Zsiga Melinda – Straight Outta Marcali

Ötvenkét kilóban indul majd az őszi kick-box világbajnokságon, ha kijut. Szaunával fogyaszt, férfiakkal edz. Azelőtt kézilabdázott, fitneszmodellkedett, ökölvívásban magyar bajnoki címig jutott, és elvégzett egy főiskolát. De történhetett volna másképp is. Például ha annak idején nem hagyja magára az édesanyja a siófoki kórházban. Egy szerény harcossal, Zsiga Melindával beszélgettünk.

2019.10.04. 19:55

ELLE: Hatévesen egy Jean-Claude van Damme-mozi után végigkaratéztam a hazafelé vezető utat. Nálam itt aztán véget is ért a harcművészetek iránti rajongásom. Nálad hogy kezdődött?

Zsiga Melinda: Nálam is csak később, tizennyolc éves korom után. Mindig is fiúkkal bandáztam, de csendes, szófogadó kislány voltam, szóval nem így kezdődött. Sokáig csak a kézilabdázás érdekelt, érettségi után ezért is jöttem fel Budapestre, mert válogatott szerettem volna lenni, de ez a sérülések miatt nem sikerült. Addig csak a tévében láttam K1-meccset, persze férfiakat, a nőket nem közvetítették, és húszéves is elmúltam már, amikor az akkori barátom levitt a bokszedzésére, és nagyon megtetszett ez a sport. Majd a boksznál is jobban
a kick-box, amit öt éve kezdtem el komolyabban művelni.

ELLE: Mi tetszett meg benne?

Sokszor kérdezik tőlem, mit szeretek abban, hogy szétverem a másikat. Nem ezt szeretem, és nem is szétverni kell, hanem megtalálni a gyenge pontjait. A kick-box ütések és rúgások nagyon pontos technikát és koordinációs készséget igényelnek. És nagyon észnél kell lenni: ha két másodpercre nem figyelsz, egy KO-ba is beleszaladhatsz.

ELLE: Téged KO-ztak már?

Nem még, szerencsére. Egyszer rám számoltak, de fel tudtam állni. De pár hónapja kiütöttem egy lányt, akit egyébként esélyesebbnek tartottak. Az ilyesmi persze kicsit ijesztő is elsőre, mégis van benne valami jó érzés.

ELLE: Belenéztem kicsit az edzésetekbe, elég kemény. A fájdalom is olyan, mint a sokadik szerelmi csalódás, idővel megszokod?

Muszáj. Az edzéseken nálam sokkal erősebb fiúkkal bunyózom, a lányok ütéseit szinte már meg sem érzem. De nem is ez a dolog legrosszabb része, hanem a fogyasztás.
A versenyek előtt általában hat-nyolc kilót kell ledobnom pár hét alatt. A múltkor a mérlegelés napján 55,8-cal keltem fel, és három órám volt arra, hogy letoljam 54 kilóra. Ilyenkor jön a fogyasztóruha és a szauna. A bikinimodelli múltam miatt nagyjából tudom, mit kell ennem, még ha néha be is csúszik egy kis fagyi vagy Oreo. Zoli, az edzőm teljesen kikészül ettől. „Melcsi, kenjed azt a zsákot, úgyis tudom, hogy a hétvégén volt sütikézés!”

ELLE: Merthogy a bokszkesztyű előtt nem sokkal még egy S-es bikiniben és tűsarkúban pózoltál mint a Miss Bikini Hungary verseny különdíjasa. Éles váltásnak tűnik.

Az is volt, de mivel azt mindig is tudtam, hogy szép arcom és elég jó alakom van, azt gondoltam, ezzel lehet kicsit csajoskodni. De viszonylag hamar otthagytam azt a világot, mert nem tetszett, hogy a lányok mindig csak magukkal voltak elfoglalva, és magas sarkúban sem volt olyan kellemes mosolyogva végigvonulni a zsűri előtt. Arról nem is beszélve, hogy egyszer egy olyan lány nyert, akinek ott ült a pasija a zsűriben.

ELLE: A ringben hogy lehet csajoskodni?

Amikor az egyik első edzésen Zoli felkente az arcomra a vazelint, ami, tudod, amiatt kell, hogy az ütések lecsússzanak, észrevette a szemfestékemet, és elnevette magát. Szerintem meg a ringben legyen férfias a bunyóm, de igenis legyek mindig nő!

ELLE: Akár folyton talpig melegítőben?

Azért nem szeretek nőcisen öltözködni, mert így is állandóan betalálnak az utcán – néha még lányok is. Mi lenne, ha még úgy is öltözködnék! Nem durvák, de sokszor kellemetlen.

ELLE: Soha nem kellett még alkalmaznod a horogütést?

Nem, de már kérdeztem Zolit, hogy ha úgy adódna, mit csináljak. Combozzam le? Azt mondta, inkább egy jó könyökössel támadj be fejre, aztán fuss!

