Ezért vetettem el a kisbabámat 

Ma lesz az abortusz elleni tüntetés Amerikában, ráadásul az első, amelyen az aktuális amerikai elnök, Donald Trump is részt vesz. Olvasónk most elmeséli, hogy a közvélekedéssel ellentétben bizony még az is rákényszerülhet arra, hogy elvetesse a gyermekét, aki alapvetően az eljárás ellen van. 

Ezért vetettem el a kisbabámat 
2020.01.24. 15:21

Emlékszem, mikor az egyik barátnőm felhívott és bejelentette, hogy terhes. Még csak 16 évesek voltunk, így tudtam, hogy el szeretné vetetni a babát, ezt pedig az egyik legokosabb döntésnek tartottam, mégis rettentően haragudtam. Nem állítom, hogy abortuszellenes vagyok, de mindig azt az elvet vallottam, hogy egy abortuszt meg lehet bánni, de egy élő gyereket nem, így (azt hittem) ha velem valaha ilyen történik, sosem döntenék a műtét mellett.

Tíz évvel később

Minden pillanata örökre bevésődött az emlékeimbe annak a szerdai estének. Átmentem az egyik munkatársamhoz és mondtam neki, hogy gyorsan, mielőtt nekikezdünk a munkának csinálok egy terhességi tesztet a biztonság kedvéért. Biztos voltam benne, hogy negatív lesz, hiszen rengeteget idegeskedtem abban az időszakban és azért késik a menstruációm. Tévedtem.

Örültem, amikor megláttam a teszt eredményét. A körülmények ellenére – akkor szakítottam a barátommal – nem akartam elvetetni. Rögtön elképzeltem, ahogy a gyerekem a karomban tartom, ahogyan megteszi az első lépéseket, amikor szélesre szalad az arcán a mosoly, amikor először kimondja az “anya” szót.

Nagyjából ekkor csapott belém a felismerés, hogy nem is tudom biztosan ki az apuka. Akkoriban volt egy másik fiú is az életemben, tőle viszont nem szerettem volna gyereket. Azonnal utánanéztem, van-e arra lehetőség, hogy még a terhesség alatt kiderítsem, ki a magzatom apukája. Kiderült, hogy van – 600 ezer forintért. Meghoztam a döntést: ha a kis kalandomból fogant, nem tartom meg, ha viszont a volt barátomtól, akkor igen.

“Terhes vagyok és lehet tőled!”

Elmondtam mind a két apajelöltnek, hogy pozitív lett a teszt. Mind a ketten könyörögtek azért, hogy vetessem el. A régi szerelmem szörnyen fájdalmas dolgokat vágott a fejemhez és közölte, rossz anyuka lennék és ő lemond a gyermekéről, bármi is lesz. Azt hittem a szívemet tépik ki, de nem érdekelt. Éreztem, hogy az övé, így igazából fel sem merült bennem, hogy esetleg ne tartanám meg a babát.

A hetedik héten megcsináltattam a tesztet. Egy hét múlva kiderült, hogy sajnos nincs elegendő DNS a véremben a babától, ezért meg kell ismételni. Versenyt futottam az idővel, hiszen ma Magyarországon a 12. hétig lehet elvetetni egy magzatot, én pedig akkor már majdnem a kilencedik hétben jártam. Szerencsére kiderült, hogy Bécsben a 14. hétig is el lehet húzni az időt. De nem izgultam, mert biztos voltam benne, hogy a volt barátomtól vagyok terhes és nem lesz rá szükségem.

Már tervezgettem, hogyan rendezem be a szobáját, neveket nézegettem és azon gondolkoztam, hogy mondom majd meg a főnökömnek, hogy szülési szabadságra szeretnék menni, mikor megjött az eredmény: nem az övé!

A legfájdalmasabb érzés

Azonnal összerogytam. Nem értettem, hogy lehetséges mindez. Miért velem történik ez? Komolyan abortuszra megyek, én, aki egy évvel ezelőtt még elítéltem az egyik munkatársam emiatt? De tartottam magam a döntésemhez, mert tudtam ennek a fiúnak nem tudnék gyereket szülni.

Lefoglaltam az időpontot Bécsbe és megkértem az apukát, hogy kísérjen el, mégis legyen velem valaki. Kértünk egy tolmácsot is, mert rettegtem attól, hogy semmit nem értek majd az orvosi szakszavakból, ami életem egyik legjobb döntése volt, hiszen úgy vigyázott rám az egész procedúra alatt, mint egy hímes tojásra.

