Hogyan változik a #metoo után a zaklatás kultúrája?

Az abúzusról való társadalmi párbeszéd nálunk is elindult, csak sajnos nem jutott messzire. Többek között erről ír cikkünk szerzője, az Index újságírója, aki meghatározó szerepet játszott hazai esetek feltárásában is.

Hogyan változik a #metoo után a zaklatás kultúrája?
2019.05.15. 09:52

De miért foglalkozik egy férfi a szexuális zaklatással? Ezt a kérdést kaptam meg a legtöbbször azóta, hogy Puszild meg címen megjelent egy könyvem a szexuális zaklatásról, amelyben áldozatok, pszichológusok, nőjogi aktivisták, jogászok és más szakértők segítségével próbáltam utánajárni, mi az a túl sokak számára ismerős jelenség, amely Amerikában Harvey Weinstein filmproducer, itthon pedig Marton László színházi rendező botrányai révén került be a köztudatba. És mindig ugyanaz volt a válaszom: ameddig a romákért csak romák állnak ki, amíg a fogyatékkal élőkkel csak azok foglalkoznak, akik valamilyen módon érintettek, amíg a parlamentben csak a politikusnők szólalnak fel egy-egy nőgyűlölő megjegyzés kapcsán, addig nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen változást elérni. A bennünket, mindnyájunkat körülvevő, nyilvánvalóan súlyos problémák bennünket, mindnyájunkat érintenek, nem csak az áldozatokat. És a #metoo mozgalom megszületése óta eltelt másfél év egyik legfontosabb célja épp az volt, hogy ezt hangsúlyozza – persze túl a nyilvánvalón, vagyis a zaklatások számának visszaszorításán.

Mert akármi is került vagy nem került túlsúlyba a médiában, a #metoo legfontosabb hatása a tudatosítás volt, és nem az egyes – lehetőleg híres – elkövetők leleplezése és megbüntetése. Maga a névadó kezdeményezés sem erről szólt: az első #metoo hashtaggel ellátott bejegyzések mind arról szóltak, hogy az emberek egyfajta sajátosan szomorú módon, de mégiscsak megnyugtassák egymást: ez velem is megtörtént, nem vagy egyedül. Me too, én is átéltem, hogy valaki nem törődött azzal, én hol határoztam meg a saját határaimat, én is melletted állok abban a föld egész kerekét átérő sorban, ahová azok sorakoznak fel, akiket ért már akaratuk ellenére a szexualitás álruhájába öltöztetett hatalmi visszaélés.

Mert a szexuális zaklatás nem a szexről szól, hanem a hatalomról – ezt választottam a könyvem első mondatául, mert ez a legelső, amit ebben az ügyben tisztázni kell. Szexuális zaklatás csak alá-fölé rendelt viszonyban történhet meg, és ez még akkor is így van, ha nem főnök–beosztott, híres ember–kisember viszonyról beszélünk, mert abban a sok száz éve patriarchálisnak berendezkedett társadalomban, amelyben mind élünk, ha rejtettebb módon is, de a férfiak eleve egyfajta hatalmi pozícióban vannak, pusztán azért, mert a társadalom több mindent néz el nekik. (Épp ezért van, hogy az elkövetők túlnyomó többsége férfi: nők csak valamilyen hierarchikus rendszerben a másik fölé kerekedve tudnak zaklatóvá válni.) A szexuális zaklatás tehát nem is keverhető össze a flörtöléssel, a bókolással, hiába fél ettől több híresség is Catherine Deneuve-től néhány magyar kollégáig. Mert bár szigorúan véve valóban mindkettő kéretlen cselekvés, de az utóbbi figyelembe veszi a másik fél szabad akaratát (és akkor karolja át a derekát, ha bizonyos jelekből érzi vagy legalább sejti, hogy az annak is jólesne), míg az előbbi lényege, hogy az egyik ráerőlteti a másikra a saját akaratát (azért ragadja meg a derekát, hogy kifejezze, ő akár ezt is megteheti vele, noha pontosan tudja, hogy a másik idegenkedik ettől a gesztustól).

