Piroskának fel kell nőnie – Meseterápia első kézből

Nevezhetjük életközepi válságnak vagy simán csak nehéz élethelyzetnek, de az emberélet útjának közmondásos felén sokan jutunk egy nagy, sötétlő erdőbe. Nekem Boldizsár Ildikó meseterápiája, egészen pontosan a Piroska és a farkas története segített kitalálni a fák közül.

Piroskának fel kell nőnie – Meseterápia első kézből
2018.08.14. 15:26

Gyerekkoromban Az erdei házikó volt a kedvenc mesém. Ha hirtelen valakinek nem ugrana be, ez az a sztori, ahol a favágó három egymást követő nap egy-egy lányával hordatja ki magának az ebédet, a lányok azonban sorra eltévednek a rengetegben, és este ugyanannál az erdei házikónál kötnek ki. Ott szállást kérnek a házigazdától, egy ősz öregembertől, aki három állattal lakik együtt: egy tyúkocskával, egy kakaskával és egy tarka tehénkével. Az első két lány megbukik a teszten, mert bár az öregnek (és saját magának) főz vacsorát, az állatokra ügyet sem vet. A legkisebb azonban nem ül anélkül asztalhoz, hogy ne etetné meg előbb a jószágokat, és ezzel szerencsésen megszabadítja a gonosz varázslattól az öregembert, aki reggelre, hipp-hopp, visszaváltozik daliás királyfivá. Happy end.

Ez volt tehát a kedvenc gyerekkori mesém, és akkor még nem sejtettem, mindez milyen messze ható következményekkel jár majd. Erre csak nemrégiben derült fény, amikor a kezembe került Boldizsár Ildikó meseterápiás esettanulmányokról írt könyve, a Hamupipőke Facebook-profilja. Miután végigolvastam az esetleírásokat, tanulmányozni kezdtem a feladatokat, amelyek segítségével öngyógyításra használhatjuk a meséket, és megtorpantam annál a kérdésnél: hol látod magad a mesében? A válasz ugyanis abban a másodpercben megérkezett: a Hamupipőkének abban a jelenetében ismertem magamra, ahol a lány a nyitott ablakban állva magához szólítja a környékbeli madarakat, mert egyedül nem boldogulna a hamuba szórt lencse kiválogatásával. Ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy én is olyan élethelyzetbe kerültem, amikor segítségre van szükségem. Ekkor fordultam Ildikóhoz, hogy ezt a segítséget én is a meseterápiától kapjam meg.

ILDIKÓ: Meglepődtem Nóra kislányos alkatán. Néztem, ahogy jön fölfelé a lépcsőn, ruganyos, gyors és határozott léptekkel, majdhogynem kettesével szedve a lépcsőfokokat. A mosolyában is volt valami kislányos, a tekintete pedig egyszerre pajkos és kíváncsi. Amikor beszélni kezdett, mindez eltűnt. Egy okos, rendkívül intelligens, az életét határozottan és felelősséggel vezető nő képe bontakozott ki előttem, aki jól érzékelhető burkot vont maga és hosszú munkával elért, jól működő élete köré. Mint kiderült, épp az eddig oly jól működő burokkal támadt némi gond.

A probléma, amivel dolgozni szerettem volna, közös tapasztalata mindenkinek, aki az életútja feléhez jutva egyszerre próbál helytállni lassan felnőtté váló gyerekei szülőjeként és idősödő szülei gyerekeként. Mindig úgy gondoltam magamra, mint aki fegyelmezett, megbízható, és nem riad vissza a felelősségvállalástól, az utóbbi időben mégis kezdett túl nyomasztónak tűnni ez a helyzet. És itt jött a képbe a kedvenc mesém. Ildikó kérdésére ugyanis gondolkodás nélkül rávágtam, gyerekként azért szerettem ezt a történetet, mert született állatbarátként biztos voltam benne, hogy én nem hagynám éhezni meg szomjazni a tyúkocskát, a kakaskát és a tarka tehénkét. Büszkeséggel töltött el a tudat, hogy a nemtörődöm favágólányokkal ellentétben én megváltanám az elvarázsolt királyfit, és elnyerném méltó jutalmamat, a szerelmét. Viszont emlékszem, már akkor sem fért a fejembe, miért kellene vacsorát főznöm az öregembernek, és megágyazni neki. Mi közöm nekem ahhoz, a vénember mit fog enni és hol fog aludni?
Ahogy ezt hangosan kimondtam, rádöbbentem, már akkor is elviselhetetlennek éreztem, hogy nekem kelljen gondoskodnom másokról, mert erre fizikailag, de még inkább érzelmileg tökéletesen alkalmatlannak tartom magam. Igaz, gyerekként a családban ilyen mintát nem láttam. A nagyszüleim mind pompásan ellátták saját magukat, senki nem betegeskedett hosszasan, a 95 éves korában meghalt nagyapám is csak élete utolsó egy-két hetére került otthonba, addig mindent megoldott maga. Amúgy is zárkózott és független személyiség volt, nem szerette, ha beleavatkoznak az életébe, 90 évesen még simán eltekert a benzinkútra a biciklije kormányára akasztott PB-gázpalackkal, bár az utolsó időkben már kissé kacskaringózva haladt. Mindig abban reménykedem, az én életem is úgy fog véget érni, hogy az utolsó pillanatig megőrzöm a testi-szellemi épségemet, és nem szorulok másra.

(…)
ILDIKÓ: Ahogy hallgattam Nóra élettörténetét, minduntalan megjelent előttem egy „édes vászoncseléd”, aki karján elemózsiával és borral telepakolt kosárral épp a nagymamája háza felé igyekszik, ám nem fejezi be küldetését, nem juttatja el a nagymamához a „gyógyító bort és kalácsot”. Tulajdonképpen rendkívül felelőtlenül viselkedik, amikor a farkas kísértésére nekiáll virágokat szedegetni, ahelyett, hogy a nagymamával törődne. Egyre erősebben láttam Nórát „virágszedegetés” közben, miközben valahol a kép szélén egy öreg, beteg asszony képe is felderengett. Úgy döntöttem, hogy  a Piroska és a farkas (eredeti címén Pirosbúbocska) című mesével fogunk dolgozni, mégpedig az anya – kislány – nagymama vonallal. Mi közük van egymáshoz? Hogyan hatnak egymásra? Ki felelős kiért? Mi dolguk van egymás életében? Mit tanítanak egymásnak? Mit kérnek egymástól?
(…)

Mörk Leonóra

A cikket teljes terjedelmében az ELLE magazin 2018. szeptemberi számában olvashatjátok!

életközépi válság meseterápia piroska pszichológia

Még több
Kultúra