Remegve szálltam be a kocsiba és mind a három órát végigsírtam, míg kiértünk. Bécsben egyáltalán nincsenek olyan szigorú feltételei az abortusznak, mint itthon, és nem kínoznak elbeszélgetésekkel, amikben hibáztatnak azért, hogy milyen hülye voltál, hogy teherbe estél, pedig szerinted sem kellett volna. Szóval alapból örültem, hogy itthon kifutottam az időből.

A klinikán már vártak ránk, és egy nagyon kedves hölgy lépett oda hozzánk, aki mondta, hogy először egy orvosi vizsgálat lesz, majd elmondják, mi történik holnap a műtéten. A vizsgálaton nagyon tapintatosak voltak, nem kellett ránéznem az ultrahangképre sem. Szörnyű látni, hogy dobog egy pici szív, egy kezdődő élet lehetősége van a hasamban, én pedig esélyt sem adok neki. Majd jött az elbeszélgetés: a kedvesen mosolygó nővérke mondta, hogy ha biztosan elődöntöttem, hogy ezt akarom, akkor be kell vennem egy gyógyszert, amivel elkezdődik az abortusz folyamata. Ez már visszafordíthatatlan.

Gyorsan bekaptam a tablettát, és 5 perccel később rájöttem, mit tettem. Levert a víz és bömbölni kezdtem, mint kiskoromban, mikor nem kaptam meg a babát, amit úgy szerettem volna. De innen már nincs visszaút.

Ennyi egy élet? 10 perc?

Másnap hatalmas gombóccal a torkomban érkeztem meg a klinikára, ahol már több lány is várt a műtétre. Hatan voltunk összesen, az egyik pár hangosan veszekedett, mennyire gyűlölik egymást, egy másik röhögött és videókat nézegettek, egy másik lány pedig éppen a kisfiáról beszélt a barátnőjével. Én csak csendben sírtam.

Egy újabb gyógyszer következett, majd 15 perc múlva bekísértek az előkészítőbe. Lefeküdtem az ágyba és vártam a “kivégzésemre”. Behívtak és elmondták, hogy körülbelül 10 percig tart a műtét, altatással együtt. Teljesen kiakadtam. Ennyi egy élet? 10 perc?

A következő, amire emlékszem, hogy felébresztenek és azt kérdezem: élt még? Titkon abban reménykedtem ugyanis, hogy meghalt. Fogalmam sincs, miért kapszkodtam ebbe.  Nem válaszoltak. Mindenki azt mondta, hogy megkönnyebbült leszek a műtét után, de én úgy éreztem, mintha még 10 ezer tonnányi súlyt pakoltak volna rám. Annyira sírtam, hogy nyugtatót kaptam. Két nővérke vigasztalt és kérte bocsássak meg magamnak, mert valószínűleg nem véletlenül döntöttem így. Közben éreztem, hogy annyira vérzek, hogy átáztattam az ágyat, annak ellenére, hogy raktak rám egy bugyit betéttel, hogy ez ne történhessen meg. Valahogy ez megnyugtatott. Fájjon csak! Megérdemlem!

Mikor kivezettek a reggelizőbe és megláttam az apukát, még jobban sírni kezdtem. Vigasztalhatatlan voltam. Nem akartam enni, ezért kaptam csokit, nehogy baj legyen és elájuljak, hiszen majdnem egy napja semmit sem ettem. Ezek után kaptam még két fájdalomcsillapítót és pár szőlőcukrot az útra. Ez a kedvesség csak még nagyobb bűntudatot ébresztett bennem. Ezek nem tudják, mit tettem? Megöltem egy gyereket! De ők ezt egyáltalán nem így látják. Pontosan tisztában vannak azzal, hogy egy nő nem jókedvéből dönt így és tudják, nem segítenek azzal, ha még ők is rátesznek azzal egy lapáttal, hogy ítélkeznek.

Utórengés

A hazautat végigsírtam és végig azt hajtogattam magamban: 10 perc egy élet. Az, hogy a műtét után fájdalmakat éreztem, kicsit segített. Nem is szedtem be a fájdalomcsillapítókat, ezzel is büntetve magam. Bár utólag rájöttem, ennek semmi értelme nem volt.

Már hetek teltek el, de még mindig nem tudtam teljesen feldolgozni. Bármit megtennék azért, hogy újra visszamehessek és átéljem a műtétet és az előtte lévő 10 percet, hogy még jobban átérezzem, mit is tettem. De sajnos ez nem lehetséges. Csak a pszichológus maradt, akivel próbálom feldolgozni életem egyik legborzalmasabb tettét. Remélem egyszer megbocsájtok magamnak és egyszer még boldog anyuka leszek, aki egy olyan embernek szül gyereket, akit szeret és aki viszont szereti.

abortusz abortusztörvény Amerika élet tüntetés

Még több
Társadalom