre kialakult a saját hangom.

A művészet és az irodalom erőt adott nekem, hogy a saját feltételeim szerint határozzam meg önmagam. Megtanítottak kritikusan, a saját kis, viharvert keretrendszeremen kívül gondolkodni, túl azokon a határokon, melyeket a világnézetem diktált. Az írás lehetővé tette számomra, hogy a bennem burjánzó szégyent és önutálatot a felszínre hozzam és megküzdjek velük.

 

Jessica Andrews

kreativitás munkásosztály művészet

Még több
Aktuális