Szépség határok nélkül

Mihaela Noroc négy éven keresztül utazott és több mint ötven országban járt, hogy megörökítse, milyen sokszínűek a nők a világban. A projekt lélegzetelállító képeit az ELLE olvasóival is megosztotta.

Szépség határok nélkül
2018.06.05. 13:14

Mihaela Noroct már gyerekkorában lenyűgözték a színek, édesapja festményei között nőtt fel Bukarestben. Tinédzserként vette első fényképezőgépét, és rögtön az emberek kezdték el érdekelni, de túl szégyenlős volt ahhoz, hogy idegeneket leszólítson az utcán, így kezdetben csak édesanyját és húgát fényképezte. Fotográfiát tanult az egyetemen is, de sokáig bizonytalan volt magában, így más munkái voltak, és csak hobbiból fényképezett. Csak később, egy sorsdöntő utazást követően alakult úgy, hogy komolyabban is visszatért az intim női portrékhoz. Rutinos utazó volt már, amikor Etiópiában rácsodálkozott, hogy akár egyetlen országon belül milyen sokfélék lehetnek a nők:

„Voltak, akik törzsekben éltek, és teljesen természetes volt számukra a meztelenség, mások konzervatív közösségekben, a hajukat, testüket kendővel takarva, megint mások nagyvárosi, modern nők – olyan volt, mint egy mozaik. Voltak, akik keményen dolgoztak, és még úgy is küszködtek, de a méltóságuk, az erejük és a szépségük minden nehézségen átsütött. Felmerült bennem: hogyhogy nem látok ezekről a nőkről soha, sehol képeket? És vajon mi a helyzet a világ többi részével? Éreztem, hogy sokkal több figyelmet érdemelnének a nők” – mesél a kezdetekről. Végül addig álmodozott, hogy 2013-ban gondolt egy merészet, felmondott akkori munkahelyén, fogta a hátizsákját és a fényképezőgépét, és elindult feltérképezni a női szépséget. Blogját úgy nevezte el: „A szépség atlasza” (The Atlas of Beauty).

Katt a galériára!
9 fotó

Szépség határok nélkül

1 of 9
2 of 9
3 of 9
4 of 9
5 of 9
6 of 9
7 of 9
8 of 9
9 of 9

  2 of 9
Szépség határok nélkül

Pjongcsang, Észak-Korea - Ritkán látni olyan koncentrációban egyenruhát, mint az észak-koreai diktatúrában. Ez a fiatal lány katonának tűnik, valójában viszont csak a Hadtörténeti Múzeum idegenvezetője

  3 of 9
Szépség határok nélkül

Nápoly, Olaszország - Serena cornicellókat, azaz apró szarvacskákat készít, ez Dél-Olaszországban egy ősi szerencsehozó jelkép. „A műhelyt a szüleink alapították, a húgom- mal visszük tovább a hagyományt”

  4 of 9
Szépség határok nélkül

Berlin, Németország - Cornelia fiatal újságíróként a fal leomlása után költözött Berlinbe, látta, ahogy az multikulturális központtá válik. Kétszer legyőzte a rákot, azóta a szép időnek és az esőnek ugyanúgy tud örülni, miközben a városban biciklizik

  5 of 9
Szépség határok nélkül

Addisz-Abeba, Etiópia - Etiópiában számos etnicitás, törzs és vallás él együtt, ami még ma is gyakran összetűzésekhez és konfliktushoz vezet. Samira muszlim, legjobb barátnője keresztény, ami reményre ad okot a békét illetően

  6 of 9
Szépség határok nélkül

Katmandu, Nepál - Sona a Holi ünnepén, ami a hinduizmusban a tavasz kezdetét jelzi. A világ egyik leglátványosabb eseménye: a színek fesztiváljának is nevezik, mivel ilyenkor a résztvevők festékporral szórják be egymást

  7 of 9
Szépség határok nélkül

Párizs, Franciaország - Imane afrikai és európai szülők gyermeke, és imádja, hogy milyen változatos a világ. Művészetet tanul, és arról álmodik, hogy egyszer saját galériát nyit, ahol különböző kultúrák művészeit mutatja be

  8 of 9
Szépség határok nélkül

Doméni, Görögország - Ezzel a családdal Mihaela Noroc egy északgörög menekülttáborban találkozott. Anya és lányai a Szíriában dúló háborúból menekültek el. A tekintetük sok mindent elárul

  9 of 9
Szépség határok nélkül


Ami egy személyes, saját zsebből finanszírozott szerelemprojektnek indult, az a közösségi médiának köszönhetően gyorsan kinőtte magát. A blogján publikált fotók kapcsán rengeteg bátorító üzenetet kapott, és egy idő után pénzadományokat is küldtek neki, hogy folytatni tudja az utazást, és még változatosabb képet adhasson a világ különböző korú, testalkatú, kultúrájú nőiről. Négy évvel, több ezer fotóval és még több kilométerrel később a Penguin Books kiadta az 500 legszebb portrét tartalmazó könyvet. „Az volt a célom, hogy megmutassam, a szépség nem ismer határokat, és hogy a világ diverzitása kincs, nem pedig konfliktusok forrása kellene hogy legyen.