Részben, jelentős részben arról kellett volna szólnia az elmúlt másfél évnek, hogy kihasználjuk a tragikus úton jött lehetőséget a régi, de sokak számára csak most megismert fogalom körüljárására. A zaklatók miatt is, hogy szembesüljenek vele, amit tesznek vagy amire kísértést éreznek, azt nem olyan könnyű megúszni, azt többé már nem nézi el nekik a társadalom. De legelsősorban az áldozatok kedvéért, akik között kevesen vannak, talán csak a legsúlyosabb bűncselekmények elszenvedői, akik pontosan és magabiztosan tudták volna rögtön, hogy ami velük történt, az valóban nem volt rendben, azt joguk van kikérniük maguknak, azt nem csak ők értették félre vagy nagyították fel indokolatlanul, és hogy nem, semmiképpen sem ők a felelősek, nem ők a hibásak miatta.

És fontos a tisztázás a „harmadik fél” miatt is, mert ezekben a történetekben mindig ott van a harmadik fél, és ezek mi vagyunk, nemtől függetlenül: az áldozatok és az elkövetők környezete, akik elbagatellizáljuk az egészet; akik megkérdezzük, biztosan nem ő értett-e félre valamit; akik elfordítjuk a fejünket; akik felmentést keresünk az elkövetőnek pusztán azért, mert művészként vagy „nagy emberként” amúgy tiszteljük őt; akik azt mondjuk, minek vettél fel olyan rövid szoknyát; akik azt mondjuk, ha mindez már olyan régen megtörtént, ugyan miért csak most állsz elő vele (noha erre ezer ok lehetséges a traumák természetes elfojtásától kezdve az épp az ilyen kérdésektől való jogos félelemig). És akik inkább nem kérdezzük meg a Nagy Embert a cégnél, ugyan miért is szereltet be a privát irodájába az asztallap aljára olyan gombot, amely belülről bezárja az ajtaját (igen, tényleg volt ilyen); akik inkább nem kérdezzük meg a Nagy Embert, ugyan miért van az, hogy időről időre olyan zaklatottan jönnek ki az irodájából a nők; akik annyit mondunk a finom segélykiáltásra, hogy hát igen, a tanár úr szereti a fiatal, csinos lányokat, jár a keze (igen, tényleg elhangzott). Akiknek eszünk ágában sincs megkérdőjelezni egy fenékre csapást a kocsmában; akik a durva vicceken hangosan röhögve érzékeltetjük a társaság nőtagjaival, hogy hol a helyük. Mi, akik persze akaratlanul és passzívan, de lehetővé tettük, hogy ilyen mélyen beépüljön a társadalmunkba a zaklatás kultúrája.

Körüljárhattuk volna azt is, ami miatt annyian fejezték ki kétségeiket a sok, egymástól el nem különülő, pedig mégiscsak másra és másra utaló #metoo-bejegyzést látva: hogy egyrészt vannak súlyukban különböző esetek, és senki nem is várja el, hogy egy utána­fütyülést bárki egy súlycsoportban kezeljen egy nemi erőszakkal, másrészt ettől még igenis el kell ismerni, hogy akár a fütyülés is bánthat valakit, mert nem mi vagyunk azok, akik eldöntjük, mi fájhat valakinek, és mi nem. Sőt: ha kimondjuk valamiről, hogy az fájdalmat okoz és, mint ilyen, zaklatásnak tekinthető, azzal még nem mondjuk ki, hogy azonnali börtönbüntetéssel vagy kalodával kellene sújtani az elkövetőt.

És ez részben meg is történt az elmúlt másfél évben: a témáról való beszélgetés elindult, de nem jutott messzire.

(…)

Kovács Bálint, fotó: Alexia S

A cikket teljes terjedelmében az ELLE magazin 2019. júniusi számában találjátok!

#metoo abúzus kovács bálint Magyarország puszild meg zaklatás

Még több
Társadalom