“Írás közben elvarázsolódom”

Nagyon szép és nagyon erős, egészen addig, amíg jól bánnak vele, ha azonban bántják, azonnal ripityára törik. Ilyen a porcelán, és ilyen Mörk Leonóra legújabb regényének, A porcelánlánynak mindkét női főszereplője. Kolléganőnk Kalapos Éva Veronika kérdéseire válaszolt.

“Írás közben elvarázsolódom”
2018.05.09. 14:04

A regényeid, legalábbis részben, távoli tájakon játszódnak. Honnan ered az életedben az utazás szeretete, és melyik volt a leginkább sorsfordító utazásod?

Szeretek úton lenni, és szeretek megérkezni. A miénk utazós család volt, gyerekkorunkban az öcsémmel együtt sokat vittek minket a szüleink külföldre, már ahová a szocializmus ideje alatt lehetett. Így nőttem fel, és azóta is sokat utazom, a munkámból adódóan, de magánemberként is. Sorsfordító utaknak azokat nevezném, amelyek úgy megihlettek, hogy később könyv született belőlük. Ilyen helyszín Németországban Türingia, ahol A Hellinger-Madonna játszódik, vagy Dél-Korea, ahová a Lány igazgyöngyökkel egyik szereplőjét vittem el. Ara nagyon büszke vagyok, hogy a regénynek ez a fejezete nemrégiben koreai nyelven is megjelent a Koreai Kulturális Központ kétnyelvű magazinjában.

A könyveidben jellemzően az élet lélekemelőbb oldalát helyezed középpontba, és bár nehezebb, komolyabb témák is előkerülnek, lényegében a szépséget kutatod csodaszép tájak, képzőművészet, zene és gyönyörű történetek segítségével. Van-e konkrét célod ezzel, illetve gondoltál-e már rá, hogy az élet keményebb oldaláról is írj?

Minden regényemben szó esik súlyos problémákról: szexuális erőszakról, internetes zaklatásról, betegségről, nemkívánt terhességről, fájdalmas vetélésről, női kiszolgáltatottságról. Olyan történetet viszont nem szeretnék írni, ahol a rémségre borzalom, a szörnyűségre rettenet, a traumára sokk következik. Nem akarok olyan lenni, mint az a kolléganőm, akinek a legártatlanabb hívószóról is valami iszonyatosan fájó emlék ugrik be, és azt gyorsan meg is írja. Szakmai szempontból ez nyilván kifizetődő, a kritikák ünneplik a szókimondásáért és a bátorságáért, ahogyan szembenéz a démonaival, de attól tartok, az illető a magánéletében nem igazán boldog. Én szeretem magam jól érezni a bőrömben, magánemberként, olvasóként és írás közben egyaránt. Hogy ki mennyit vesz észre az élet szépségeiből, az egyfelől személyiség, másfelől tudatos döntés kérdése. Én már kamaszkoromban rájöttem, hogy a művészet, az irodalom, a zene menedék, olyan világ, ahová ha átlépek, senki nem tud utánam nyúlni. Egyetemista koromban az a mondás járta, a magyar értelmiség előtt két út áll: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Én egyiket sem szeretném választani. Élvezem, hogy írás közben elvarázsolódom, és mindig örülök, amikor az olvasók azt mondják, szeretik a könyveim teremtette hangulatot, ami olvasás után is sokáig velük marad.

A regényeid főhősei, narrátorai többnyire nők. Szerepel a terveid között esetleg egy férfiszemszögű történet is, és mi alapján döntöd el, hogy kit teszel meg a szövegeid narrátorának?

Ahogy felmerül bennem egy történet, általában a narrátorával együtt születik meg, rögtön tudom, ki fogja elmesélni. Illetve nagyon szeretem váltogatni a nézőpontokat, és ezzel együtt az elbeszélés technikáját is, kihasználva, hogy miközben egyes szám első személy logikusan személyesebb, a „mindentudó” harmadik személyben sokkal több mindent el lehet mondani a figurákról. Az még nem jutott eszembe, hogy férfi bőrébe bújva meséljek, de eddig minden regényemben kipróbáltam valami újat, például nemcsak néhány felidézett emlék erejéig, hanem egy egész, a maival párhuzamosan futtatott történet erejéig visszamenni a múltba. A Holdfény szonáta főszereplője egyébként egyértelműen nem a lány, hanem a férfi, Alexander, az ő története áll a középpontban, a lány csak afféle katalizátor.

Intagram.com/@leonora.mork

A porcelánlány két központi alakja, a 20. század elején felnőtt Julianna és a vérbeli 21. századi nő, Lili – ahogy a cím is mutatja – mindketten porcelánfinomságú, érzékeny teremtések. Manapság nem divat érzékenynek lenni – volt-e olyan célod is a történettel, hogy némiképp rehabilitáld az érzékenységet?

