Az élet, a világmindenség meg minden

Szemérmes nemzet vagyunk. Vannak dolgok, amelyekről nem illik beszélnünk. Aztán vannak olyanok, amelyekről nem erkölcsös. Más dolgokról – amelyek egyébként csupán jelképek – törvény tiltja a beszélgetést. Így aztán tele vagyunk kibeszéletlen ügyekkel. A művészetről például picit égnek emelt tekintettel illik nálunk beszélni. És nem illik megkérdezni, mennyibe kerül, és megéri-e nekünk. Azt sem, miből él a művész, és ki mondja meg, mit tekintünk művészetnek.

2015.03.20. 18:50
Katt a galériára!
10 fotó

Az élet, a világmindenség meg minden

1 of 10
2 of 10
3 of 10
4 of 10
5 of 10
6 of 10
7 of 10
8 of 10
9 of 10
10 of 10

  2 of 10
Az élet, a világmindenség meg minden


  3 of 10
Az élet, a világmindenség meg minden


  4 of 10
Az élet, a világmindenség meg minden


  5 of 10
Az élet, a világmindenség meg minden


  6 of 10
Az élet, a világmindenség meg minden


  7 of 10
Az élet, a világmindenség meg minden


  8 of 10
Az élet, a világmindenség meg minden


  9 of 10
Az élet, a világmindenség meg minden


  10 of 10
Az élet, a világmindenség meg minden


A művészet szent lugasa

Miközben hangosan kárálunk, hogy a kultúra – különösen a nyugati! – hanyatlik, szemérmesen kerüljük azokat a gondolatokat, amelyek belerondítanának a művészet szent lugasába. Így aztán nem nagyon beszélgetünk a művészeti piac természetéről. Kivéve természetesen, ha valamilyen LEGről vagy TOPLISTÁról van szó. Valamiért úgy gondoljuk, hogy a rekordok olyan tárgyszerű valamik. Mert mi is következik abból, ha egy regényből 100 millió példánynál is többet adnak el, és a megfilmesítés jogáért 5 millió dollárt fizetnek? Semmi. Legföljebb annyi, hogy tetszik. Vagy nem. EL James rajongói – hiszen A szürke ötven árnyalatáról van szó –úgy gondolják, az adatok bizonyító erejűek: EL James korunk jelentős írója. Aki nem tartozik az árnyalatok célcsoportjába, érthető módon fikázza. És ne gondold, hogy ez könnyedén megválaszolható azzal, hogy a populáris művészet fogyasztói lájkolnak, a magasművészet védelmezői meg diszlájkolnak. Ezek a fogalmak már akkor is használhatatlanok voltak, amikor még magabiztosan használtuk őket. A tömegkommunikáció megjelenésével – és ne feledjük, a múlt század húszas éveiben már rádióztak – egy kicsit minden felborult. Egymástól nagyon különböző emberek hallgatták, később nézték ugyanazokat a tartalmakat. Az egyik így értelmezte, a másik úgy. A világháló megjelenésével pedig minden nagyon felborult. Sokan azt jósolták, hogy ez lesz majd a szép világ, mert míg a tévé mindenkinek ugyanazt löki az orra alá, a hálón mindenki megtalálja a számára fontosat. Lassan kezdünk rájönni, hogy fogalmunk sincs róla, mi az a Fontos, amit szeretnénk megtalálni. A Fontos, az Élet, a Világmindenség meg minden keresése közben hihetetlenül gyorsan – és alapjainkban – változtunk meg. Kattintgatunk összevissza, mert a tartalmak nincsenek felcímkézve. Egy kattintásnyira vagy Mozarttól és a slam poetrytől, a lakodalmas zenétől és az akcióművészettől, a reneszánsz freskóktól és Viktor Pelevin regényeitől. Korábban még büszkén mondtad: „sorozatot nem nézek”. Szóval nem nézed A trónok harcát? A Terápiát sem? A ponyvát nem ismered fel a borítójáról, a művészfilm sem csak art mozikban elérhető. Kattintottál Uhrin Benedekre – nemrég halt meg -, miközben ő valahol egy csöndes faluban a Rebekával haknizott?

A művészeti piac rengeteg apró piaci szegmensre esett szét, ráadásul közben a művek száma is mérhetetlen sebességgel gyarapodott. Ha van egy okostelefonod, fotózhatsz, filmet forgathatsz. Ahhoz, hogy közzé tedd háromkötetes regényed, nincs szükség kiadóra, nyomdára. Ecset és vászon nélkül is alkothatsz digitálisan, és a műveidet azzal a lendülettel feltolhatod egy webshopra, ahol online vásárolhat belőle bárki nyomatot – tetszés szerinti méretben. És már nem is vagyunk olyan biztosak benne, hogy a Mű az olyan valami, amiben ott rejlik a kimondhatatlan, mágikus és örökkévaló hogyismondják.

A művész és a marketing

A művész – s nem kevésbé a zsűri – gondban van. Hát ha még a minden hájjal megkent marketológusok sem tudják pontosan megmondani, hogy egy-egy terméknek, szolgáltatásnak mi a célcsoportja, honnan is tudhatná egy csipkés vagy csípős lelkű alkotó, kinek is alkot? Márpedig a foglalkozását hivatásszerűen űző művésznek ugyanúgy ki kell köhögnie a csökkentett rezsijét, mint bármelyikünknek. Fel kell mérnie, hogyan piacosítható a műve, produkciója. Tehát például azt, hogy a tágas kereskedelmi piacra termel-e, vagy inkább a mecénásoknak, esetleg a művészeti gourmet-knak. Az első esetben ugyanis fel kell mérnie a fizetőképes keresletet, ismernie kell a fogyasztói csoportok szemléletét, gondolkodásmódját, fogyasztóinak divatjait, félelmeit, vágyait. A második változat sem egyszerűbb. Mert sok a művész és kevés a mecénás. A legjobb mecénás nálunk természetesen az állam. Ez ugye azt jelenti, hogy a mi pénzünkből, az adófizetők pénzéből a mindenkori hatalom osztogat. Annak, akinek akar. Van, amikor a hatalom úgy gondolja, hogy az ő tévedhetetlen ízlése a mérce, ezért erős felhatalmazása van arra, hogy akár kerti törpéket, falvédőket, diadalíveket, himnuszokat is rendeljen a nemzet üdvére. Ebben az esetben a művésznek így vagy úgy, de el kell nyernie a hatalom jóindulatát. Van, amikor az édes hatalom külön testületeket, intézményeket, zsűriket hoz létre, és lemond javukra a mecenatúra vonzó, de terhes gyakorlásáról. Valamirevaló művész tudja, hogy ez esetben a tiszteletre méltó testületek jóindulata nélkül túró van, de nem támogatás vagy megrendelés. A művészeti ínyencek piacának meghódítása lassú, fáradságos munka, hiszen ahhoz, hogy a mű eladható legyen, magát a művészt mint márkát kell felépíteni. Ennek a kicsiny, de értékes piaci szegletnek kulcsfigurái a megmondók. Kritikusok, kurátorok, szakírók és társaik. Hogy őket mivel lehet megnyerni? Ez is egyfajta művészet…

A cikk folytatását az ELLE aktuális, áprilisi számában olvashatják!

festmény filmek fogyasztás kultúra műgyűjtő művész művészet popkultúra réz andrás

Még több
Test-Lélek