Elle Young Talent: Szabó Tamás

Végre vasárnap

Elle Young Talent: Szabó Tamás
2012.08.13. 13:43

Folknak hívták, és a világ legjelentősebb cégének kutatórészlegét vezette.

Felhágott egy kis dombra, amely mögött lágy lankák sorjáztak. Az egyik oldalában apró kunyhó feketéllett.

Folk visszanézett a térkapu felé, melyben vibrált, rezgett és zümmögött a levegő. Érezte a feje fölött tornyosuló két vérvörös hold súlyát. Teste egy kissé nehezebbnek tűnt, de hála a vitaminoknak, a tai chinek és a több tucat izomerősítő műtétnek, ez nem jelentett gondot a mozgásban. Megindult a kunyhó felé. Arcát lágy, porszagú szellő paskolta. Vasárnap volt. Őt pedig Folknak hívták, és ő volt az első ember a bolygón.

 

Csodagyerekként indult, de még így is három évtizedébe telt, míg megérkezett ide. Akkoriban kezdte iskoláit, amikor a nagy cégbirodalmak szó szerint az égig szöktek. Apple bázis a Vénuszon. A Toyota marsi expedíciója. Mercedes napkollektortelep az ionszférában. Mindenki ezektől a tőkeerős, diadalmas vállalkozásoktól várta a csillagközi kirajzást, azt, hogy az emberiség végre meghódítja az űrt. Odalenn, a poros, kifáradt és teleszemetelt bolygón a helyi kormányoknak leáldozott, a nagypolitika a végnapjait élte. A technikai fejlődés oly mértékben elválasztotta az egyént a mindennapoktól, hogy a hagyományos életmodellek és élettartozékok − család, rokonok, barátok, pártok, szekták, vallások – szép lassan feledésbe merültek. Kimentek a divatból. Folk volt az utolsók egyike, aki nosztalgiával és megbocsátó szeretettel gondolt azokra, akik felnevelték. Tizenhat volt és a MIT-re járt, amikor az anyja hidrogénhajtású Fordjába belerohant egy automata teherszállító egység. Valami navigációs probléma volt a gép szoftverével. Nem frissült a tűzfala. A központi SQL szerverrel kihagyott egy másodpercre a kommunikáció. Folk apja a temetés után napokig csak fel-alá járkált Los Angeles-i házukban − akár egy félőrült bengáli tigris a rácsok mögött. Aztán fogta magát, és egy szó nélkül elutazott. Mint később kiderült, egyenesen a New York-i Google csészealjhoz tartott. A kétezer méter magasan lebegő szálloda tetőéttermében megebédelt, aztán egy gyönyörű tigrisugrással átvetette magát a korláton.

 

A kunyhót rozoga, szélmarta fadarabokból ácsolták. Ahogy közeledett felé, megérezte a tetején feketéllő vascsőből előkanyargó füst savanyú szagát. Volt még egy kis ablaka is, melybe maréknyi homokot szórt a szél, és egy ajtó, mely résnyire nyitva nyekergett zsanérján. Folk jó tíz méterre az ajtótól megállt, és hosszan fürkészte az épületet. Igyekezett minden részletét az emlékezetébe vésni, bár nem volt benne biztos, hogy nem a saját képzeletének és vágyainak szüleménye-e az, amit lát.

 

Az egyetem elvégzése után Folk állásajánlatok tucatjai közt válogathatott. Fiatal volt, jóképű és zseni. Mintegy mellékesen az utolsó tanévben korszerűsítette és szabadalmaztatta az óceáni algatelepeket gondozó Mitsubishi önjárók programozását. A véletlenszerűséget kombinálta az egyetem parkjában megfigyelt vöröshangyák mozgáskoordinációjával. A fejlesztésért kapott pénzből szobatársával, Alan Birkkel megalapította a később legendásan hatalmasra növő Joob Companyt. Amikor pénzügyi asszisztenst kerestek Birk mellé, az első jelentkező, aki behívtak interjúra, Miriam volt. Folk azonnal beleszeretett, és két hónappal később felségül vette. Akkor már a térugrás elméletén dolgozott, de csak estéként, munka után, hobbiból. Miriam egy személyben volt barát, feleség és testvér. Nemcsak otthont teremtett neki, hanem érdeklődő, kíváncsi lényével ösztönző motorja lett Folk kutatásainak. Ennek hamar beért az eredménye − a Joob Co. első nagy dobása a vénuszi bányatelep levegőellátásnak biztosítása volt. Birk szerezte a projektet, de természetesen Folk jött rá, hogy a levegő utánpótlását legegyszerűbben a Földről indított transzferűrhajók oldhatják meg, melyekben speciális, kaukázusi zuzmótelepeket kell létesíteni egy külső üveghéj alatt. A kéthónapos út során keletkező, friss, szinte hegyvidéki oxigén hosszú ideig elegendő tartalékot jelenthet a vénuszi Steve Jobs-bázis bányászkolóniáinak.

