Fliegauf Bence: “Mi ez, ha nem sci-fi?”

Gyerekkor, szerelem, házasság, munka, kudarc, halál. Csak a szokásos témák, Fliegauf Bence filmrendezőtől viszont sosem érkeznek szokásos válaszok. Utazás a Rengetegbe.

Fliegauf Bence: “Mi ez, ha nem sci-fi?”
2020.01.21. 17:52

ELLE: Egy ideje eltűntél a nyilvánosság elől, többek között erről akartunk kérdezni. Erre kiderül, hogy nagyon is dolgozol, előkészíted a Rengeteg második részét. Miért nyúltál vissza az egyik korai munkádhoz? 

FLIEGAUF BENCE: Régóta tervezem ezt a filmet, most végre van rá idő. Egyelőre tanulmányokat készítünk, amivel valahogy prezentálhatjuk ezt a lidércnyomást, és a projekt természetéből fakadóan forgatókönyvvel nem lehet bemutatni, mire készülünk. A koncepció és a munkamódszer hasonlít a Rengetegéhez, csak most már 45 éves vagyok, nem 28. Öt budapesti történet a felső középosztály félelmeiről, vágyairól. 

ELLE: Elmesélsz közülük egyet? 

F. B.: A jógastúdióban állsz a szőnyegeden. Körülötted mindenki átszellemült, szép sportmelltartót visel, az oktató a félelmek elengedésről beszél – gondolom, ismerős helyzet. Minden és mindenki emelkedett. Valahogy émelyítő az egész. Szerintem mindannyiunkkal előfordult már, hogy azon morfondírozunk, mi van, ha mindez csak színjáték. Mi lenne, ha most berontana ide valaki, és széttrollkodná ezt az egészet? Az oktató mit kezdene vele, ha valaki megtámadná? Akkor is ebben a fennkölt állapotban maradna? És ha konkrétan a börtönből frissen szabadult testvére támadja meg? Hogy lehet, hogy amíg ő  a börtönben rohad, addig a testvére a Rózsadombon oktat jógát? Hogy lehet, hogy a testvérem recycle jógaszőnyegen meditál, én pedig egy priccsen fekszem a cellámban? Néhány éve még együtt néztük a Kacsameséket vasárnap délután. Mondom, olyan lesz, mint az első rész. 

ELLE: De az első rész témái között volt öngyilkosság, pedofília meg szadizmus. Ehhez képest sokat finomodott az életünk.

F. B.: A jelenet egy pontján azért előkerülnek a jógahevederek… 

ELLE: Ha jól értem, akkor téged nem a jóga segít át a hétköznapokon. 

F. B.: Szeretek jógázni, viszont mivel sokat írok, ezért a napjaim többnyire a szoba-laptop-kávé háromszögben zajlanak. Este én már nem tudok egy másik szobába – jógaterembe – átmenni. Muszáj a szabadban mozognom addig, amíg csorog rólam a víz. Ez átsegít. Illetve amikor írok, filmet nézek, zenét hallgatok, megnyílik előttem egy végtelen csatorna, és megyek az áramlással. Nekem ez a meditáció. 

ELLE: Hajdu Szabolcs szerint a színes rendezői fantáziáját egy védekezőreakciónak köszönheti a gyerekkora lehangoló panelrengetege miatt. Szerinted téged mi vitt a művészet felé? 

F. B.: Hm… Én is lakótelepen gyerekeskedtem, Zuglóban laktunk. Köpőcsöveztem, lógtam a mászókákon, gyufáztunk, kijártunk a tetőre. Meghatározó volt, hogy ledózerolták körülöttünk a kertvárost. Féltünk a részeg munkásoktól, lestük, ahogy hippik (akkor csöveseknek hívták őket) szeretkeznek a homokozóban. Megtanultam tőlük füstbombát csinálni pingponglabdából. Apám talált egy koponyát a házunk mögött feltúrt régi temetőben. Vörös haja volt. Hazahozta. Anyám őrjöngött. Nem volt jellemző az ingerszegénység. 

ELLE: Furcsa srác voltál? 

F. B.: Inkább égetnivalóan rossz, legalábbis ezt mondták a szüleim és a tanáraim. Akkoriban normális volt, hogy ezt sulykolják egy kisgyerek fejébe. Vad voltam, de korán megtanultam alkalmazkodni. Anyám szenvedélybeteg volt, ébernek kellett lennem minden pillanatban. Ha visszatekintek, a kalandvágy volt az állandó. Gondold el, a Bokányi Dezső szakmunkásképzőben kezdtem, szobafestőnek szántak a szüleim és a tanáraim. Most nemsokára a Princetonon fogok előadni. A Bokányi és a Princeton között sok minden történt. És hát semmi sem volt ingyen. 

