Fesztelenül nőnek lenni? Lehetetlen küldetés.

És nem vagyok hajlandó többé úgy tenni, mintha ez másképp lenne.

Fesztelenül nőnek lenni? Lehetetlen küldetés.
2020.03.05. 13:12

Évente kétszer van egy rituálém. Elmegyek a manhattani Koreatown Harminckettedik utcájába és bemegyek egy jellegtelen épületbe, ahol egy aprócska orosz nő üdvözöl, és egy halom eldobható fehérnemű felé vezet, amilyeneket a szülészeten láttam utoljára. Csakhogy ezekben nem voltak hatalmas betétek, és persze a nyavalygó csecsemő is hiányzott. Nem, most már egyszerű vízálló alsóneműbe bújok és egy iglu alakú száraz szauna irányába tartok, aztán egy forró, citromokkal teli kád vízbe, aztán egy uborkás hideg fürdőbe, aztán egy nedves szaunába.

A gyógyfürdő nem annyira pihentető, mivel mindenből süt a hatékonyság. Körülöttem mindenki el van foglalva valamivel. A kis ázsiai nők csacsognak, ide-oda irányítva a vendégeket, a csöpögő, meztelen testeket. Amint kijövök a gőzkamrából, csorgó verejtékkel, könyökömnél fogva utolsó előtti állomásomhoz, egy gumival borított masszázságyhoz, mely a nénikéd műanyag, virágos foteljának és Hannibal Lecter kínzókamrájának kombinációja.

Meztelenül, fenékkel felfelé fekszem egy vinillel borított ágyon, amikor a masszőr több vödörnyi meleg vizet önt rám. Egy kis szünet következik, felveszi radírozó kesztyűjét, amivel a testem minden négyzetcentiméterét átmasszírozza. A fenekem belső részét, a mellem és a lábujjaim közét is. Egy órán át tart a művelet. Vagy egy kilónyi halott bőrtől szabadít meg, és mindezt még az előtt, hogy átküldene egy kozmetikusnak öltözött szadistához, aki hat hónapnyi trutyit nyomkod ki az orrom és az állam pórusaiból, majd alga és moszat rétegeket ken rám, amiért külön fizetek.

És ez csak a kezdet. Ez után mehetek a Harminckettedik utca szépségüzleteibe, hogy csiganyálat vegyek, amit minden este az arcomra kenhetek, miután kétszer megmostam két különböző rizsolajjal, tonizáltam, aztán felkentem némi ginzenges fehérítő szérumot, majd bepaskoltam egy kollagénes krémet.

Pillanatnyilag a következők találhatók a fürdőszoba polcomon:

Olajos tisztítók

Arcolajak

Hidratáló testolajak

Narancsbőr elleni olajak

Olajtalanító mattosítók a sok olaj ellen, amit magamra kentem

Rögzítők, amik a helyén tartják a fogszabályzómat, hogy tökéletes legyen a mosolyom

Fogfehérítők, amiket ijesztő rendszerességgel használok (komolyan, van egy ütemterv, ami igazodik a szülinapomhoz és más ünnepekhez).

Végtelen mennyiségű semleges rúzs és szájfény, hiszen annak, hogy kemikáliákat viszel fel az arcodra, az a lényege, hogy természetes hatást kelts.

Ugyanennyi „éppen csak, hogy látszik” pirosító és bronzosító.

Korrektorok, amikkel elfedem a sérüléseket, ha nem makulátlan a bőröm, és amit nem használok a sérüléseken, ha amúgy tökéletes a bőröm.

Hogy miért? A kulcs: épp csak annyira tökéletlennek lenni, hogy az vonzó legyen, hogy azt mondhassam, „nem igazán sminkelek, alig használok valamit”. Így lehetek laza.

2018-ban, amikor a Google elvégezte ezt a ragyogó adatbányászatot, és arra kért minket, hogy töltsük fel személyes adatainkat és az arcunkat az átkozott internetre, hogy megtaláljuk magunkat a portrék globális adatbázisában (egyébként hazudnak; én egy francia nővel kerültem párba, mert az ázsiaiak nem igazán vettek részt a dologban), készítettem egy #makeupless fotót önmagamról az Instagramra, és csak mosolyogtam rajta, mert a #nofilter, bőröm csodásnak tűnt. Elegendő szeplő és fényes heg volt, így az emberek tudták, hogy hiteles vagyok, és igazinak tűntem, de közben ragyogó és sima is volt a bőröm, mintha épp egy kollagén és kurkuma kúráról jönnék. Így kell ezt csinálni, keresetlenül.

