30 vagyok, és nincsen tervem

Nem a túlélésért küzdenek, hanem az önmegvalósításért. Magyarországon egy szűk réteg tagjai, a nagyvárosi harmincas fiatalok azok, akik elutasítják a klasszikus értelemben vett felnőtté válást, a házasság-gyerekek-letelepedés hármasát. Hosszú távú döntések helyett úgy élnek, mint az egyetemi éveik alatt.

30 vagyok, és nincsen tervem
2015.03.20. 18:50

Harmincegy éves vagyok, mire ez a cikk megjelenik, két gyerek anyukája. Szabadúszok, számlázok, írok ide-oda, néha összejön egy nagy projekt, ha nem, akkor a kisebbekre koncentrálok. Megjelent egy regényem, kiadás előtt áll a második, de fogalmam sincs, hogy jövőre ilyenkor éppen hol fogunk élni, és mit fogok csinálni.

Előkerestem a gimiben írt naplóimat, és a dátum szerint másodikos voltam, amikor a bizonyítványosztás után felvázoltam a tervezett életem. Modelleket vágtam ki az akkori divatmagazinokból, beleragasztottam a kockás füzetbe és mellé írtam, hogy „így fogok kinézni”. Úgy terveztem, hogy Hollywoodban az épp aktuális filmsztárral élek (aki azóta drogtúladagolásban meghalt), partikra járok és a legnagyobb filmek történeteit gyártom. A harmincadik születésnapomnál ért véget a tervezgetésem, az volt az akkori lélektani határ, a felnőtté válásé és a megöregedésé. Gimnáziumban a harminc felért egy nyugdíjba vonulással.

Most már viccesnek tűnik a középiskolás naplóm, de valóban jellemző az, hogy a harmincat az emberek nagy része határvonalként éli meg. Sokakban úgy érzik, hogy ekkor kell meghozniuk azokat a döntéseket, amelyek az egész jövendőbeli életüket meghatározzák. „Most kell bizonyítani, most kell nagyot alkotni, most kell társat találni, gyereket szülni.” Ott az általános aggódás, hogy „jaj, le ne késsek valamiről.”

(Fotó: Riccardo Tinelli)

Apáddal aggódunk!

Több szekrénnyi ruha, több tucat cipő hever szanaszét egy belvárosi albérletben. Koncertbelépők, színházjegyek a komódon, boarding pass és matricák a bőröndön. Jóga szőnyeg és egy elhízott macska a kanapén. „Chanel, takarodj, mars a helyedre!” – zavarja el barátnőm az éppen vedlő házikedvencét, és a helyére én ülök.

Tizennyolc éves korunkban a törvény csinál belőlünk felnőtteket, harmincéves korunkban a környezetünk, a társadalom, szüleink és a saját elvárásaink. Ha nem teljesítünk, akkor jön a pánik. Egy szlovák kortárs képzőművész, Ivana Satekova „Harminc vagyok és nincs tervem” című kiállítása óriási visszhangot kapott. Saját ismerősi körét monitorozta, főleg azt, hogyan küzdenek meg a társadalmi nyomással. Az ő harmincas ismerősei, kiállításának szereplői nem hajlandók azzal foglalkozni, hogy egyszer ők is megöregszenek majd, ehelyett mesterséges világok mögé bújnak, arra spórolnak, hogy rövid, intenzív élményeink legyenek, Ázsiába utaznak spirituálisan feltöltődni, ezoterikus meditációs nyaralásokon vernek el sok pénzt, abban bízva, hogy az átdrogozott napok Buddhát nem zavarják majd. Szabadúszók, nem fizetnek a nyugdíjkasszába, és nem alapozzák meg a jövőjüket, mert az messze van, és őket még nem érinti.

Ezeknek a fiatal felnőtteknek a társadalmi tényezők is kedveznek. Sokkal többen jártak egyetemre, mint az előző generáció tagjai közül, szakokat váltogatnak, és “csúszok egy évet Erasmus miatt” önigazoláat ismételgetik. A diák nem képes megfelelni a munkaerőpiac követelményeinek, ezt látva még tovább tanul, amivel még inkább kitolja a pályakezdést. A huszas évek végen friss diplomásnak lenni általános jelenség. Ezek a felnőtt kamaszok gyakran az önbizalomhiány miatt, az önállóságtól félve konzerválják a gyermeki létüket, mert az biztonságos és ismerős számukra.

Inkább menjen férjhez

Persze számos példa létezik a motivált harmincasokra is. Zgut Edit külpolitikai újságíró tudatosan mozog egy főként férfiak dominálta világban. „Kezdő újságíróként előfordult, hogy zavarba jöttem a nőiességemtől: férfias zakót húztam, összefogtam a hosszú szőke hajamat, hogy véletlenül se a külsőmre figyeljenek, hanem a mondandómra, de idővel feloldódtak a görcseim” – mondja, és hozzáteszi: „A húszas éveimben mindent felülírt a szakma, nagyon sokat dolgoztam azért, hogy külpolitikai újságíró lehessek, itt nem lehet hátra dőlni, folyamatosan fejlődnöm kell. Lassan beérnek az erőfeszítések, és most harminc felett egyre fontosabbak a magánéleti sarokpontok is” – mondja. Tudatos, eltökélt nőként ő is megkapja a „jó tanácsokat”, volt olyan olvasó, aki a bevándorláspolitikai vagy török választási cikkel kapcsolatos hozzászólásában arra bíztatta, hogy okoskodás helyett menjen férjhez és szüljön végre gyerekeket.”

