„Én vagyok a társaság középpontja, de belül rettegek a bénító félelemtől, hogy egyedül halok meg”

„Rettegek, hogy egyedül halok meg, és hogy nem lesz senki, akivel megoszthatom az életem”

2020.08.25. 18:28

„Mondj egy újabb történetet.” Tavaly egy barátnőm csajos buliján ültem a bárban, amikor úgy mutatott be a barátainak – senkit sem ismertem – hogy én vagyok a vad csaj a fantasztikus szex sztorikkal. Az este további részét azzal töltöttem, hogy megnevettettem őket, mindenféle történetet meséltem zavarba ejtő befuccsolt randikról, drogos partikról és őrült külföldi utakról.

Mint egy komikus a színpadon, beleástam magam a repertoáromba. Szinte minden alkalommal ez történik, amikor találkozom a barátaim barátaival vagy egy nagy társasághoz csatlakozom egy partin vagy egy bárban. Ki nem mondott szerep a társasági körömben, hogy én vagyok a magabiztos, vagány nő, akitől azt várják, hogy olyan anekdotákat mesél, melyektől mindenkinek eláll a lélegzete.

Fárasztó, de eljátszom a szerepem, szórakoztatom a társaságot részletes beszámolókkal a kalandjaimról, az édeshármasról a konyhában, a nős férfival folytatott viszonyomról (nem vagyok rá büszke, de megtörtént) vagy megosztom velük a korábbi viszonyaim egyikének történetét.

Az is ismert rólam, hogy vadul független és magabiztos vagyok. Feltornáztam magam egy olyan munkában a ranglétrán, amit szeretek, úgy döntöttem, hogy egyedül élek és szeretek időt tölteni a saját társaságomban. Én fizetem a számláimat és meg tudom számolni egy kezemen, hogy hányszor kértem segítséget a szüleimtől az elmúlt 12 évben. Munkamániás vagyok és kiváló vagyok a munkámban.

Kívülről, mind az életben mind az online felületeken, úgy tűnik, hogy minden rendben van velem, de a fájdalmas igazság az, hogy belül rettegek – hogy egyedül halok meg, és nem lesz senki, akivel megoszthatom az életem.

A legtöbb ember, akit ismerek kapcsolatban él, ezért plusz nyomás nehezedik rám, hogy megmutassam mennyire fantasztikus a szingli élet, különösen, hogy most már a harmincas éveinkben járunk és a társadalom szerint, a harminc feletti nőknek „leszarom hozzáállása” és sikeres karrierje kell, hogy legyen, mert egyébként mit csinálunk az életünkkel?

Ne értsetek félre, a barátaim csodás emberek. Egyszerűen nem tudják, hogy akire ránéznek az a „személy” azt én alkottam meg, hogy megvédjem magam. Nem tudják, hogy a megdöbbentő sztorikat és a vad dolgokat – mint például, amikor mellbimbót villantottam a bárpultosnak egy italért (kettőt adott) – küzdési mechanizmusként használom. Fogalmuk sincs, hogy a függetlenségem ellenére, semmi másra nem vágyom csak, hogy valakivel megosszak mindent.

Az emberek az én koromban életük második szakaszába lépnek, megházasodnak, gyereket szülnek, házat vásárolnak, a nyugdíjas éveikre gyűjtenek és megállapodnak. Miközben egy részem imádja az életem, a szabadságot, különösen a munkámat, van ez a visszatérő kétség érzése a gyomromban, ami azt mondja, hogy valamiről lemaradok. Hogy ha nem sietek, túl késő lesz.

Féltékenységet is érzek, ahányszor meglátom a barátaim fotóit az Instagramon, ahogy esküvőkre mennek, vagy jól szórakoznak a közös nyaralásokon. A közösségi média maga lehet az ördög. Vágyom arra a kapcsolatra, ami nekik meg van, egy vállra, amire rátámaszkodhatok, a Netflix estékre, de ezt soha senki nem képzelné rólam. Ettől az egésztől hihetetlenül magányosnak érzem magam.

Szinte minden nap elfog a pánik attól a gondolattól, hogy ahogy öregszünk és eltávolodunk egymástól, a barátaim fontossági sorrendje megváltozik.

A fejemben a hang azt suttogja, hogy alapvetően nem vagyok szerethető és mindenki tovább fog lépni, amíg nekem nem marad semmi más csak a remek történetek, hogy a társaságom legyen. Mivel nem akarok gyerekeket, ezért nem sok választ majd el attól, hogy egy nyugdíjas otthonba kerüljek, ahol hónapok telnek el anélkül, hogy bárki is meglátogatna. Ha erre gondolok, levegőt sem kapok.

Még pánikrohamaim is szoktak lenni emiatt, ami azért rosszabb, mert szorongástól szenvedek, de úgy érzem, senkinek sem mondhatom el. Mert ha hangosan kimondom, még valóra válik. Ez nem vicces és bizonyára nem ez az, amit a csapat „udvari bolondjától” bárki is hallani akar.

A másik alternatíva a rendkívül szórakoztató történetmesélő nő helyett, aki úgy tűnik teljesen magabiztos a bőrben és boldog az életével – amilyen én vagyok online és idegenek között – az egy olyan valaki, akire szánalommal néznek. Én nem akarom, hogy szánakozzanak rajtam.

Inkább előveszem a szórakoztató komédiást és folytatom a műsort, és némán reménykedem abban, hogy egy nap majd találkozom valakivel én is.

egyedül élet magány szerelem szingli társ

Még több
Aktuális