De mire a nagy felhajtás? Miért nem mutatjuk meg, hogy igazából baromi nehéz dolgunk van? Senkinek sincs természetesen tökéletes szemöldöke. Ha nem elég sűrű, ki kell tölteni. Ceruzával, ecsettel, több árnyalattal, vagy microblade technikával, amivel legalább megspórolhatod magadnak a napi pepecselést. Ez által szó szerint pigmentet lövetsz éles fémtárgyak által a bőrödbe, hogy több időd legyen más szépségápolási tevékenységekre.

Ha túl vastag a szemöldököd, gyantáztatod és tépkeded és vágod  és kened. Ha pont megfelelő a szálak mennyisége, akkor meg azon izgulhatsz, hogy megfelelő formájú, szögű és színű-e a szemöldököd. De ez unalmas téma. Értelmes nő nem beszél erről.

De én igen.

Soha nem voltam a szép kislány a családban. Nem voltam törékeny, nagyon fehérbőrű vagy nagyszemű. A nővérem volt a szép és az éltanuló is. Én voltam a vicces, a népszerű, az, akiért a szülei még mindig aggódnak, mert lázadó természet. Ezeket a viselkedésformákat már egész kis korban beleprogramozzák az emberbe. Nem vagyok az X generáció tagja, és milleniumi nemzedék sem vagyok, inkább annak az amerikai női mikrogeneációnak a tagja, amely a Sassy magazinon, a riot grrrrls-ön, Courtney Love Hole nevű együttesén, Claire Danes-en és a My So-Called Life-on nőtt fel, csupa olyan kulturális mérföldkövön, mely azt sugallta, hogy fiatal lányként grunge-osan és lázadón tökéletlennek kell lenned és talán egy kicsit kívülállónak is, de csak annyira, hogy az még pont menő legyen.

Korán világossá vált számomra, hogy a tökéletesen kócos copf vagy a kissé tépett póló és a kinyúlt body gondos tervezés eredménye. A keresetlen szépség, amit el akartam érni, ott volt valahol a szűkös szürke zónában a különcég és az elfogadott szépségideál között.

Mennyivel hasznosabb, örömtelibb és könnyebb lenne valóban őszintének lenni, ha megünnepelhetnénk az erőfeszítéseinket, közösségeket hozzunk létre vágyaink körül, és nem a szégyennel kellene együtt élnünk, amit a keresetlenség iránti vágyunk hoz.

De ahhoz, hogy erőfeszítés nélkül legyél szép, nem tartozik hozzá, hogy beszélj róla. Persze, nem volt MINDEN erőfeszítés ciki. Azt például elmondhattad, hogy minden nap edzel vagy zenélsz és minden nap van próbád. Menő volt csinos kis vékony lánynak lenni, aki hatalmas hamburgereket töm magába. Nem volt menő azt mondani, hogy a vékonyságod érdekében csak salátát eszel, vagy hogy az a vicces lófarok igazából 20 perc munkádba került.

Én koreai-amerikai vagyok. Csendesen éltem, nem kevés szégyennel. Fel kellett vennem a csendes erőfeszítés köpenyét, hogy elérjem az erőlködés nélküli lazaság látszatát.

A nyolcvanas évek gyermekkoromban, Közép-Nyugaton, a szüleimnek boltja volt az Oasis Mobile Home Parkban, egy hatalmas lakókocsi parkban egy akkori ipari külvárosban, amely mintha egymillió mérföldre lett volna a felkapott zöldövezettől, amelyben laktunk. Kisvállalkozókként a szüleim jól éltek, de mérnökként és betanított ápolóként képzéssel (a bevándorló lét erősen meghatároza az egyén munkapiaci kilátásait) szégyenben érezték magukat a közösségünk orvosai, ügyvédei és vezetői között. Minden nap kimchi-t és rántott halat ettünk, de a szagokat nem hagytuk eljutni a fehérekhez, mert, tudjátok, az olyan idegen. A szüleim még küszködtek az angollal, de ragaszkodtak ahhoz, hogy gyermekeik tökéletesen beszéljék.