Szinte nincs olyan baráti beszélgetés, ahol ne jönne elő a „meg kell találnom önmagam” frázis. Mindenki izgalmasabb munkát szeretne és pörgősebb életet. Nem véletlen, hogy a harmincasok a tüntetések kemény magját alkotják, mint ahogy az sem, hogy tömegesen terapeutához, coachhoz és önismereti tanfolyamokra járnak. Sok közöttük a hangulatjavító gyógyszert használó, a depressziós és az alkoholista. Az utóbbit leginkább lecsúszott, korosodó, igénytelen férfiakkal asszociáljuk, de a nagyvárosi, harmicas nők körében ugyanúgy jelen van. A romkocsmázás, az aktív éjszakai élet során literszámra elfogyasztott alkohol sok esetben függőséget okoz. A magyar származású Frank Furedi szociológus szerint mindezért nem lehet a társadalmat, a gazdaságot vagy a magas ingatlanárakat hibáztatni, hiszen a 20. század eseményeit és életszínvonalát tekintve egyértelmű, hogy ma nagyobb jólétben és biztonságban él a nyugati világ, mint valaha. Furedi szerint a felnőtté válástól való félelem a legerősebb mozgatórugó. Ezek a fiatalok meg vannak rémülve attól, hogy felnőttként nézzenek magukra, mert semmi jót nem találnak benne. „Olyan társadalomban élünk, ahol az emberek félnek a jövőtől és attól, hogy kockázatos döntéseket hozzanak” – mondja.

A múltkoriban meglátogatott az egyik barátnőm, leült a kanapéra, én kávéval és üdítővel kínáltam, mikor közbeszólt, hogy bontsunk már fel egy üveg bort. Mindezt csütörtok délután kettőkor. Míg válogattam a palackok közt, idegesen rámszólt, „mindegy, hogy melyik, hozd már!” Aztán töltött magának, egymás után kétszer, és hátradőlt a kanapén. A keze ekkor már nem remegett. Egy másik ismerősöm épp az „ön- és munkakeresés” időszakát élte úgy, hogy közel egy hétig nem mozdult ki a lakásból. Pizzát rendelt, pizsamában téblábolt és a neten lógott. Frusztrált volt, megkeseredett és minden motivációját elvesztette harminckét évesen.

Néhány szakember mindezt negatív jelenségként kezeli, mások szerint viszont csak arról van szó, hogy a kitolódott döntések a kitolódott átlagéletkor miatt alakulnak így. Ma egy ötvenéves nő fitt, sportol, lehetősége van a munkájában kiteljesedni, miközben pár évtizeddel ezelőtt kendős néni volt, aki már leszámolt az életével. Egy szingli harmincas nő húsz éve vénylánynak számított, manapság élete elején járó fiatalnak. Ma már szinte mindegy, mikor kezdünk karriert építeni, társat találni, letelepedni.

Semmi sem állandó

Ughy Szabina költő, a Pesti nő bloggere. Szabadúszóként dolgozik, vállalva ezzel azt, hogy állandó létbizonytalanságban él. Egy Veszprém megyei faluból származik, ahová a mai napig hazajár. „Látom, hogy a volt osztálytársaim és barátaim, már akik a faluban maradtak, egészen más értékrend szerint élnek. Nekik még mindig, mint alapvetően az én szüleim generációjának is, a ház – kocsi – gyerek hármas az életcél. Én nem bírnék már így élni, bejárni egy nyolcórás munkahelyre, törleszteni a lakáshitelt. Nem a tárgyakban keresem a boldogságot, hanem tapasztalatokban, élményekben és az alkotásban. Életszakaszokban gondolkodom, mert mostanra vált valódi, megélt élettapasztalattá az a közhely, hogy az öröknek hitt dolgok is elmúlnak egyszer, és ezért az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy elfogadom a változást. Nagyon sokat tanultam az utazásaimból, mert úgy érzem, hogy az utazásban nagyon koncentráltan van jelen az, amit mi generációnk keres: a felfedezés, a spontánság, az intenzív jelenlét” – vallja Szabina.

Mi vagyunk az a generáció, akit pofon vágtak azzal, hogy semmi sem állandó. Nem létezik olyan, hogy egész életre szóló foglalkozás, pár évenként úgyis minden megváltozik. Hiába tanulunk öt éven át egyetemen, a jövőbeli szakmák jelentős része még nem is létezik. Szociális média menedzser lett a környezetmérnök barátnőmből, egy másik mindig jeles éltanuló középvezetőként dolgozik és BKV-val utazik, és a nagy spíler, hanyag és bukdácsoló osztálytárs pedig egy politikai párt választási plakátjairól mosolyog ránk. Nagy különbség ez ahhoz képest, hogy szüleink generációja a mi korunkban még úgy látta, hogy húsz-harminc éven át ugyanazon a munkahelyen fog dolgozni, ugyanazt az útvonalat teszi meg nap, mint nap és a boltban kétféle felvágott közül választhat. Az ő idejükben még az is adott volt, hogy mi ellen kell lázadni. A Pán Péter generáció nem akarja szülei mintáját követni.

Még több
Test-Lélek