 

Csak egy kunyhó volt. Négy fal, tető, ajtó, ablak. Csak oda kellett mennie, és kinyitnia az ajtót. Mégis, úgy tűnt számára, ez a tíz méter legalább tíz évig tart. A térdére kötött láthatatlan koloncok mintha egyenesen a bolygó középpontja felé húzták volna. A holdak, melyek ikertestvérekként bámulták őt, szinte a vállát nyomták. A kilincshez nyúlt, és még a kesztyűn át is érezte hidegét. Kopott, sárgaréz kilincs volt. De nem csak egy kilincs. A minden titkok nyitja.

 

Folk a második gyermeke szültésekor hagyta ott a Joobot. Addigra Birkkel is megromlott a kapcsolata. Nem értettek egyet a projektválasztásoknál. Akkor már a nagy cégek sorba álltak megbízásaikkal ajtajuknál. Folk az intellektuális kihívásokat kereste, morális felhangokkal. Óceáni erőmű-árokrendszerek tervezése? Nem. Biomechanikus végtagok programozása? Igen. Elutasította a Johnson & Johnsont, amikor a fiatalító chipek ötletével jöttek el hozzájuk, de igent mondott egy japán étteremlánc tulajdonosainak, akik robotszakácsokat akartak gyártatni. Birköt csak a pénz érdekelte.

Szakításuk után Folk a családjának és a térelméletnek élt. Utóbbinál szegény Miriam adta a lökést. Az asszony az utolsó együtt töltött évük során filozófiával kezdett foglalkozni. Egy este, miután lefektette a gyerekeket, részleteket olvasott fel Folknak Nietzsche írásaiból, többek közt az örök visszatérésről szóló szöveget. Nietzsche itt azt sejteti, hogy az ember élete folyamatosan ismétlődik az idő homályos és rettenetes távlataiban. Folknak akkor beugrott egy másik olvasmányélmény, Borgestől, aki továbbviszi ezt a gondolatot. Ő azt írja, hogy az atomok permutációja és kombinációja révén, figyelembe véve, hogy az idő végtelen, valóban lehetséges kell hogy legyen az, hogy a világegyetem kezdete óta számtalanszor leéltük már életünket. Érezte, ezzel kell tovább mennie.

Egy tavaszi napon Miriam elsétált a gyógyszertárig, hogy köhögéscsillapítót vegyen Abelnek, a hároméves fiuknak. Hazafelé megtámadták, és kirabolták. Ellenállt, ezért a tolvaj megszúrta. A napfényes járdán vérzett el.

 

A kunyhó belseje egyetlen helyiségből állt. Egy kis asztal volt középen, mellette két szék. Folk óvatosan kihúzta az egyik széket, majd letelepedett rá. A fa – mert fának kellett lennie kinézete alapján – nagyot reccsent súlya alatt.

Jobbra tőle vastűzhely, négyszögletű, megpörkölődött tömb árasztotta a langyos meleget.

Folk hátradőlt a széken, elernyedt, és csak bámulta a szobácska túlsó felében lévő ágyat.

 

Az árvák hamarosan, földöntúli természetességgel követték anyjukat. Folk még fel sem ocsúdott az izzó fájdalomból, amikor a kislánynál agydaganatot diagnosztizáltak. A végsőkig küzdöttek mind a ketten, ám az összes szövetségesük, mindenki, még a memóriaegységeket beültető professzorok is tehetetlenek voltak. Folk az utolsó napig bízott a csodában, miközben fogta az elgyötört, lesoványodott gyermekkezet.

A temetés után rá kellett döbbennie, hogy időközben csődbe ment. A pénze, melyet az elképzelhetetlenül sikeres jENga nevű közösségi hálózat részvényeibe fektetett, egy hirtelen jött tőzsdei bukás, egy irtózatos összeomlás után teljesen elúszott. Fel kellett adnia addigi életszínvonalát, és a háztól is meg kellett válnia, ahol oly boldog éveket töltött.

A költözés forgatagában volt egy negyedóra, amikor senki nem figyelt Abelre, így történhetett, hogy kiszaladt az elgurult labdája elé az útra – egyenesen egy száztízzel repesztő légmotoros elé.

