Honvédsuli – Katonai gyerektáborok Magyarországon

Sáros arcú, egyenruhás gyerekek álfegyverrel a kézben – ez már leírva is felkavaró, hát még képeken. Bartha Máté egy magyar honvédelmi gyerektáborban készült, díjnyertes fotósorozata azonban nemcsak megdöbbenti a nézőt, de rákényszerít arra is, hogy elgondolkodjunk a beidegződéseinken.

Honvédsuli – Katonai gyerektáborok Magyarországon
2019.02.22. 09:56

Ilyen tényleg van Magyarországon? Miért megy valaki ilyen táborba? Igazi az a fegyver? Hasonló kérdések merülhetnek fel bárkiben, aki először találkozik Bartha Máté Kontakt című fotósorozatával. Amikor a fotóművész rátalált a gyerekeknek szóló katonai táborokra, meglepte, hogy ilyen hazánkban is létezik, de nagyon kíváncsi lett rájuk. A Honvédsuli nevű egyesület szívesen fogadta, a táboraikban és emléktúráikon végül két nyár és egy tél történéseit kísérte végig. Bartha Mátéval beszélgetve ez a szürreális világ sok részletében érthetőbbé vált.

Nincsenek egyszerű válaszok

A táborokat Szabolcs-Szatmár-Bereg megye legészakkeletibb csücskében tartják, Bartha alkalmanként legalább 3-4 napot velük töltött. A Honvédsuli Kadét Programot egyébként 2011-ben alapította egy pedagógus, családsegítő végzettségű szakember és egy volt francia légiós. Facebook-oldalukon az áll, hogy céljuk „az ifjúság hazafias és honvédelmi nevelése”. Bár ez összecseng az állam kadétképzési terveivel, az egyesület pártoktól független, és az intézményesített forma helyett az emberközeli szemléletet hangsúlyozzák. Úgy vélik, talpraesettséget kell adni a mai gyerekeknek, amihez nekik a katonás rendszerre nevelés az eszközük. A táborozók megtanulnak iránytűt használni, kúszni, megismerik a fegyvernemeket, kipróbálják, milyen kint aludni a hegytetőn hálózsákban és egy konzerven élni egész nap – a többségük ezt óriási kalandként éli meg.

A fotós a pályázati anyagában is leírta, hogy bőven voltak előfeltevései arról, milyen lesz a tábor hangulata, szemlélete, aztán maga is meglepődött azon, hogy ezekből mennyi nem volt igaz, és az is kiderült számára, bizonyos kérdésekre nincs pár szavas, fekete-fehér válasz, mint ahogy szeretünk gondolkodni a kényelmes távolból. „Gyerekek katonai egyenruhában – ez Budapestről, egy értelmiségi közegből nézve minimum konzervatív közösségnek tűnik, akár szélsőségesnek is. Vajon milyen célból gyakorlatoznak? Mire készülnek? Valójában a fegyverek látványa hökkentett meg, plusz azt feltételeztem, hogy ez az államhoz köthető – hogy akik belépnek a táborba, mind honvédként végzik” – kezdi Bartha Máté.

A projekt egyik tanulsága számára az, hogy az egész egyáltalán nem olyan egyszerű. „A katona, vagy a fegyver, nem egyetlenegy dolgot jelent, ahogy a hazafiság sem, még ha hajlamosak is vagyunk egyféleképpen gondolkodni ezekről. És ezt úgy mondom, hogy nem lettem ettől az élménytől hazafibb – nekem ez a fogalom nem a magyar nemzetet, hanem a barátaimat, a családomat, a kultúrkörömet jelenti.

A Honvédsuliban a hazaszeretetnek egy tőlem ugyan távolabb álló, de legitim értelmezését és átérezhető arcát láttam. Sokan vannak a Honvédsuli közösségében, akik súlyos anyagi és kulturális nélkülözésből érkeznek. Számukra ez a fajta identitás az egyetlen dolog, amibe kapaszkodni tudnak. Olyan ez, mint máshol a vallási vagy családi hagyományok, amiket ők emléktúrával, háborús hősökről való megemlékezéssel ápolnak. Amíg ez megmarad közösségformáló erőnek, és nem válik ideológiává, ártalmatlan.” Mint mondja, nagyon érdekes volt a sztereotípiákkal találkozni, akár ő gondolta, akár róla gondolták. Sokáig érezte, hogy a táborozók fél szemmel figyelik, bírja-e velük a tempót a „városi puhány” – amikor látták, hogy igen, közvetlenebbek lettek vele.

Sosem feszítik túl a húrt

A gyerekek között akad, akit a szülője küld, mert úgy érzi, ráférne a fegyelem, mások katonacsaládból jönnek, vagy épp rajonganak a katonai témájú videojátékokért. A kalandvágy, a közösségvágy is sokakat motivál, hallják egymástól, milyen nagy buli tüzet őrizni, túrázni, missziózni. Akadnak szép számmal, akik a környékbeli szegény falvakból érkeznek, gyermekotthonokból is – arrafelé már híre van a táboroknak, sokaknak ez jelenti az egyetlen élményt egész évben. A különbségek viszont, hogy ki milyen körülmények közül érkezik, hamar elmosódnak, egyrészt az egyenruha miatt, másrészt pedig azért, mert mindenki ugyanúgy korán kel, ugyanazt csinálja, ugyanazt eszi.