ELLE: A közösségi oldaladon nemrég éppen a viseltes esküvői cipődről posztoltál fotót. Hány óra tánc volt benne?

F. B.: Nem szoktam táncolni, de meglepetésemre a cigányzenére én is ugrálni kezdtem. Siroki Laci zenekara, a Dorco Band 250 kilométerről érkezett az esküvőnkre, azt mondták, játszani szeretnének a Csak a szél rendezőjének. (Bence 2012-es, a romagyilkosságok hatására készített filmje – a szerk.). Régen hatódtam meg annyira, mint akkor. Én az esküvőt pénzégetésnek tartottam, de Natasa lelkesedése engem is magával ragadott. (Kovalik Natasa, korábban ismert sminkes, jelenleg terápiás lóasszisztált tréner – a szerk.) Összeforrottunk azon a napon, csodálatos volt. Régi barátok kerültek elő, őszinte volt az egész. Mostanra egészséges mozaikcsaládban élünk. Ez sem volt ingyen, de megérte. 

ELLE: Ez a második házasságod.

F. B.: Igen. 

ELLE: A házasság azért fontos neked?

F. B.: Igen, én csak azt nem értem, miért tartozik az államra, hogy valakivel összekötöm az életemet. Sokféle párkapcsolati szövetség létezik, a közös gyerek születése a legerősebb. A volt feleségemmel, amíg élünk, kapcsolatban leszünk egymással, és nem az egykori igaz szerelmünk miatt, hanem mert a két gyerekünket fel kell nevelnünk. Együtt éljük át, ahogy ők kiteljesednek, mi meg lassan elhalványulunk. Ez az igazi mozi. Alig várom, hogy az új házasságomban is átéljem ezt. Az emberi viszonyok állandóan formálódnak, és a kapcsolat vége nem a kapcsolat kudarca – én ezt tanultam meg a barátságokból és a szerelmekből. A végjáték fájdalmas és szomorú, de nem kudarc. Azzal nincs bajom, hogy a házasságot megünnepeljük, de szerintem a válást is meg kellene. 

ELLE: A szerelmet minek tartod? 

F. B.: Sci-finek. Miért vannak egyáltalán biológiai nemek? Tinder-bébik, mellplasztika, kockás has, kapcsolatterápia, szülés, válás. Mire ez a nagy cirkusz? Miért nem szaporodunk osztódással? Nem lenne egyszerűbb? Ugyanis az evolúció nem szeret pazarolni. Erre az az egyszerűsített válasz, hogy a nemek megjelenésével variálhatjuk a immunrendszerünket, ami hatékonyabban véd a parazitáktól. Tehát ha például jó a férfi szaga vagy a nő íze, akkor az azért van, mert egy olyan immunrendszer kémiai nyomait érzékelem, ami kiegészíti az enyémet. Ahhoz vonzódom, aki kiegészíti az én gyengeségeimet. A nekünk való illatot, ízt pedig – ha jól emlékszem – a fejünk tetején párálló hormonokból, illetve az izzadságból érzékeljük. Mi ez, ha nem sci-fi? 

ELLE: Paraziták, hormonok… Nagyon romantikus. 

F. B.: Csodálatos, ugye? Gondolj bele, amikor a biológiai lények vonzódnak egymáshoz, de a két személyiség taszítja egymást. Mindannyian ismerjük azokat a kapcsolatokat, amikor fizikailag imádjuk és kívánjuk a másikat, de a másik személyisége már taszít. Vagy fordítva.

ELLE: Tényleg lenyűgöző, ahogy a legszebb emberi érzésekről is mennyire hűvös intellektualitással tudsz beszélni.

F. B.: Én ezt tűzforrónak tartom. Mesélek egy más módon érzelmes történetet. Volt egy filmtervem, egy Csernobilról szóló trilógia, aminek az előkészítésén négy évig dolgoztam. Minden nap, miután felkeltem, ezzel foglalkoztam, leveleztem Szvetlana Alekszijeviccsel, pénzt szereztünk hozzá Ukrajnából és Magyarországról. Amikor a negyedik évre szinte teljesen összeállt a produkció, az HBO bemutatta az azóta híres sorozatát. Összeomlott az egész projekt. 

ELLE: És te? 