Folk összeomlott. Szanatóriumba került, ahol folyton fájdalomcsillapítókért könyörgött, noha fizikai betegsége nem volt. Az orvosok tehetetlenül álltak a jelenség előtt, de akkor sem tudtak diagnosztizálni semmit, amikor a haja hullani kezdett, és a bőrén megjelentek azok a szörnyű, nyílt sebre emlékeztető fekélyek. Frankenstein-szindrómának nevezték el a betegségét, és kíváncsian vártak, mi lesz a vége. Folk pedig csak feküdt fehér ágyán, a plafont bámulta, és a térugrásról és Nietzschéről elmélkedett.

 

Az ágy alacsony, deszkákból ácsolt alkotmány volt, vékony takarókkal, két, nem túl vastag párnával. A takaró alatt csenevész, szinte gyereknyi öregember feküdt. Sárga, cserzett bőre miatt nem lehet megítélni a pontos korát, és az arcából előcsillogó fekete szemek még inkább megzavarták az összképet.

Percekig nem szóltak, aztán az öreg felemelte kezét, intett, mint aki jóváhagy valamit.

− Haldoklom – mondta rekedten.

Folk nem szólt.

− Most, hogy itt vagy – folytatta az öreg – most már meghalhatok. Most már nincs köztünk különbség. – Ezen eltűnődött, kissé megemelte magát, félkönyékre támaszkodva. Álla remegett az erőfeszítéstől. Bólintott, majd határozottan leszögezte: − Ideje meghalnom.

 

Egy évvel később a betegség oly gyorsan oszlott el Folk testéről, ahogy annak idején megtámadta. A sebek helyén piros csíkok maradtak csupán, haja kiserkent. Nagyjából ekkorra a térugrás technikai megvalósítása is összeállt benne. Visszament Birkhöz és elmondta, min akar dolgozni. A beszélgetés, melyet később annyi film és színdarab feldogozott, elvezetett a világegyetem meghódításhoz. Ők maguk nem rekonstruálták soha, mit mondott Folk, de tény, hogy Birk azonnal visszavette a céghez, és korlátlan anyagi keretet biztosított a kutatásához. Még így is három évbe telt, mire a gép elkészült.

 

− Hogy csináltad? – kérdezte az öregember kíváncsian. – Hogy jutottál ide?

Folk megköszörülte a torkát, majd az ölébe pihenő két kezére, e dolgos, bonyolult, és gyönyörű szerkezetekre pillantott.

− Nietzsche adta az ötlet – kezdte.

−Áh, Nietzsche! – mosolyodott el az öreg. − Utáltam őt.

 

Az első próbát a Holdon végezték. Folk volt a tesztelő, és mindenki azt gondolta, titkolt halálvágy űzi, amikor a földi laborban belépett a remegő, fodrozódó levegőbe, hogy egy pillanattal később a Dédalus-kráter közepén jelenjen meg szkafanderes alakja. A közvetítőteremben, és szerte a Földön egyetlen ujjongó, elragadtatott kiáltás szakadt ki a feszülten figyelő emberekből. A holdbázisokon az emberek tomboltak. A Vénusz Folk nevét hozsannázta. Az ember előtt megnyílt a végtelen tér.

 

− A gép, amit építettem − folytatta Folk – Nietzsche elméletével dolgozik. Azt feltételezi, hogy mind léteztünk már mindenhol a világegyetemben. Azt feltételezi, hogy a végtelen időben az én testem már járt a Holdon vagy a Marson avagy akár itt, ezen a bolygón. Valamikor, eónokkal ezelőtt. Ezt a valószínűséget keresi a térben.

– Logikusnak tűnik – ismerte el az öreg, de közben hamiskásan mosolygott. – De igazából nem a tér a lényeg, ugye?

− Igen – sóhajtott fel Folk. – A gépem az időt pörgeti vissza.

 

A térugró elnevezés ment át a köztudatba, mivel a gép működésének elvét igazából soha nem akarta elfogadni senki. Folk szerkezete azonban időkockákkal dolgozott. Embernyi nagyságú tömbökre vágta az időt az adott célzónában, és kikereste a valószínűséget, amikor a múltban valamikor egy Folkkal az utolsó atomig megegyező másik személy – aki azonban mégis ugyanaz volt – járt már abban a kockában. Mivel az idő végtelen volt, ennek lehetősége mindenhol, a Marson, a Holdon, avagy akár a világegyetem középpontjában is fennállt.

 

− Az utazás a térugróval nem igazi utazás – magyarázta Folk kedvetlenül. – Bárhova el tud vinni embereket, akik megérkezésükkor a megszólalásig hasonlítanak arra, akik elindultak. Igazából nem ugyanazok, csak tökéletesen azonosak, egészen a szubatomi felépítésükig. Egyik időkockából áthelyeződnek a másikba. Ők talán úgy élik ezt meg, hogy a személyiségük, a gondolkodásuk nem változik, de ez így nem egészen igaz. Minden egyes utazással mások lesznek – ám ezt nem hajlandók beismerni.