A múltkoriban beszélgettem dr. Csernus Imrével, aki a könyvemet a kezébe véve rám nézett, és így szólt: A porcelánlány? Az te vagy! És bár egy darabig tiltakoztam, rájöttem, hogy tulajdonképpen igaza van, nekem is gyakran zokon esik olyasmi, amit mások könnyedén leráznak magukról, mint kutya a vizet. Azt is ő mondta, hogy a porcelán nagyon szép és nagyon erős – egészen addig, amíg jól bánnak vele. Ha azonban nem rendeltetésszerűen kezelik, azonnal ripityára törik. Szerintem ez nagyon találó metafora, és a regény mindkét szereplőjére illik. Manapság valóban az extrovertáltak korát éljük, mellettük a kevésbé túláradó személyiség háttérbe szorulhat, holott az intovertált típusnak is számtalan előnyös tulajdonsága van.

Nagyon vonzódsz a letűnt korokban játszódó történetekhez: ennek a történelem szak az oka, vagy találsz bennük valamit, amit hiányolsz a mai világból, és ha igen, például mit?

Azért mentem történelem szakra, mert azt hittem, majd arról fogunk tanulni, hogyan éltek régen az emberek. Hát a legkevésbé erről tanultunk. Ez a fajta vonzódásom a mindennapok történetéhez viszont azóta is megmaradt, nagyon élvezem az anyaggyűjtést a regényeim múltban játszódó jeleneteihez. Azt a hibát azért nem követem el, hogy azt higgyem, régen minden jobb volt, viszont teljesen el tudok veszni ezekben a történetekben. Ahogyan el tudok veszni a holland aranykor zsánerképeiben, vagy a skanzenekben, órákon át el tudom nézegetni a régi korok ruháit vagy használati tárgyait. Azt hiszem, ilyenkor kapcsolódni akarok azokhoz az emberekhez, akik előttem népesítették be a világnak ezt a táját.

A regény olvasásakor azt érezhetjük, Lili mintha sok évvel később beteljesítené Julianna sorsát: megélheti mindazt, amit múlt századi nőrokona nem. Volt benned olyan gondolat, hogy a mai, önreflexívebb korban Lilin keresztül valahogy igazságot szolgáltass Juliannának?

Ez a regényem döbbentett rá, hogy valamennyi könyvemben visszatér egy motívum: a női generációk sorsának egymásra rétegződése. A porcelánlányban a két hősnő, száz év különbséggel, elérkezik a női életút meghatározó csomópontjaihoz, csak természetesen a választási lehetőségeik mások. Ez valóban felfogható úgy, hogy a mai lány, Lili élete megismétli a szépanyjáét, csak boldogabb kimenetellel.

Instagram.com/@leonora.mork

Gyakran hallani manapság, hogy „a feminizmus megvalósult”. Te, aki különböző korokban élt női főszereplőkkel dolgozol, és az Elle vezető szerkesztője vagy, mit válaszolsz, ha találkozol ezzel a felvetéssel?

Éppen a női sorsoknak ez az említett ismétlődése ad lehetőséget arra, hogy elgondolkozzunk rajta, mennyivel szerencsésebb helyzetben vagyunk mi, mint az előttünk járók, akár csak a szüleink vagy a nagyszüleink nemzedékének tagjai. Valamennyiünk felmenői között akadtak olyan nők, akik nem a saját életüket élték, hanem elfogadták a rájuk kényszerített játékszabályokat. Nem maguk válaszották meg a házastársukat, a hivatásukat, a lakóhelyüket, és vagy nem tudtak, vagy nem is akartak lázadni ellene, mert úgy érezték, alkalmazkodniuk kell mások elvárásaihoz. Szerintem borzasztó lehet leélni egy életet úgy, hogy soha nem azt csinálom, amit akarok, hanem amiről úgy vélem, mások szerint akarnom kellene. Ebből a szempontból manapság valóban szabadabban dönthetünk, de azt távolról sem állíthatjuk, hogy a nemek egyenjogúsága megvalósult volna már. Hogy csak egyet említsek, a két nem közötti bérszakadék sehogy nem akar bezárulni, nemcsak nálunk, a világ többi országában sem.

Van-e már újabb történet a tarsolyodban, mit várhatunk tőled legközelebb?

A fejemben mindig több történet él, most kettőn kezdtem el dolgozni. Az egyik egy középkori történet füveskönyvről, boszorkányságról és nők közötti féltékenységről, a másik pedig egy mai utazásos-elvonulós regény.

irodalom mörk leonóra porcelánlány regény

Még több
Kultúra