Apropó, rend és fegyelem: ha ez a katonaság szóval együtt merül fel, akkor sokunknak szintén zsigerből az ordibálás, a méltóság eltiprása, a hatalom fitogtatása jut eszünkbe.
A tábor ezt a képet is jócskán árnyalja. A napi életet 18 év alatti tisztek irányítják, a két alapító-vezető felnőtt jellemzően a háttérben marad. A tiszteket viszont ők választják ki, méghozzá nagyon körültekintően. „A tisztek, akiket megismertem, nagyon kedvesek, segítőkészek, ők biztos mindig átkísérik az időseket a zebrán. Azokból, akiknél egyáltalán felmerül, hogy visszaélnének a hatalmukkal, nem lesz tiszt” – magyarázza Bartha Máté. Ráadásul időnként felcserélődnek a szerepek, így az egyszerű kadét is bele tudja képzelni magát a tiszt helyzetébe.

A fotós egyszer sem volt tanúja túlkapásnak. „Ha a fegyelmezés kérdését önmagában nézem, félelmet kelt, és kérdőjeles, hogy hol a helye a társadalomban. Ha eszköz, aminek az a célja, hogy kalandot és változást hozzon, akkor máshogy fest. Megalázónak tűnhet, hogy gyerekek kúsznak-másznak a napon, vizet locsolnak rájuk, és azt kiabálják nekik, hogy »mit csinálsz, alszol?!«. Ezt nekem is kényelmetlen volt nézni. Biztos van szülő, akinek ez nem fér bele, és olyan gyerek is, aki ettől traumatizálódna, ezt is megértem. Ugyanakkor a tisztek sosem feszítik túl a húrt, és a gyerekek sokkal tovább elmennek, mint addig valaha. Biztos, hogy nagyobb terhelést kapnak, mint egyébként, de miután befejeződik a feladat, ezek az élmények nagy csoportösszetartó erőként kezdenek működni.” Mellesleg bármikor ki lehet szállni a feladatokból, nem kötelező semmiben részt venni vagy végigcsinálni.

Ritka, hogy egy táborozó bontani akarja a rendszert, de ha valaki problémás, nem működik együtt, sőt verekszik, akkor közbelépnek a vezetők, és hazavitetik a szülővel.
„A tábor közelebb áll egy önként vállalt szerepjátékhoz, mint egy kiképzéshez, amibe belekényszerítik az embert. Még  ha furcsa is korán kelni, lépten-nyomon annyi pozitív visszajelzést ad, hogy örömmel csinálják végig” – állítja Bartha.

Időnként maguk a gyerekek is kénytelenek szembenézni azzal, hogy amit eddig képzeltek a témáról, az távol áll a valóságtól. Az újak közül sokakat már az megvisel, hogy le kell adni a telefont, és csak 1-2 naponta hívhatják fel a családjukat. „Van, hogy eljön egy gyerek, mert imádja az egyenruhákat, fegyvereket – ezt mondja is –, és a második napon sír, hogy a kavics nyomja az oldalát alváskor, ami persze egy videojátékból nem derül ki. A vezetők ilyenkor korrekten, de kicsit tolják őket afelé, hogy bírják ki. Haza is lehet menni, de az a társaik szemében elkullogás. De sosem tűnt úgy, hogy ez megalázó lenne: eljött egy gyerek, aki nagyon erősen gondolt valamit a katonáskodásról, kapott valamit az álmából, ami adott esetben eltéríti őt ettől a pályától. Kérdés, hogy egyetértünk-e az extrém helyzetbe hozás módszerével” – meséli a fotós. Sok olyan helyzetet lefotózott, ami kívülről szemlélve ijesztőnek tűnik, a tábor keretrendszerében viszont teljesen racionális megoldás.

És mielőtt azt gondolnánk, hogy a táborban valamiféle háború iránti fanatizálás folyik, ez sem igaz, igyekeznek reális képet adni a gyerekeknek. „Nem hangzik el az, hogy a háború a jó és a rossz csatája, hanem elmondják, hogy ez politikai érdekek mentén folyik, aminek áldozata az ember. Azt sem mondják, hogy háborúban meghalni az feltétlenül jó és szép. Néznek videókat ütközetekről, felolvassák, mit írtak a szenvedéseikről az első világháborúból hazatérő katonák. Ezért mennek el gondozni az elhanyagolt hadisírokat is. Nem idealizálják a háborút, de hazafias kötelességnek tartják, hogy ha van, akkor álljunk helyt, még ha szörnyű is.”

