Az idő túl gyorsan utolér – Beszélgetés Sylvia Plachy-val

Sylvia Plachy fényképei utat nyitnak a saját álmainkhoz és emlékeinkhez. „Sosem láttam a pillanatot nagyobb intimitással és emberiességgel megtapasztalni és filmen rögzíteni” – mondta tanítványáról és annak képeiről André Kertész. Budapesti tárlatvezetésén beszélgettünk a magyar származású fotóművésszel, aki nem mellesleg az Oscar és César-díjas Adrien Brody édesanyja.

Az idő túl gyorsan utolér – Beszélgetés Sylvia Plachy-val
2020.02.25. 12:03

ELLE: Úgy tudom kislányként gyakran kérdezte meg lefekvés előtt édesanyjától, hogy “When will it be tomorrow?” azaz “Mikor lesz holnap?” A 2015-ös budapesti kiállításának is ezt a címet választotta. Tavaly a “Dalok feketén-fehérben” tárlat egyfajta válasz volt erre?

Sylvia Plathy: Egy bizonyos kor után már nincs értelme feltenni ezt a kérdést, mert a várakozás izgalma elillan. A “mikor lesz holnap” arról az izgalomról szól, amikor az újabb és újabb impulzusokat szeretnéd befogadni, legyen az vágyódás a tavasz után vagy egy újrakezdésre. Egyszóval türelmetlen vagy. Ahogy öregszünk, az ember megtanulja a türelmet, de azt is, hogy az idő túl gyorsan utolér. Igazából sosem vártam rá választ, inkább egy mantrává érlelődött, szelídült ez a kérdés. (…) Amikor menekült és bevándorló voltam az Amerikai Egyesült Államokban, arra vágytam, hogy visszatérjek Magyarországra, mert szörnyű honvágyam volt, talán ezért is kérdezgettem mindig anyámat, hogy “mikor lesz holnap”. A 2015-ös kiállításom is jobban reflektált a magyar vágyakozásra, vágyakozni pedig egyenlő fiatalnak lenni.

“Az élet viharaival szemben olyan légy, mint a madár, mely a fát hogyha kivágják alóla, nem a mélybe zuhan, hanem a magasba száll.” Ezt az idézetet 1953-ban írta az emlékkönyvébe akkori tanárnője. Három évvel később, tizenhárom évesen, az 1956-os forradalom után szüleivel, lovaskocsiban rejtőzve – egy kis bőrönddel és a mackójával – hagyta el az országot, új életet kezdeni egy idegen világban…

… Amikor ez az idézet az eszembe jutott, megkerestem az emlékkönyvemet és amikor elkezdtem ezen az anyagon dolgozni, azt a másik szívet. Szóval van egy magyar és egy amerikai szívem.

 A tavalyi anyagot melyik szíve alapján válogatta?

Úgy gondoltam, hogy pozitívabb képeket szeretnék bemutatni, mert jelenleg minden olyan savanyú és rossz, a világ megy széjjel, de ahogy keresgéltem a képek között, rájöttem, hogy nem tudom kihagyni a másik oldalt. Minden kiállításomnál a képeknek van egy íve, ez a legutóbbi semmi másról nem szólt, mint az életről és a pillanatokról. A képek úgy élnek itt együtt, hogy beszélgetnek egymással. (…) Ez a kisfiú a szíve a kiállításnak, reményteli, tele van élettel. (A tárlat nyitóképe egy kisfiú magnóliával.) Azóta 30 éve telt el, ki tudja milyen volt az élete. Ez a szomorú a fényképezésben, és ez a szépsége is: a képben maradnak meg a fontos pillanatok.

 

Milyen gyakran jár Magyarországon?