A képeim szereplői nem játszanak szerepeket, nem tökéletesek – viszont természetesek és önazonosak. A valódi szépség ott van egy hegyi faluban és egy felhőkarcoló tetején, egy mosolyban, egy gesztusban, egy ráncban vagy egy történetben – és a különbségeinkben – mondja Noroc. – Ráadásul még mindig rengeteg nőt ér megkülönböztetés és erőszak, ezért fontosnak tartottam, hogy megörökítsem ne csak
a küzdelmei­ket, de az álmaikat is.”

A fiatal fotós azt látta, hogy ahová csak elér a tömegmédia, az az által sugallt képek nagyon korlátozóak a nőkre nézve – pedig az utcán járva mi is láthatjuk, hogy sokkal többfélék vagyunk. „Vannak olyan területek, ahol emiatt nagyon nehezen fogadják el a nőket úgy, ahogy vannak. Meg kell tanulnunk igazán önmagunkká válni, de ezzel együtt azt is, hogy hagyjunk másokat szabadon kibontakozni. Remélem, hogy ez a projekt legalább néhány embernek segít megszabadulni a korlátaitól” – teszi hozzá.

Noroc bárhol is jár szegénynegyedektől kezdve esőerdőn át felkapott metropoliszokig, úgy érzi, hogy sokkal több köti össze az embereket, mint amennyi elválasztja, és reméli, hogy ez a megmagyarázhatatlan érzés átjön a képeit nézegetve. Volt, hogy órákig járta egyfolytában az utcákat, aztán villámcsapás-szerűen vett észre valakit, aki megfogta. Számos portrét csak néhány perce volt elkészíteni, de amikor alkalma van rá, szeret több időt eltölteni a fotók alanyaival, meghallgatni a történetüket – melyek között éppannyi a felemelő, mint a szívszorító. „Sokan azzal utasítottak vissza először, hogy nem elég szépek, vagy nics rajtuk smink. De ilyenkor mindig elmondom, hogy én kifejezetten a természetes, nem túlsminkelt arcokat keresem.” Eljutott olyan nagyon szigorúan őrzött helyekre, mint Észak-Korea, és olyan elzárt vidéken lévő afgán faluba is, ahol úgy érezte, mintha több száz évet utazott volna vissza az időben. „A helybeliek sosem láttak még életükben fényképezőgépet, de ez egyáltalán nem baj, sőt – így nem pózoltak, nem akarták »valamilyennek« mutatni magukat.

Ráadásul nagyon örültek, hogy viszontlátták magukat, kérték, hogy a család összes tagját örökítsem meg. Amikor fotózok, mindig sokat beszélek a kép alanyához, hogy érezze, milyen különleges, és büszke legyen magára. Bár öt nyelven beszélek, ahol ez nem elég, ha kell, pantomimezek, és többnyire sikerül is megértetni magam.”

Hogy van-e kedvenc fotója? „Annyi történettel találkoztam, hogy lehetetlen lenne egyet kiválasztani, mindegyik különleges és emlékezetes számomra valami miatt. De azt elmesélhetem, hogyan készült a fotó, ami a könyv címlapjára került. Váránasziban voltam, a Gangesz partján sétáltam. Ez a hinduk szent helye, naponta több ezer zarándok érkezik ide. Észrevettem egy fiatal lányt, aki épp felajánlást készült tenni. Földöntúli nyugalmat sugárzott az arca, és gyönyörű volt a reggeli fény. Annyira magával ragadott ez a varázslatos pillanat, hogy utána mentem a folyóba, még azt is elfelejtettem, hogy a telefonom elázik a zsebemben. De ez annyira időtlen és megismételhetetlen pillanat volt, hogy a tárgyak ilyenkor nem jelentenek semmit. Engedélyt kértem, hogy lefotózhassam, aztán magára hagytam, hogy befejezhesse a rituálét. Csak néhány másodperc volt, de a tekintete, a tartása szavak nélkül is misztikus történetet mesélt el.”

Azt állítja, utazásai során sokkal több kedvességgel, szépséggel és együttérzéssel találkozott, mint gyűlölettel vagy gyanakvással: „Remélem, hogy a fotóim elfogadásra és együttérzésre sarkallják az embereket, mert mostanra már egészen biztos vagyok benne, hogy a szépség a változatosságban rejlik.”

Kiss Imola

atlasz széség világ

Még több
Társadalom