(…)

ELLE: A neved hogyan kaptad?

Annyit tudok, hogy a vér szerinti anyám nevén vagyok.

ELLE: A Melindát is ő adta?

Ezt nem is tudom. Nem jutott még eszembe megkérdezni. De nem hiszem, hogy ő adta, mivel otthagyott a kórházban.

ELLE: És innentől az életed első néhány évét tulajdonképpen gyámügyi papírokból ismered. Mik az első emlékeid?

Egy kék bölcsőde, ahol egy kisfiú, aki talán a testvérem, bele akarja tenni a tűzbe a kezem. Játékból. És mintha a gyámom gyerekeire is emlékeznék. De ez sem biztos.

ELLE: Mi az, ami biztos?

Hogy a siófoki kórházban születtem, ott voltam három hónapos koromig, és találtam egy iratot, ami szerint egy időre az egyik somogyi gyermekotthonban helyeztek el. Szerintem innen kerülhettem el az első nevelőszülőkhöz, Marcaliba, de róluk semmilyen iratom és emlékem sincs.

ELLE: A második nevelőszüleidre viszont már jól emlékszel.

Nem akarom őket bántani, épp elég lehet nekik, hogy a médiából visszahallják, hogy elmesélem, hogyan bántak velem.

ELLE: Fizikailag bántalmaztak, és erről tényleg több helyen beszéltél már. Hogy például gyakran előkerült a szíj is.

Annak csak a nyomára emlékszem a nyakamon, de hogy miért kaptam, arra nem. Arra már igen, hogy amikor kiborítottam a virágföldet, nekivágtak az ajtónak. De a legkellemetlenebb az volt, amikor az osztálytársam előtt vertek meg, mert elkéstem. Erről az egészről persze senki nem tudott az iskolában, de még a gyámom sem.

ELLE: Hogy próbáltad megérteni, megmagyarázni magadnak, hogy ez miért történik veled?

Én mindig csak csendben tűrtem, és próbáltam megfelelni az anyukámnak. Mert ugye őket a szüleimnek hittem, és fogalmam sem volt arról, hogy állami gondozott vagyok. Amúgy ez a kick-boxban is előjön: a meccseken nagyon keveset támadok. A pszichológusom szerint azért, mert amikor gyerekkoromban vertek, akkor is csak tűrtem, még csak nem is sírtam. Azt gondoltam, akkor talán hamarabb abbahagyják. A végén már nem is éreztem semmit. A pszichológus szerint ez akkor jó taktika volt, de a ringben már nem az.

(…)

ELLE: Előfordult, hogy letagadtad a származásod?

Egyszer jelentkeztem egy budapesti edzőterembe recepciósnak, ahol ugye az az elvárás, hogy szép, kedves, mosolygós legyél, és legyen sportmúltad. Nálam tehát minden stimmelt. Aztán megkérdezte a felvételiztető lány, hogy milyen származású vagyok, mire mondtam, hogy nem tudom, de feltehetően cigány. Soha többet nem hívtak fel. Később visszamentem, és ott állt a pultban három szőke, fehér lány. Akkoriban néztük a volt barátommal a Jóbarátok sorozatot, amiben Chandler Janice elől Jemenbe menekült. És kitaláltuk, hogy legyek akkor mostantól jemeni származású, mert az olyan egzotikus, és így majd nem kérdezősködnek az emberek, hiszen azt sem tudják, merre van. Egyébként bárminek el tudtam adni magam, félvérnek, brazilnak, arabnak.

ELLE: Gondolod, hogy előnyösebb lenne az arab vér?

Ezeket inkább csak viccből mondtam. Az edzőtermen kívül nem ért igazán hátrány a származásom miatt. De tudom, hogy ez azért van, mert szép vagyok. Ha erősebbek lennének azok a vonásaim, biztosan minden nehezebb lenne.

ELLE: És ha már az elejétől minden máshogyan történik, és anyukád mellett nősz fel, hogy alakult volna a sorsod? Ezen gondolkodtál?

Szokták kérdezni, hogy haragszom-e az anyámra, és én mindig azt válaszolom, hogy nem, sőt hálás vagyok neki, hogy otthagyott, mert így nem abban a reménytelen szegénységben kellett felnőnöm. Ha ott maradok, biztosan nem jártam volna rendesen iskolába.

(…)

Szöveg: Patakfalvi Dóra, Fotó: Zsólyomi Norbert, Smink: Véger Fibi, Haj: Barsi Balázs, Stylist: Csík Melinda, stylistasszisztens: Fodor Zita

Az interjút teljes terjedelmében az ELLE magazin novemberi számában olvashatjátok. Megjelenik: 2019. október 9-én.

kick-box Marcali róma Zsiga Melinda

Még több
Arcok