Cicafüles szelfi egyenruhában

Persze gyerekközösségekben egy idő után elkezdik egymást szekálni, de a Honvédsuliban ez csírájában sem létezik. „Meglepő lehet, de nagyon befogadó a közeg. Vannak kívülállók, persze, akik nehezen nyitnak, de itt nyoma sincs a bullyingnak, a kiközösítésnek, ami egy átlagos iskolában jellemző. A bajtársiasság az a jelszó, ami garantálja, hogy a gyerekek csoportként együttműködjenek, akármilyen a hátterük, származásuk. Végül emiatt döntöttem úgy, hogy érdemes elkészítenem ezt a jellemzően megosztó, bennem is vegyes érzelmeket keltő anyagot” – vázolja Bartha Máté.

Ha már az egyenlőségnél tartunk, óhatatlanul felmerül, hogy ez a nemek között is megjelenik-e, hiszen a résztvevők több mint harmada lány, a tiszteknek pedig körülbelül a fele. Számos felmérésből tudjuk, hogy a vidéki Magyarországon sokkal erősebben élnek a klasszikusnak tartott férfi-női szerepek, mint a nagyvárosokban. „Érdekes volt megfigyelni, hogy a táborba sokan ezzel a mintával érkeznek, mégis ritka, hogy olyasmivel viccelődnek, hogy »úgy futsz, mint egy lány«, mert akkor biztos jön egy lány, aki csuklóból prezentálja az ellenkezőjét. A táborvezetők biztosan nem mondanák, hogy feminista a szemléletük, pedig valahol az, csak ezt ők máshogy fogalmazzák meg: úgy, hogy a katonaságban nincs férfi és nő, mindenki teszi a dolgát, és ha nő a parancsnok vagy a bajtársad, akkor nő. Az egyik oldalról tekintve tehát a tábor sokkal haladóbb és kevésbé determinált, mint a kinti világ, mert ezek a lányok keményen parancsolnak. Jogok és hatáskör szintjén tökéletes egyenlőség van. Másfelől viszont a lányok úgy kerülnek egy szintre a fiúkkal, hogy ők veszik fel a keménységet, nincs fluiditás” – magyarázza a fotós.

Azt, hogy a tábor és az ott talált közösség mennyire bejön a fiataloknak, az is jól mutatja, hogy a táborozók nagyobb része visszatérő lesz. Már csak azért is, mert sokan itt olyasmit tapasztalnak meg, amit egyébként soha, sehol másutt nem. „A pozitív lelki változásokra nagyon sok példa van. Vannak olyan gyerekek, akik többszörösen sérültek, iszonyatos családi körülmények közt élnek, de a táborban elismerést kapnak, visszajelzést arról, hogy valamit jól csinálnak, és teljesen kinyílnak. Nekik végre valami ad egy stabil alapot az élethez, van felelősségük, hasznosnak érezhetik magukat. Sokan, akik korábban csak úgy elvoltak, elkezdenek érdeklődni a sportok vagy valamilyen szakma, például az ipari alpinizmus iránt – ami nagy szó, ha korábban maximum annyi lehetőséget láttak maguk előtt, hogy elmennek krumplit szedni.”

A táborozóknak egyébként legfeljebb 5–10%-a végzi el az állami kadétképzést, és az még nem garancia arra, hogy honvéd lesz belőlük. Sokan a hősiesség, a közösségért való tenni akarás és a segítségnyújtás iránti igényeiket más területeken élik ki, például önkéntes katasztrófavédelemmel foglalkoznak.

Az egyenruhák alatt viszont a résztvevők ugyanolyan tinik, mint a kortársaik, barátságok, szerelmek szövődnek és bomlanak fel. A tankonülős kép nem zárja ki a cicafüles szelfit. Sokan év közben is tartják a kapcsolatot. „Nagyon büszkék arra, hogy ebbe a közösségbe tartoznak, sajátjuknak tekintik – véli Bartha Máté. – A tisztesekkel már-már baráti lett a viszonyunk. A vége felé már nem hallgattak el előttem, amikor a magánügyeikről beszéltek. Nagyon kellett figyelnem rá, hogy az anyag összeállításakor ne váljak a védőügyvédükké, annak ellenére, hogy megkedveltem őket. De ahhoz, hogy a képek kérdésfelvetésként, diskurzus alapjaként tudjanak működni, meg kellett mutatnom a sokkot is, ami ért.”

Kiss Imola, képek: Bartha Máté

A Ropert Capa Kortárs Fotográfiai Központ nagydíját 2018-ban Bartha Máténak ítélték oda Kontakt című pályamunkájáért. Bartha jelenleg a Színház- és Filmművészeti Egyetem dokumentumfilm-rendező szakán készíti mesterdiplomáját, amit eredetileg a hazai kadétképzésről akart forgatni. Így szerzett tudomást a gyerekeknek szóló katonai táborokról. A teljes sorozat a www.barthamate.com oldalon látható.

gyerektábor honvédelem katonaság Magyarország

Még több
Társadalom