Mindent magamba szívtam: a siker szükségességét és az internalizált ítélkezést arról, hogyan értük el. A szeretetét annak, akik voltunk és közben azt, hogy nem akarok másnak tűnni a fehérek előtt. A nyelvi fordulatok szükségességét, hogy lazán amerikainak tűnjek, hogy úgy látsszon, teljesen természetesen jönnek ezek, habár az angol csak a második nyelvem. Elmondanám, hogy az internalizált fehér felsőbbrendűség egy valós dolog.

Tehát itt vagyunk. Alapvetően úgy programoztak be, hogy vadul büszke legyek, ugyanakkor egy kicsit szégyelljem is magam. Arra neveltek, hogy ápoljam azt a megjelenésemet, ami a származásomhoz tartozik, hogy gyönyörű vagyok, még hozzá természetesen. Hogy mindez csakúgy jön, erőfeszítés nélkül.

Két lábon járó hazugság vagyok, és nagyon unom.

Mert természetesen szó szerint semmiben nem vagyok nyugodt. Mindenen erőfeszítéssel dolgozom, és ez messze túlmutat azon, hogy szép akarjak lenni. Várj – talán a bilire szoktatást lazán csináltam? Nem, a férjem és én csak annyira túlterheltek voltunk két kisgyerekkel, hogy lényegében elfelejtettük a bilire szoktatást és ők maguk csinálták. Az igazság az, hogy majdnem belefulladtunk. Kiderül, hogy ha más területeken majd’ belehaksz az erőfeszítésbe, az hozhat lazaságot és akár jó eredményt is. De olyan nagy a kísértés, hogy hazudjunk! Hogy azt mondjuk más szülőknek: „Á, a bilire szoktatás semmi, ne aggódj. Majd megtörténik magától, nálunk is így volt”.

Mennyi mindenre jutna energiám, ha nem nyomasztana ez a mentális teher! Hogy meg kell találnom a tökéletes árnyalatú ajakdúsítót, ami segít kicsit elterelni a figyelmet a terhesség utáni hasamról, ami miatt bánom a császármetszést, mert ha hüvelyi úton szülök, sokkal kisebb lenne, de igazából sose fogom megtudni, az életre szóló kérdésnek köszönhetően, amiről nem akarok beszélni, mert a nőknek csak hálásnak kéne lenniük, ha egészséges babát szültek, és egy feministának nem kéne törődnie egy ki terheshassal! Csak a hely, ami maradna, ha kitisztítanám az agyam! A magány, amitől megszabadulhatnék!

Az agytorna – Jézusom. Micsoda energiapazarlás! Mennyivel hasznosabb, örömtelibb és könnyebb lenne valóban őszintének lenni, ha megünnepelhetnénk az erőfeszítéseinket, közösségeket hozzunk létre vágyaink körül, és nem a szégyennel kellene együtt élnünk, amit a keresetlenség iránti vágyunk hoz. A nőknek, a bevándorlóknak, a színesbőrűeknek, akik sosem fognak belepasszolni a fehér, nyugati szépségeszménybe. Talán azt a rengeteg erőt, amit abba fektetünk, hogy fesztelennek mutatkozzunk, használhatnánk arra is, hogy szeressük egymást és magunkat. Milyen sokat változtatna, ha tudnánk őszinték lenni!

A hazugság nem csak kimerítő, hanem fájdalmas is. Amikor hazudunk a kultúránk alapvető értékeiről (hogy a nőknek gyönyörűnek kell lenniük), ugyanakkor mindent elkövetünk, hogy megfeleljünk ezeknek az értékeknek (majd’ belehalunk, hogy szépek legyünk), és hazudunk a munkáról, amit a nőknek el kell végezniük, hogy megfeleljenek a kimondatlan értéknek (hogy fesztelenül, erőlködés nélkül legyünk szépek), akkor azt érjük el, hogy soha semmi ne változzon. Egy kultúrát sem tudunk úgy megváltoztatni, hogy hazudunk arról a kultúráról. Nem tudjuk elfogadni magunkat, amíg úgy csinálunk, mintha ez már megtörtént volna. És nem tudjuk értékelni a munkánkat, amíg el nem ismerjük, hogy ez munka – női testben létezni igenis munkával jár.

Semmi sem megy erőfeszítés nélkül.

Amy S. Choi

könnyedség szépség

Még több
Társadalom