Elle Young Talent: Bernáth Klára

Szabadság

Elle Young Talent: Bernáth Klára
2012.08.13. 13:26

Jó, csak egy kicsit szorít…

Belépek a cukrászdába, E. már ott vár, de még nem vesz észre. Kicsi a helység, légkondi nincs, és máris érzem, hogy melegem lesz, ha nem veszem le a blézeremet. E. meglát, elmosolyodik, és feláll, hogy megöleljen.  Már másfél hónapja nem láttam, mióta Pestre költözött. Látszik rajta, hogy ki van virulva. Az ablak mellé ülök le, pont rám süt a nap. Nagyot sóhajtok, de a blézer rajtam marad. Beszélgetünk. E.-nek sikerült az összes vizsgája, és nyárra is szerzett gyakornoki munkát. Örülök neki, de iszonyú irigy is vagyok. Ezt elmondom neki, de kinevet. Nem az ölébe hullott a munka, hanem ő maga ment utána.

– A lehetőségekre nem szabad várni. Neked is írnod kéne pár e-mailt. Semmi sem fog történni, max hülyének néznek. És akkor mi van?

Igaza van.  Valahogy mégsincs kedvem hozzá. A meleg elviselhetetlen. Nagyot kortyolok az ásványvizemből. Közben E. megkérdezi, hogy nincs-e melegem feketében?

– Nincs, még hűvös volt, mikor jöttem.

Azt nem mondom el, hogy a pólóm, amit futtában kaptam le a szárítóról, nem száradt meg és az ujja még most is nedves. A blézert azért vettem fel, hogy hátha az alatt hamarabb megszárad.
Nyílik az ajtó, és belép rajta S. Rögtön meglát minket, odacsattog magassarkújában. A napszemüvegét még nem vette le. Eszembe jut, hogy az anyukájától kapta, mert kitűnő volt harmadikos korunkban félévkor. S. felpróbálta az összes szemüveget, ami az üzletben volt, de egy se illett az arcformájához. Végül a kirakatból hoztak neki egyet, ami tökéletes volt. És az egyik legdrágább a boltban.

– Neked nincs meleged? – kérdezi S., és lehajol, hogy megpusziljon.

Megrázom a fejem, és ránézek a cipőjére.

– Jó a cipőd. Új?

S. fájdalmasan elhúzza a száját, az egyik cipője orrával letolja a másikat, és bokakörzéseket csinál. A szemét nem látom, mert a napszemüveg még mindig rajta van.

– Aha. Jó, csak egy kicsit szorít.

 

Nem baj, ha bő?

A sötétben tapogatózok, nem találom a villanykapcsolót. Közben rálépek valami keményre, ami roppan egyet a talpam alatt. K. kinyújtja a karját a fejem mellett és felkapcsolja a lámpát. Amire ráléptem, egy ásványvizes flakon volt. Tele volt velük a szoba. Az ágyon legalább ugyanannyi volt, mint a kuka mellett és az íróasztalon. Beleülök a forgós irodai székbe és megpörgetem magam. Miközben forgok, lerúgom a cipőmet. Hirtelen leteszem a lábamat, és megkapaszkodom az asztal szélébe. Az előttem lévő digitális óra 2:32-t mutat. Ahogy szembesülök azzal, milyen késő van, rögtön elfog a fáradtság. K. kiment egy újabb flakon ásványvízért, kibontja és felém nyújtja. Nem kérek vizet, inkább felállok és ledobom a kabátomat. Illetve le akarom dobni, de a táska keresztben van rajtam, és a kabát beleakad a pántba. Rángatom egy darabig, majd feladom és visszaülök a székbe. K. végignézte, ahogy küzdök a kabáttal, majd nevetett egyet, nyomott a homlokomra egy puszit, és segített levenni a táskámat. Egyre fáradtabb lettem, és már csak az érdekelt, hogy aludhassak. Azért még megkérdeztem, hogy kaphatok-e egy pizsamát.

– Persze hogy kaphatsz.

K. kinyitotta a szekrényét és előtúrt egy pólót meg egy szürke pizsamanadrágot.

– De nem baj, ha bő?

 

Szabadság

Már egy órája ülök a papír fölött, és csigákat rajzolok. Egy csigát, ami egy kapu előtt áll és nézi. Valamiért egyik se jó. Vagy a háza kicsi a testéhez képest, vagy a kapu, ami előtte van, túl nagy. Most csak ülök és bámulom a sok száz csigát és nem hiszem el, hogy egy se működik. Nem értem, mi a gond, hiszen az egyik már egész jó volt, de a kapuval elrontottam. Az a sok függőleges vonal nem illik a csiga házának kunkori ívéhez. Pedig csigát akarok rajzolni egy kapuval. Ha sikerül szépre megcsinálni,  akkor felrajzolom a pólóra, amit K.-nak vettem ajándékba. Tudni fogja, mit jelent.

Amikor megismerkedtünk, csigát építettük puffasztott kukoricapehelyből és fogpiszkálókból. Véletlenül leesett a csiga háza, és egészen elkeseredtem, hogy most meg kell műteni. K. vállalta a kockázatos operációt, és egy pehelydarabkát szúrt a csiga hátára. A kukicsiga megmenekült, és én boldog voltam. Ezután építettem a kaput, de ugyanúgy nem tudtam a csigához illeszteni, mint most a rajzomon. Nem is igazán tudtam eldönteni, hogy ez most keríté, vagy egy börtönnek az egyik cellája. Mikor megkérdezte K., mi az, nem tudtam válaszolni. Kivette a kezemből a kerítésdarabot és lefektette a csiga elé.

– Ez egy híd.

Tényleg híd volt. A csiga most már bátran átmászhatott az asztal két deszkája közötti rés fölött. Azon a héten akkor voltam a legboldogabb, amikor K.-val csigát építhettem.

Elővettem egy új lapot és egy hatalmas csigát kanyarítottam, elé pedig egy hidat. Tökéletes volt. Rájöttem, hogy eddig bezártam egy szobába a csigámat, egy rácsos falú szobába. Nem is csodálkoztam már azon, hogy nem tetszett egyik rajz sem. Hiszen a kedves csigámat bezártam egy börtönbe. De már nem aggódtam, a csiga szabad volt és boldog. És most már én is.

bernáth klára novella

Még több
Test-Lélek