− De te nem ezt akartad – szögezte le az öreg szigorúan. – Te igazából egy időgépet akartál építeni.

− Igen – jött a válasz kis csönd után.

− Ám rá kellett jönnöd, hogy ez nem lehetséges. Ami elmúlt, az nem hozható vissza – folytatta az öreg tűnődve. – Ezért aztán, mintegy melléktermékként megalkottad ezt a térugrót…− kifelé intett az ablakon −…és eljöttél hozzám.

 

Folk volt minden új, meghódítandó vagy már jól ismert, betelepített bolygón az első térugró. A Marson, a Jupiteren, a Plútón. Azt remélte, a sok módosulás által eltompított, kicserélt testéből és szívéből eltűnik majd a fájdalom. Nem így történt. Ezért aztán elindult a szomszédos naprendszerbe, majd a következő Galaxisba. Az emberiség, mint egy szektavezért, rajokban követte. Mindenhol telepek, kolóniák létesültek, mind gyorsabb és mohóbb iramban zajlott a migráció. Folk egy decemberi napon felkereste Birköt, és elmondta neki az utolsó utazása tervét. Bevallotta, hogy bár a térugró ismét hallatlanul gazdaggá tette, és hogy új, orosz barátnője talán terhes, mégse tud már semminek örülni, és most már csak egyetlen kérdés foglalkoztatja. Meg akarta találni a világegyetem központját, ahol minden elkezdődött.

 

− Hosszú hetekbe, és három különböző kutatócsoport összehangolt munkájába telt, míg kiszámoltuk, hol lehet az ősrobbanás kiindulópontja – mesélte Folk az öregembernek. – A nulla pont. A zéró koordináta. Ahol minden eldőlt, ahonnan minden kiindult. Aztán, amikor megkaptam az adatokat, beprogramoztam őket a gépbe, és eljöttem ide. Ilyen egyszerűen történt.

− Sejtetted, hogy egy bolygót találsz? – kérdezte az öreg. – Rajta egy kunyhóval és egy haldokló öregemberrel?

− Szerintem ez nem bolygó – vont vállat Folk. – Ez csak egy gondolat, egy kép, avagy egy álom. És maga sem egy öregember.

− Lehet – hagyta helyben az öreg. – De térjünk a lényegre. Fáradt vagyok, ideje aludnom.

Visszahanyatlott az ágyba, és karjait elfektette maga mellett. Folk közelebb húzta hozzá a székét, és már majdnem kinyúlt, hogy megérintse, de aztán mégse tette.

− Tehát eljöttél hozzám, átutaztál az időn és a csillagközi tér sötét mélységein, remélve, hogy találsz valamit az út végén – nyögte az öreg egy szuszra, majd elvonta tekintetét a plafon deszkáiról, és Folkra nézett. – Gondolom, van egy csomó kérdésed, vagy legalább egy kérdésed. – Összevonta szemét, és úgy fürkészte a mellette ülő férfit. – Hm?

 

Folk, ha meditált, mindig visszatért egy nyári alkonyhoz, amikor Miriammal és a gyerekekkel egy hegyoldalon piknikeztek. Elnyúlt a pokrócon, érezte a hasán Miriam fejének melegét, míg oldalában a kislány szuszogott. Valamivel arrébb Abel egy sárkányt próbált röptetni − sikertelenül. A hegy alatt ligetes erdőcske húzódott, melyben madár énekelt. Folk egy fűszálat rágcsált, és felfelé nézett, a lila égen előbukkanó csillagokra. Miriam halkan dúdolt valamit, és a férfi arra gondolt, amikor visszatért ebbe a pillanatba, amikor meditált, amikor túl volt minden tragédián, hogy az idő visszafordíthatatlan, és az egyetlen, ami gyógyír erre a szörnyű tényre − azok az emlékeink.

 

Folk maga elé meredt, és sokáig nem szólt.

− Nos? – kérdezte az öreg türelmetlenül. Hangja most tényleg fáradt és sipító volt, a férfi összerezzent rá, és visszatért emlékeiből mellé.

− Nincs semmi – mondta hirtelen elhatározással. – Nem akarok tőled semmit.

A vénember mélyet sóhajtott, mert tudta, látta előre a választ, hisz ő volt az, akit mindent tudott.

 

Csöndben maradtak, még hosszú ideig, az ember a széken és ő az ágyban, és vártak, míg el nem jött a halál.

novella

Még több
Test-Lélek