Tasnádi Bence: “Szeretem zavarba hozni az embereket”

Hasonlították már Jared Letóhoz, mi a fiatal Alföldi Róbertet is látjuk benne, a Katona József Színház egyik legtöbbet foglalkoztatott színésze mindenesetre olyan iróniával kompenzálja kiváló adottságait, ami már-már provokáció.

2019.03.17. 15:59

ELLE: Nemrég bejárta az internetet egy interjúkból álló összeállítás, amiből kiderült, hogy szinte egyetlen magyar színész sem akart valójában színész lenni. Veled mi a helyzet?

Szerintem két típusú színész van: aki hároméves korában eldönti, aztán űzi-hajtja, hogy a pályára kerüljön, és vannak azok, mint én is, akik szeretnének még kicsit gyerekek maradni, ezért tizennyolc évesen olyan foglalkozást választanak, ahol ezt megtehetik. Szóval bizonyos szempontból a színészek a kibúvót keresik, ezért születhet ennyi ilyen nyilatkozat. Persze aztán hamar kiderül, hogy ez jellempróbáló, kemény meló, nem mindennapi életvitellel. Én például, elég hipochonder alkat lévén, jelenleg azt tippelem, hogy ha valaha komoly betegségem lesz, az valamiféle idegrendszeri problémával függ majd össze.

ELLE: Tikkelni fogsz?

Vagy Parkinson-kór, sclerosis multiplex, ilyesmi. Ez lesz a munkahelyi ártalom következménye, amiért folyamatosan az idegrendszeremet terhelem. Ezt saccolom most, de kíváncsian várom, végül miben fogok meghalni. Életunt, depressziós kamaszként egyébként nagyon izgatott a legendás 27-es klub, Jim Morrison, Jimi Hendrix, Janis Joplin, később Amy Winehouse. El is határoztam, hogy én is 27 éves koromig fogok élni, de szerencsére addigra meggondoltam magam.

ELLE: A B terv mi volt? Mármint a felvételinél.

A szociológia, mert akkoriban Hajós András volt a példaképem, aki szintén szociológus. Vagyis azt gondoltam, ha én is azt a szakot végzem el, olyan jó fej leszek, mint ő, és még zenélhetek is emellett.

(…)

ELLE: Azt végül is mikor hitted el, hogy tényleg van keresnivalód a pályán?

Az olaszliszkai volt az az előadás (Bence a gyilkosságért elítélt roma fiú szerepéért kritikusdíjat is kapott – a szerk.), ami után eloszlottak a kételyek a tehetségemmel kapcsolatban. Egy ideje azt érzem, és ez önhitten fog hangzani, hogy profi vagyok. Mondjuk nem tudsz nem profivá válni, ha évek óta huszonötöket játszol egy hónapban, vagy amikor háromkor még Mercutio vagy, hétkor meg már egy parafíliás nyomozó.

ELLE: A mostani évadban tizenkét előadásod fut a Katonában, plusz kettő máshol. Brutálisan soknak tűnik.

Tényleg az, és időnként pufogok is amiatt, hogy semmi szabadidőm. Ugyanakkor azt is tudom, hogy ha nem lenne dolgom, mivel hajlamom van rá, könnyen szétcsúsznék. Vágyom rá, hogy legyen rám igény, hogy kapkodjanak utánam.

(…)

ELLE: Te mondtál nemet meztelen jelenetre? Mert igent azt mondtál.

Ha öncélúnak érezném, nemet mondanék. Eddig is csak akkor vállaltam a meztelenséget, amikor a darab megkövetelte, és amikor úgy éreztem, hogy jótékonyan szolgálja a színpadi hatást. Az első ilyen szerepem a Mártírokban volt, és rettegtem tőle. Csak a főpróbahéten mertem először levetkőzni, és nagyon kellemetlenül éreztem magam, összevissza ugrándoztam a térben, nem bírtam egy helyben megállni. Aztán megnyugtattak, hogy nincs okom aggódni. A kaukázusi krétakör alatt pedig már kifejezetten élveztem a dolgot, nagyon felszabadító érzés pucérkodni. Ráadásul van benne valami pimaszság, és én nagyon szeretem zavarba hozni az embereket.

 

(…)

ELLE: A 200 első randi, az Egynyári kaland, de különösen az Aranyélet és az 1945 című film kisebb szerepei teljesen vállalhatók. De miért nem talál meg jobban a film és a tévé?

Talán mert a külsőm nincs harmóniában a személyiségemmel. A filmen sokkal fontosabb, hogy a színész alkatilag mit jelent, a színházi absztrakció többet megenged. A castingokon sem tudok igazán felszabadult lenni, és sokszor nem inspirál maga a szerep sem. Szívesen játszanék mondjuk olyan sármosan neurotikus alakokat, amilyeneket Jack Nicholson. Egy ideig görcsöltem azon, hogy miért nem forgatok többet, de valójában irigykedni sem volt okom senkire. Nem félek, hogy idővel nem talál meg egy jó kis filmszerep.

ELLE: A rocksztárságról sem mondtál még le? Több mint tíz éve vagy az Ed Is On nevű zenekarod énekes-basszusgitárosa.

Sőt, nagyon vágyom rá, hogy a dalszövegeimet tízezrek sikítozzák! A tömegtől abban az egy formájában nem szorongok, ami a koncerteken van. Az Ed Is On szintlépéséhez viszont kellene egy ütős album, mert az eddigi egyetlen lemezünket félamatőr körülmények között rögzítettük. Szívesen vinném mostantól az együttest egy pop-rockos, Maroon 5-stílusú irányba, amivel akár a rádióba is bekerülhetnénk.

ELLE: Milyen vagy szerelmesen?

Szélsőséges. Elég intenzíven szeretek, de gyakran öntenek el rossz gondolatok, olyankor mogorva leszek, befordulok. Amúgy figyelek a másikra, nagyon zavarna, ha nem lehetne velem őszinte, ha nem tudnék valamiről, ami mondjuk bántja őt. Akkor érzem magam biztonságban, ha a partnerem ragaszkodik, és a szabadságát bennem találja meg. Ezt viszonozni is képes vagyok, sőt ilyenkor mindent megteszek azért, hogy velem legyen neki a legjobb a világon!

ELLE: Ez így túl szép. Mi az apró betűs rész?

A csapodár természetem. Ez az egy félelmem van a párkapcsolatokban, mert nagyon szeretem az új impulzusokat, imádok pezsegni, hódítani, és nagy kanállal habzsolnám az életet. Amennyi idő csak a rendelkezésemre áll, mind ki akarom maxolni.

(…)

A teljes interjút az ELLE magazin 2019. április számában olvashatjátok!

Szöveg: Patakfalvi Dóra, fotó: Oleg Borisuk, stylist: Csík Melinda, smink és haj: Keserű Barbara, helyszín: Footshop Budapest

ed is on katona józsef színház tasnádi bence

Még több
Arcok