Vitáris Iván: A tétlenségtől megőrülök

A Los Angeles-i EastWest stúdióban rögzítette legújabb albumát az Ivan & The Parazol – ott, ahol egykor többek között Elvis Presley, a Rolling Stones, Madonna és Michael Jackson is. A frontember szerint erről azonban már kissé unalmas is beszélni, így helyette feelgood-kultúráról, szerelmes dalokról és klímavédelemről esett szó közöttünk.

Vitáris Iván: A tétlenségtől megőrülök
2019.07.19. 09:54

ELLE: Kezdjük azzal, hogy…

…honnan jön a zenekar neve.

ELLE: Azt tudom, a billentyűsötök egy ELMŰ-felirat „Ön pazarol?” kérdését véletlenül parazolnak olvasta. Ennek lassan tíz éve, vagyis arra eszméltem rá, hogy már a fiatalok is öregszenek. Van már valamilyen öregedésélményed?

Mi a zenélést eleve öregedéssel kezdtük, mert olyan zenét játszunk és szeretünk, ami ma nem divat. De mi a fiatalság? A szépség mulandó, a szerelem, a dolgok iránti lelkesedés változó, csak az életörömnek nem szabad soha elmúlnia. Örülök, hogy a parás vizsgaidőszakok elmúltak a Műegyetemen, de egy csomó jó dolgot ezekből az évekből is át tudtam menteni későbbre. Egyre inkább azt látom, hogy nincs olyan, hogy ehhez túl öreg vagy, ötven-hatvan éves korig bőven lehet tolni a rock and rollt is.

ELLE: Szemérmetlenül fiatal, 19 éves voltál, amikor a zenekar megalakult, és 23, amikor komolyabban sztárolni kezdtek benneteket. Hogy élted ezt meg?

Ha őszinte választ szeretnél, akkor azt mondom, ahhoz nem értünk el olyan óriási sikereket, hogy elszálljunk. Nagyra becsüljük, ami történt velünk, és remélem, még sok minden van előttünk, de azért nem arról beszélünk, hogy Alex Turnerként (az Arctic Monkeys együttes frontembere – a szerk.) ott álltam 19 évesen Glastonbury nagyszínpadán. Az biztosan gáz lett volna.

ELLE: Azért a szakma rendesen odavolt tőletek akkoriban, végre egy magyar zenekar, akik 21. századi módon nyúlnak a ’60-as, ’70-es évek rockzenéjéhez, és  egy frontember, aki tudja hozni a Mick Jaggerbe oltott Jim Morrisont.

Visszahallgatva az első lemezünket, én is mindig meglepődöm, mennyire rendben van. Ennek ellenére még mindig azt látom, hogy a zenénknek Magyarországon nincs elég nagy piaca, illetve igazán el sem tud jutni az emberekhez. És valahogy az egész zenei színtér nincs túl jó állapotban. Volt az a híres nemzedék, amelyikben bárhová néztél, mindenütt baromi jó zenészt találtál, ott volt a Somló, Presser, Karácsony, Bródy, Demjén, Zorán, Orszácz­ky Jackie – soroljam? Hol vannak ma ilyen nevek?

ELLE: Hol?

Sehol. Nem akarom teljesen lesajnálni a generációmat, mert találsz közöttük sok nagyon jó zenészt, és persze zenekarok is vannak, de kevés. Meg valahol a zenei megoldások és a munkához való hozzáállás is más lett. Anno egy LGT hetekig próbált a stúdióban, hogy azok a finom zenei ötletek megszülessenek. A közel hetvenéves Tátrai Tibornak pedig ma is nagyobb tűz van a szemében, mint sok huszonévesnek.

ELLE: A mai srácok nem elég szenvedélyesek, vagy nem tesznek bele elég melót?

Csináljuk könnyen, gyorsan! Ezt magunkról is mondom, mi is azonnal akartuk a sikert. Még rendesen el sem tudtuk játszani a számokat, de már világhírről beszéltünk. Talán mostanra jutott el a Parazol odáig, ami kiemel bennünket a szcénából. A legutóbbi lemezbemutató koncertünkön volt is egy elég nagyképű megjegyzésem, amikor azt mondtam, olyanok vagyunk, mint az egyik LGT-album címe: Ellenfél nélkül. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mi mekkora top zenekar vagyunk, hanem hogy hiányoznak az ellenfelek. Jöjjenek, az inspirál, húz fel téged is. 

ELLE: De azt is mondtad egyszer, „ha lejössz a színpadról és rocksztárnak képzeled magad, akkor egyszerűen csak egy seggfej vagy”. Kapod magad néha pozőrségen?

Nem jellemző. Én inkább abban vagyok biztos, hogy a színpadon mindig lehet a többnél is többnek lenni, és igen, akár nagyképűnek is. Mert az emberek azért jönnek el, hogy mondj nekik valamit. 

ELLE: Szóval mi a baj a generációddal? 

Miért van értékválság? Miért választunk a fejünk fölé olyan vezetőket, amilyeneket? Miért engedünk nagyvállalatokat ennyire rátelepedni az életünkre? Ezek bonyolult szociológiai kérdések. A generációm szerintem olyan, mint a torta habbal, ami belül üres. Minden van és mindent lehet, elutazhatsz, elköltözhetsz, lefényképezheted, kiírhatod, és ebben el vagyunk veszve. Ha megbeszélünk egy találkozót, ötféleképpen mondhatod le a mobilodon. Régen meg ha nem voltál ott időben a Moszkván az óra alatt, akkor egy ideig nem állt szóba veled a csajod.

ELLE: Túl nagy a szabadság?

Ez nem a szabadságról szól. Szabadságod akkor is lehet, ha egy vidéki farmon élsz, egyedül a gitároddal. Nemrég jártam egy olyan esküvőn, ahol nem volt térerő, és jobb buli volt, mint bármi: az emberek lerakták a telefonjaikat, és csak egymásra meg a festői tájra figyeltek. 

ELLE: Kezdünk rátérni a régen minden jobb volt vágányára.

Pedig ez sem igaz. Régen esetleg az volt könnyebb, hogy mindenki tudta, mi ellen megyünk. Mindegy volt, hogy punk voltál, vagy rocker, ugyanazt a falat kellett szétütnötök. Most ki ellen megyünk? Semmitmondó üzenetnélküliség, széthúzás és frusztráltság. Szörényi Szabolcs mesélte, a hosszú hajuk miatt hogyan Zsuzsikázták őket a ’70-es években. Velem most is ugyanez történik. Megyek az utcán a barátnőmmel, és kiabálják utánunk, hogy „melykőtök a lány?”. Szerintem fontos lenne, hogy a magyar társadalom jobban szembenézzen magával, mert emberi nyersanyagban, kreativitásban nagyon jól állunk ebben az országban, csak ezt a széthúzást kellene elengednünk, és elfogadni egymást, mert egy szekeret tolunk. Megoldásként sokszor tényleg maximum odáig jutunk, hogy siratni kezdjük a múltat.

ELLE: Vagy külföldre menekülünk.

Az is hülyeség. Persze ha külföldön szeretnéd megvalósítani a céljaidat, az rendben van. De csak azért elmenni, mert itt minden szar, azt eléggé megúszásnak gondolom.

(…)

Patakfalvi Dóra

Az interjút teljes terjedelmében az ELLE magazin 2019. augusztusi számában olvashatjátok!

 

Kreditek:

Fotó: Zsólyomi Norbert

Stylist: Csík Melinda

Smink-haj: Keserű Barbara

Stylistasszisztens: Fodor Zita

iIvan & The Parazol interjú rock vitáris iván

Még több
Arcok