Javarészt a kiállításaim alkalmával. Eleinte nagyon hiányzott Magyarország. Abban az évben – 1956-ban – , kora ősszel anyukám elvitt egy asztrológushoz, aki azt mondta, ebben az évben “nagy változások” lesznek. Nekem a változás akkor azt jelentette, hogy a nyolcadik osztályba megyek. Azért forradalomra nem gondol az ember, meglepetésként ért mindannyiunkat. Évekig tartott ez a “nagy változás”

Mint nő, érezte bármikor is ebben a túlnyomóan patriarchális szakmában, hogy férfi pályatársai nem kezelik egyenrangú félnek, netán nem veszik komolyan? (A néhai Pierre Bourdieu szociológus szerint ez már olyan mélyen gyökerezik az európai kultúrában, hogy egész társadalmi életünket meghatározza…)

Tudja, ez az egyik oka annak, hogy nem vágyom ide vissza, mert érzem, hogy itt a nőket nem mindig kezelik jól. Amerikában is sok a probléma és micsoda szörnyűségekről tudunk, hisz olvashatjuk a napilapokban is, de valahogy a nőkkel egyenlőbben bánnak, nem úgy, mint itt. Ezt mindig jobban érzékeltem, amikor Európába jöttem, még Franciaországban is sokkal jobban lehet érezni ezt a “másodosztályú” szerepet. Talán szerencsém is volt, hogy olyan munkahelyek és barátságok felé vitt a sors, ahol nagyon sok kedvességet és segítséget tapasztaltam meg. Például sok amerikai férfi fotós irigyelte azt a képességünket, hogy nekünk nőknek egy fotóalany jobban megnyílik, mert nem tartanak tőlünk. Nagyon szerencsés vagyok, mert sosem éreztem annak a hátrányát, hogy nő vagyok és nem is kellett emiatt harcokba bocsátkoznom.

Az elmúlt években mintha egyre több nő kapott volna bátorságot, hogy fényképezőgépet ragadjon… Változna a társadalom?

Igen, manapság egyre több nőt érdekel a fényképezés, és egyre többen ragadnak gépet. Amikor elkezdtem a pályát, a kevesek egyike voltam. Akkor ezen el is gondolkodtam, de nem túl sokáig, mert beszippantott ez a világ, beleszerettem a fényképezésbe, és csak ezt akartam csinálni. A tanáraim javasolták, hogy ismerjek meg minél több fotóst, ezért mi mást tehettem, felhívtam őket és találkozót kértem, így ismertem meg André Kertészt, – vagy W. Eugene Smith-t, – akik nagyon közvetlenek voltak és elbeszélgettek velem.

(Arthur Freed fotográfiai kurzusán szeretett bele a fényképezésbe, az ő javaslatára kereste fel a szintén magyar származású André Kertészt, aki a mentora lett. „André Kertész szelíd ember volt. Csodálattal nézte az élet minden apró örömét, különleges látásmódja ragályos volt: ‘Nézd!’ gyakran mondta megszakítva beszélgetésünket vagy sétánkat és rámutatott egy elrepülő madárra, szórt fényre, vagy csak egy kecses gesztusra.” – így jellemezte mesterét, akivel az évek alatt mély barátságot is ápoltak. (Csízek Gabriella, kurátor)

Vajon globálisan hogyan törhetjük át a határokat és építhetjük újra a szakmai alázatot?

Szerintem, ha több nő választja hivatásként a fotózást, vissza fog térni az alázat. Sajnos a világ teljesen megváltozott, az emberek is mások, csak az iPhone-jukat nézik és nem azt, ami körülveszi őket. A külsőségek, a látvány számít, amit ugyan tökéletesre megterveznek, de ez már egy másik eszme, és az embereket más eszme hajtja, hogy fotósként is mit akarnak megmutatni. Én mindig is nagyon élveztem, ha a külvilággal kommunikálhatok. A fotósok ma leginkább csak saját magukról akarnak beszélni, technikailag a tökéletesre törekszenek. De ez csupán a felszínről szól és nem arról, ami mögötte van.Lehet a felszín gyönyörű, hiszen az ideális körülmények lehetővé teszik, de az ember igazi értéke csö Erről az internet tehet, nem a magyarok vagy az európaiak, mert az egész világ kezd sablonszerűvé válni. Az emberek olyanok, mint a robotok, tudják, hogyan kell valamit tökéletesre csiszolni. Én egy másik világból származom, és ezért nem tudom már magam sehol sem otthon érezni.

Minél jobban mélyülünk el a fotóiban, úgy válunk észrevétlenül részévé a pillanatok mögötti történetnek, szavak nélkül érezzük magunkénak a törté

Látja ez tesz engem boldoggá, hogy a mai világban vannak még emberek, akik meg tudják látni, mi van a felszín mögött.

 

fotó sylvia plachy

Még több
Kultúra