Apukám maradt otthon velem, miatta lettem feminista

Cikkírónk apukájának szuper állása volt, míg anyukája tanárnőként dolgozott. Az apja jobban keresett, mégis ő maradt otthon a kislánnyal, hogy felesége folytathassa azt a munkát, ami a szenvedélye is egyben.

Apukám maradt otthon velem, miatta lettem feminista
2019.02.07. 18:00

Amikor öt éves voltam, az egyik osztálytársam az iskolában megkérdezte tőlem, halott-e az anyukám. Kertelés, finomkodás nélkül, egyenesen rákérdezett. Egy gyerek ötévesen már épp elég érett ahhoz, hogy egy ilyen kérdésre bepánikoljon. Talán az osztálytársam tud valamit, amit én nem? Az ágy alatti szörny megette az anyukámat? Hozzáteszem, anyukám egyáltalán nem volt halott. Az egyetlen ok, amiért az a gyerek ezt feltételezte, az volt, hogy minden nap az apukám vitt haza a suliból.

1994-et írunk. Ez az az év, amikor a Négy esküvő, egy temetés című film megjelent, az Oasis együttes legsikeresebb albumát dobta piacra, és felszentelték az első női papot Angliában. Ezek szerint 1994 még olyan év is volt, amikor egy, a lányát a suliból hazahozó apuka látványa annyira ritka és ámulatba ejtő, hogy a jelenség egyetlen magyarázata a halott anya lehet.

Az ötéves iskolatársam kérdése nem az egyetlen olyan szituáció volt az életemben, amikor magyarázkodnom kellett a családom miatt. Amikor rosszul lettem a suliban, és a tanárok már hívták volna anyukámat, mindig szólnom kellett nekik, hogy ne Anya, hanem Apa számát tárcsázzák. Amikor azt kérdezték, mikor jön értem anyukám, megint csak el kellett magyaráznom, hogy az apukám szokott értem jönni. Néha még a menzás néni is rácsodálkozott apukámra: „Vajon ki lehet az a férfi a kapunál?“, mintha valamiféle perverz tata állna ott.

A tanórákon felmerülő feladatokat sokszor a mindennapi élet köré fűzték fel, hogy érthetőbbek legyenek.

„Amikor anya vásárolni megy, hogy megvegye a vacsorának valót, és három halrudacska mellé betesz még egyet a kosárba, hány halrudacskát vesz összesen?“ Az ilyen típusú kérdések folyamatosan összezavartak: az én anyukám nem jár bevásárolni, vacsorát főzni meg aztán pláne nem fog. Szóval, honnan kéne tudnom, hogy hány halrudacskája van?

A családmodell, amiben felnőttem, nem számított mindennaposnak. 1988-ban, amikor anyukám bejelentette, hogy terhes, az apukám hozta meg azt a döntést, hogy felmond a munkahelyén, Párizsból Londonba költözve pedig teljes állású szülő lett.

Ez a mentalitás a mai napig megdöbbentőnek számít. Apukámnak szuperállása volt, sales menedzserként dolgozott, míg anyukám egy általános iskolában tanított. Apukám volt a többet kereső fél, de anyukám mindennél jobban szerette a munkáját, és ezt ő is tudta. Nem akart véget vetni a szenvedélyének azzal, hogy az otthonához láncolja anyukámat, márpedig ezt tette volna, ha abba kellett volna hagynia a tanítást, aminek az életét is szentelte.

Mégis, akárhányszor megkérdeztem, miért hozta meg ezt a döntést, mindig ugyanazt válaszolta: „Nagyon szerettem volna apuka lenni.“

A szüleim nem azért éltek így, mert ezzel akartak bemutatni a társadalomnak, hanem mert számukra ez volt a legideálisabb forma, ahogy családként működni akartak. A legszebb közös döntésükben, hogy anyukam amiatt legyen a főűállású szülő, mert mellei vannak és a társadalom ezt diktálja, apukám szerint nem lehetett vita tárgya. Ez a felfogásmód akarva akaratlanul is hatással volt rám. Már nagyon fiatalon feministává váltam. Gyerekkorom során rengeteg felesleges akadályt kellett átugranunk, például, amikor apukám próbált bejutni a női mosdóba, hogy hozzáférhessen a pelenkázóhoz. Legalább ezer értetlen tekintettel kellett megküzdenie a játszótéren, az orvosi rendelőben, az iskolában és az állandó kérdéssel, hogy hol van az anyukám. A legrosszabb mégis az volt, hogy a legtöbb férfi szemében nevetségesnek tűnt azért, mert állását otthagyva nevelt engem, és vitte a háztartást. A saját férfi rokonaink is lenézték őt.

Egyszer egy családi eseményen, a konyhánkban arra lettem figyelmes, hogy apukám egyik barátja cukkolja őt mások előtt, olyan beszólásokkal, hogy: „az asszony megengedni, hogy igyál?“ És olyanokkal, hogy: „Hol hagytad a köténykédet?“

Ordítani kezdtem az illetővel, hogy menjen el a házunkból. Ekkor kilenc éves voltam.

Mérges voltam, mert folyamatosan a családom védelmére kellett kelnem, és mérges voltam azért is, mert alapvetően soha nem számítottunk ‘normális’-nak a társadalom szemében.

Apukám a legjobb barátom is egyben. Minden évben elutazunk kettesben Párizsba, a szülőhazájába, amikor hazalátogatok, filmezős estéket tartunk, de sokszor egy pohár bor mellett beszélgetünk politikáról, fiúkról, bármiről. Az apukám az az ember, aki főállású apukaként építette fel feminista alapokra a családunkat. Ő volt az, aki megmutatta nekem, hogy az egyenlőség attól a perctől kezdve elérhetővé válik, mikor megszületünk.

Most már ismerek pár főállású apukát- rengeteg közülük szintén újságíró – és nem tudom eleget dicsérni őket. Csodálatos lenne, hogyha ez a családmodell végre normálissá válna, és egyre több férfi szeretne otthon maradni. „Hogyan csinálja? Van két gyereke, mellette  karrierje is? A férfiak tényleg megkaphatnak mindent?“ – alig várom, hogy ezek a kérdések végre felmerüljenek a férfiak körében is (mi nők már eléggé unjuk az ehhez hasonló kérdéseket).

Sokat szoktam erre a témára gondolni, főleg amióta komoly párkapcsolatom van. Egy buli közepén, pár koktél legurítása után, egyértelműen (és részegen) kifejeztem a barátom számára, hogy nem vagyok hajlandó olyan férfival együtt lenni, aki nem akar apasági szabadságot kivenni.. a még meg nem született, jövőbeli gyerekeink miatt.

A következő napon másnaposan, rettenetes fejfájással ébredve tudatosult bennem, hogy a közös jövőnkkel dobálóztam a barátom felé, mire csak ennyit válaszolt: „Miért ne lenne normális az a beszélgetés, hogy akarunk-e gyereket? Tényleg azt gondolod, hogy elvárnám, hogy feladd a karrieredet, ha valaha családot alapítunk?“

Úgy tűnik, változnak az idők. Lehet, hogy a régi bölcs mondás igaznak bizonyul: a nők olyan férfit választanak, akik az apjukhoz hasonlítanak.

Marie-Claire Chappet

apa apasági egyenlőség feminizmus lány szabadság

Még több
Társadalom