F. B.: Megtartott a környezetem. Még azok is támogattak, akik több hónapos munkát tettek bele ebbe a projektbe, úgymond hiába. Kemény volt. Vastag lett a kéreg rajtam, sokat kínlódtam. Aztán elkezdtem megírni a Rengeteg 2-t. 

ELLE: A mostani lapszámunk témája a spiritualitás, te pedig valahogy úgy vagy spirituális, hogy nagyon is materiális vagy. Végül is miben hiszel? 

F. B.: Abban, hogy az anyag és a szellem nem elválasztható. Az említett jógás jelenetben van egy vezetett meditáció: egy patakparton állsz, nézed a csillogó vizet, és egyszer csak megérted, hogy az szebb még a gyémántnál is. Mert ezernyi formát ölthet, és mindenütt jelen van. Ott van nemcsak az évmilliók óta gomolygó felhőkben, az óceánok mélyén vagy a jégtáblákban, hanem az élőlényekben is. Tudod, hogy ugyanez az anyag található a hajadban, az én májsejtjeimben, a víziló fülében és a lila káposztában. És mindeközben egyetlen csepp tengervízben több molekula van, mint ahány csepp mondjuk a Csendes-óceánban. És a strandon, amikor a bársonyos homokon fekszem, szeretek emlékezni rá: most kevesebb homokszem található körülöttem, mint ahány galaxis van a világegyetemben. Aztán arra is szeretek gondolni, hogy egyedül a mi galaxisunkban, a Tejútban, ami egy teljesen átlagos hely az űrben, körülbelül 400 milliárd csillag izzik és ontja magából a fényt. És az emberek ott strandolnak körülöttem. Égetik magukat a Nap nevű csillag fényé­ben. Ez az egész így együtt az én templomom. 

ELLE: De a nehézségben hogyan segít majd meg minket az anyag? 

F. B.: Én úgy látom, nincs Isten, nincs lélek, és az életnek nincs célja. Ezekre inkább csak vágyakozunk. Szép és összetett mesék. Képzeld el ezt: Jancsi és Juliska a tisztáson fekszenek, alkonyodni kezd, a távolban farkasok vonyítanak. Jancsi ekkor azt mondja Juliskának: van fönt egy Isten, aki vigyáz ránk, hidd el, ő majd megment minket. Csak összebújunk, eljön a hajnal, és túléljük az éjszakát. Nekem az a történet szebb és mélyebb akkor, ha senki sincs az égben, aki vigyáz rájuk. 

ELLE: És túlélik az éjszakát?

F. B.: Ez a történet szempontjából mindegy… Nem lesz ez unalmas az Elle-be? 

ELLE: Dehogy! 

F. B.: Akkor mondom tovább. Alan Watts filozófus szerint nem ebbe a világba születtünk, hanem ebből a világból születtünk. Szerintem nem az történik, hogy van egy nagy csoda, ami néha kívülről beragyog a szürke világunkba, hanem magában a csodában élünk benne. Nincs kint és bent. Lehet, hogy önvédelemből tesszük szürkévé a világunkat. A hétköznapok olyanok, mint valami napernyő. A ragyogás teljes pompájában elviselhetetlen lenne. 

ELLE: Most már úgyis mindegy, a végére behozom még a halált is. Amiről dokumentumfilmet is készítettél kb. tíz éve: a Csillogásban három ember, köztük Nádas Péter író meséli el a halálközeli élményét. De ha olyan szép a halál, mint ahogy arról az azt átélők beszélnek, miért félünk tőle annyira? 

F. B.: Azok az emberek, akik nem féltek a haláltól, általában már azelőtt meghaltak, hogy továbbörökíthették volna ezt a tulajdonságukat. Nem jó leugrani a szakadékból, mert a bordád átszúrja a tüdődet, és meghalsz. Ha viszont ejtőernyővel ugrasz, jó kaland lehet. Én úgy látom, hogy az univerzum maga egy hatalmas legókészlet, amiből bármit ki lehet rakni: Nádas Pétert, Orbán Viktort, egy kacsát vagy egy széket – bármit. Ha ők meghalnak, elrothadnak, az alkotóelemeik visszakerülnek a nagy legókészletbe, és újra lehet csinálni más dolgokat belőlük. Erről a természet gondoskodik.

ELLE: Nem nyugtattál meg maradéktalanul. 

F. B.: Pedig mindent megpróbáltam.

Patakfalvi Dóra

Az interjú eredetileg az ELLE Magazin 2019. december lapszámában jelent meg. 

elle magazin fliegauf bence interjú sci-fi

Még több
Arcok